Nem állítom, hogy a probléma neve Gyurcsány Ferenc. Azt állítom, hogy amit ő tesz, rombol. Nem is akárhogyan. A kérlelhetetlen rendszerellenzéki szerepében tetszelgő politikus és pártja fő kommunikációs vonala a moralizálás, ugyanakkor tettei – általuk létrehozott blogoldalak és apróbb internetes hírcsatornák – egyetlen célja, hogy a demokrata ellenzéki oldalon mozgolódó politikusokat lejárassa, közöttük viszályt szítson. Ez nem konstruktív magatartás, és morális szempontból is elbukna. Leginkább azért, mert eredménye az egész az ellenzék módszeres szétverése.
Tudom, hogy létezik a DK programja, hiszen annyiszor elmondják - bizonyosan van benne koncepció is, Gyurcsány vezetett már kormányt, a kompetenciáit nem vitatom. Megteszik mások. De ha az ember erre a formációra gondol, akkor nem más látszik belőlük, mint a folyamatos botránykeltés, az indulatok fokozása és az a szüntelenül villogó üzenet áll a középpontban: „Orbán a patás, Gyurcsányra van szükség helyette”. Nem tudok mondani egy olyan alkalmat, amikor a DK valamely politikusa mondjuk oktatásügyben leült volna a szakmával egyeztetni, és arra törekedett volna, hogy a civil mozgalmat segítve, valami olyan célért küzdjön, amely jelenlegi elérhetetlensége ellenére azt üzente volna a választónak: „ilyen lenne az Orbán utáni Magyarország.”
Nem szlogenekre és botrányokra van szüksége ennek másfél évtizede szüntelenül hidegháborúban álló társadalomnak, hanem arra, hogy érezze: itt egy nyugodt erő, amely bízik önmagában és bízik az emberekben. Amely teremteni kíván, nem rombolni, és amely alázattal néz azokra, akik szakmájukból adódóan sokkal többet tudnak elmondani bizonyos ágazati dolgozók igényeiről – így hát meg kívánja hallgatni őket. Nem diktálni akar nekik, hanem együttműködni velük. Azokkal, akiknek lerombolták az országát. Mert ők a fontosak. És így nem mehet tovább!
A fentiek helyett marad a folytonos indulat, a moralizálás, a támadás, amikor kiderül, hogy egyik vezetőjük az Orbán-kormány támogatását kéri, (és kapja) hogy egy rég vágyott, magas rangú nemzetközi pozíciót szerezzen meg – és még csak fel sem merül, hogy a többiek azt mondják rá: ez nem volt etikus. Nem merül fel, mert az imidzsépítés fontos, nem a morál. Az imidzs üzenete egyértelmű: Gyurcsány AZ ellenfél, Orbán egyetlen lehetséges kihívója, aki nincs vele, az Orbánnal van. Gondolom, innen a vélelmezett morális felhatalmazás arra, hogy minden olyan politikust, szervezetet vagy bárkit és bármit azonnal a földbe igyekezzenek döngölni, aki kritikát mer megfogalmazni a DK vezetőjével szemben. Sőt, sajnos sok esetben még azt is, akinek eltér a véleménye a DK-s iránytól.
Ennyit az előzményekről. Ami az előválasztásról szóló tárgyalássorozat első napján történt, a fentiek nélkül érthetetlen.
Az, hogy Gyurcsány Ferenc az első megszólalását arra használta, hogy elmondja, a Magyar Liberális Párttal nem kíván együttműködni, az ellenzék esélyeit romboló magatartás – és valahol önleleplező is. Még hihetetlenebb, hogy úgy dolgozták ki ennek a tárgyalássorozatnak az alapkoncepcióját, amelyben a szervezetek megvétózhatják egymást. Ez alapvetően feltételezi egyrészt a bizalomhiányt, másrészt azt, hogy itt szó sem volt nyitottságról, széleskörű kooperációról, vagy arról, hogy mindenkit szívesen látnak, aki részt kíván venni az Orbán-rendszer lebontásában.
A Párbeszéd moderátori szerepbe való helyezkedése, a MOMA Gyurcsány melletti hűségesküje, valamint az MSZP-s delegált erőtlensége és határozatlansága is szükségeltetett ahhoz, hogy Gyurcsány irányíthassa ezt a tárgyalást – gyakorlatilag az első pillanattól fogva. Nem tudom, előre megbeszélt forgatókönyv szemtanúi voltunk-e, vagy a helyszínen alakult ki a romboló szándék, a gyávaság, valamint a határozatlanság általánossá válásának köszönhetően. Egy biztos: ami történt, távolabb lökte a demokratákat attól az álomtól, hogy Orbánt le lehessen váltani.
Csonka kerekasztal
Az LMP előre jelezte, hogy nem vesz részt ezen a tárgyaláson. Az Együtt a második forduló előtt bejelentette, hogy – látván az első fordulón történteket – ilyen formában nem látja értelmét a további részvételnek. A Liberálisok ellen megfogalmazott vétó és a körülötte kialakított szándékcsomag számunkra is világosság tette, hogy nincs maradásunk. Egyébiránt így értelme sem volt maradni.
Az olyan pillanatokban, amikor a társadalom, a gazdaság és a közélet ilyen mélyrepülést él meg, amikor a jogállamot porig rombolták, amikor a demokratikus intézményrendszer már csak nyomokban tartalmazza azt, ami emlékeztet egy demokráciára, és amikor lényegében kiépült egy autoriter rendszer, akkor mutatkozik meg igazán, vannak-e olyan politikusaink, akiknek a hazájuk fontosabb, mint a saját pozíciójuk. Sajnos csütörtökön éppen az ellenkezőjére láttunk bizonyítékot.
Az ily’ módon csonkává váló tárgyalóasztal összesen öt szervezettel folytatta tovább az egyeztetést, úgy, hogy nyolcan indultunk, holott a kormány leváltásához mindnyájan kellenénk. Különösen érdekes, hogy az MSZP-n és a DK-n kívül két olyan szervezet maradt az asztal körül (az Európai Baloldal és a MOMA), amelyeket sosem tudtak mérni közvélemény kutatók, valamint a P, amely jelenleg néhány tized százalékos népszerűséggel rendelkezik. Ezzel szemben olyanok szorultak ki, akik ugyan csekély, de százalékokban mérhető népszerűségi indexszel rendelkeznek.
Hogy mást ne mondjak, az LMP, az Együtt és a Liberálisok közösen közel 10 százalékos szeletet jelentenek a biztos pártválasztók köréből. Közös részvételünk egy ellenzéki kooperációban pedig azt üzenné a választóknak: vége az ellenzék acsarkodásának.
A Liberálisok példának okért a népszavazáson, elképesztő ellenkampány keretében – amelyben sokszor visszarettentek emberek attól, hogy ténylegesen kifejezzék a szándékukat és gondolataikat a szavazófülkében – közel több mint 55 ezer embert mutattak fel. Ez Békéscsaba lakossága. Ha valaki úgy gondolja, hogy ennyi ember nem fog hiányozni a kormányváltáshoz, akkor nagyon téved. Minden egyes szavazat hiányozni fog. És lehetett volna másként is. Ezt az elmúlt tizenöt évről éppúgy elmondhatjuk, mint az elmúlt tizenöt napról. Kár érte. Kár ezért az országért.
Talán újraindulhat valami. Talán van egy második esély újra egy asztalhoz ülni. Az új az asztal körül azonban nem lehet helye a kirekesztésnek. Az új az asztal körül a kölcsönös elfogadásnak lehet helye, valamint annak, hogy kivétel nélkül minden szereplő felfogja felelőssége súlyát ebben az ügyben, és alázattal viseltetik a közös megoldáskeresés érdekében. Ez az egyedüli esély Orbán rendszere ellen. Ez demokrata megoldás lenne.
