Liberális diktatúra! – még egyszer az identitáspolitikáról a transzpolitika kapcsán

2016. december 06. - baum

1813_fa.jpg Tudom, a cím provokatív, és sokakból biztosan rossz érzéseket vált ki, hisz a liberális diktatúra szókapcsolat általában szélső-jobboldali cikkekben, megszólalásokban jelenik meg. Én ugyan nem a jobboldali retorika mentén szeretnék kérdéseket feltenni, kritikát megfogalmazni a liberális megközelítéssel kapcsolatban, azonban nem áll szándékomban a már említett rossz érzések kiküszöbölése sem. Épp ellenkezőleg, célom, hogy bemutassam, mennyire káros ezek elkerülése és emiatt bizonyos kérdések felvethetetlensége egy közösség, mozgalom életében. (Ez lehetne itt egy trigger warning is, de nyilván ez csupán egy ironikus megjegyzés.)

 

Pár hónappal ezelőtt éles konfliktus bontakozott ki a transz identitáspolitika témájában. A dolog hátterében az állt, hogy a Tilos Rádió Zártkörű lányok című műsorában néhányan egy témába vágó konferenciáról beszélgettek, kérdéseket vetettek fel, majd mások ennek kapcsán gyűlöletbeszédet kiáltottak. Feljelentés szervezése, kitiltások Facebook-csoportokból, oda-vissza cikkek a témában. Ezek történtek azóta, és a PC-ről, az identitáspolitikáról és a transzpolitikáról sok pro és kontra írás jelent meg a Reflektoron. A vitába egykor én is belecsöppentem, és most ennyi idő elteltével úgy érzem, fontos néhány tanulságát megfogalmaznom.

Az első, amivel rögtön találkoztam az említett konfliktus kapcsán, hogy mindenki azonnali állásfoglalást várt tőlem: melyik oldalon is állok. Ezt legerősebben a gyűlöletet kiáltók részéről éreztem. Ismerőseim közül pedig többen beszámoltak arról, hogy a meleg közösségen belül (direkt így írom, elutasítva ezt az egész betű- és identitásfétisizmust) barátaik, ismerőseik elkezdték tesztelni őket, mit gondolnak transz kérdésekről. Mikor kiderült, hogy nem azt, amit elvárnak tőlük, többé nem kaptak meghívást bizonyos társaságokba. Saját élményem, hogy az egyik Facebook-csoportból minden figyelmeztetés nélkül (szemben a csoportszabályzattal) azonnal kitiltottak, amikor megemlítettem, hogy talán volna mit átgondolni a rádióműsorban elhangzott felvetések közül, mielőtt rögtön sárdobálásba kezdünk. Csak kapkodtam a fejem. Ilyen szembenállással, feljelentésekkel, kitiltásokkal, legyűlöletkeltőzésekkel korábban nem találkoztam a hazai mozgalomban.

 

Antoni Rita cikkében felveti, hogy a transzpolitika kritizálói egy másutt éles vitát emelnek be a hazai kontextusba, ahol a transznemű emberek rengeteg diszkriminációt szenvednek el, és ez az absztrakt kérdés, eltereli a figyelmet erről. Tehát a kritikusok „nyugati” konfliktust importálnak? Jó kérdés, hogy mindezt valóban ezek a kritikusok emelték-e be a hazai kontextusba vagy épp a hazai meleg és transz aktivizmus erősen identitásalapú és liberális megközelítése, „Nyugatról” importált mintái, amik valamit behoztak, és erre született meg a reakció. Annyi biztos, hogy most már nehéz nem állást foglalni, miközben sokkal szerencsésebb lett volna ezekről a kérdésekről nyugodtabb formában dialógust folytatni, véleményeket ütköztetni.

 

A dialógus esélytelenségét az oda-vissza cikkválaszok is megmutatják. Érzékelhető, hogy azok, akik védelembe veszik az identitáspolitikát, a másik oldalt tartják erőszakosnak vagy személyeskedőnek, s így a párbeszéd elvágóinak. Az elején én is éreztem némi (számomra túl erős) harci szelet azok vitorlájában, akik kritizálták a transz identitáspolitikát, amivel nehezemre esett azonosulni, de egyrészt látom, hogy harcuk mögött a szexizmus elleni küzdelem áll, másrészt én épp a másik oldal gyűlöletkeltőzésében látom a probléma egyik fontos gyökerét.

 

Vay Blankának válaszcikkében az egyik legszexistább érvelésrendszert sikerült összeszednie saját identitásának védelmében (pl.: a hormonok hatására érzékennyé váló önnarratívájával), ami számomra jól megmutatta, hogy a transz identitáspolitika hogyan válhat valóban a feminizmus aláásójává. A vitát pedig teljesen ellehetetleníti az, hogy az identitásalapú megközelítés védelmezői építve a PC hagyományára egyszerűen letiltanak bizonyos kérdésfelvetéseket. Jól ismert folyamat ez máshol. Az individuális tapasztalatok, a személyek önmeghatározásai megkérdőjelezhetetlenek, mindenek fölött áll a személyek önnarratívájának biztonsága a jól ismert nyelvi (fogalomhasználati) korlátozások, safe space, trigger warning és társaik nyomán, kiegészülve még a korábban a fasisztákkal szemben alkalmazott módszerekkel, mint az egyetemi oktatók bojkottja vagy eltiltása a tanítástól. Ezt nevezem én a liberális diktatúrának, amivel szemben nagyon határozottan szeretnék állást foglalni.

 

Ez egy rendkívül ártalmas folyamat, amely ellehetetleníti az érdemi vitát, ráadásul megerősíti azt a jóhiszemű vakságot a rendszer és struktúra sajátosságaival szemben, ami a (mindenféle hazai) fősodorbeli aktivizmus sajátja. Az egyéni és csoportos választások kiemelése, megoldásként való feltüntetése, és ennek nyomán minden más felvetés korlátozása (kifejezetten diktatórikusan) éppen annak a rendszernek a malmára hajtja a vizet, aminek az elnyomásával szemben valójában ez az aktivizmus is fel akar lépni: a tőkés világrendszer.

 

Nem érzem magam felkészültnek arra, hogy ezt a folyamatot elhelyezzem e világrendszer megközelítésen belül, és elemezzem e félperifériás kontextusban, de fontosnak tartom ezt a szempontot behozni. Ezek a viták nálunk még sokkal kevésbé kerültek be a köztudatba, a mindennapokba, mint a „központ” társadalmaiban. Nem csak a hétköznapi emberek, de akár kollégáim jó része az egyetemen is értetlenül állna az egész kérdésfelvetés előtt: identitáspolitika? transzpolitika? tanárok bojkottja? genderqueer? Mi a csuda mindez, és mi közünk hozzá? Így akár én is írhatnám azt, hogy ezek szerint nem érdemes itt a félperiférián ezekkel a „nyugati hóbortokkal” foglalkoznunk. Én mégis úgy vélem, hogy szimptomatikus, ami a meleg mozgalmon belül történt az utóbbi pár hónapban, és nem lehet elmenni mellette. Ott azért még nem tartunk, hogy engem akár ezért a cikkért bojkottáljanak az egyetemen a tanár szakos hallgatók (nagy részük még a feminizmusról sem hallott sokat sajnos). Viszont az a tendencia, ami most egy kisebbségi csoportban kezd megjelenni, veszélyes.

 

A liberális diktatúra elefántcsonttornyát nem jó megerősíteni, különösen olyan társadalmi kontextusban: amiben a valóban égető társadalmi kérdésekre a „középre szelídülő” radikális jobboldal kínál válaszokat;ahol a genderideológiázás betör, és a konzervatív oldal, ezzel épp az identitáspolitikai megközelítésekre is reagálva, a feminizmust támadja; ahol öngyarmatosító módon a nyugati liberális mintákat tekintjük a jó mércének; ahol Orbánra kiálltunk diktátort, megfeledkezve a rendszer diktatúrájáról, ami őfölötte is áll; ahol a „bal-liberális progresszió” egy táborként adja el magát Orbánnal szemben, és mindenkit, aki nem akar oda tartozni, a demokrácia ellenségének bélyegez; és ahol a baloldaliság teljesen kilúgozódni látszik a hazai közéletből.

Valójában ez (és még sokkal több) a szélesebb kontextusa a transzpolitikáról szóló konfliktusnak. És miközben bennem továbbra is vannak kérdések a konkrét vitával kapcsolatban, és ezért nem is szeretnék mindenben állást foglalni, azzal kapcsolatban viszont nagyon határozott véleményem van, hogy stratégiailag teljesen elhibázottak a liberális diktatúra korlátozó mechanizmusai, amik e vitában is megjelentek, és nagyon problémásak a rendszervakság identitáspolitikai tünetei (pl. az, hogy ne lehetne kritikát megfogalmazni egyéni tapasztalatok kapcsán, úgy, hogy az nem személyeskedés).

 

Ez persze egy még tágabb problémát vet fel. Véleményem szerint végre a baloldali, rendszerkritikus megközelítéseknek világosan és egyértelműen el kell szakadni a liberális világfelfogástól retorikában, cselekvésben, elemzésben egyaránt. Le kell számolnunk a bal-liberális összhang illúziójával, és ma még erősebben kell felmutatnunk a rendszerszintű elemzések érvényességét mindenféle kérdésben.

Hogy ez konfliktusokat szül? Biztosan. Ez jól látszik a transzpolitika kérdés kapcsán is. De paradox módon, szerintem épp a konfliktus efféle felvállalása tud a hiteles dialógus irányába elmozdítani egy közösséget hosszú távon, szemben a liberális diktatúra korlátozásaival. És még számos ilyen konfliktusfelvállalásra van szükség a transzpolitikán túl is, mindig tudatosan szembe menve a rendszert észrevétlenül megerősítő liberális megközelítéssel és annak diktatúrájával. Ez egyébként az egyetlen politikai esély a szélsőjobb (talán elkerülhetetlen) hazai előretörésével szemben is.

 

Ehelyett azonban, úgy tűnik, a hazai kisebbségek (beleértve a meleg közösséget) az identitáspolitikai minták magukévá tételével, a „bal-liberális progressziós” blokk mögé állásukkal, sajnos inkább épp saját maguk alatt vágják a fát.

Mészáros György

 

 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://reflektor.blog.hu/api/trackback/id/tr6512027253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

maxval bircaman BircaHang szerk · http://bircahang.org 2016.12.06. 12:00:56

Napjaink fontos feladata a liberális diktatúrák leépítése az egész világon.

Huffnágel Pista · http://www.huffnagelpista.com 2016.12.13. 01:38:13

@maxval bircaman BircaHang szerk: Pista bácsi levelesládája - HALP! Beleszerettem egy MGTOW srácba. Mit tegyek? #feminizmus #férfiholokauszt #huffnagelarmy www.huffnagelpista.com/halp-beleszerettem-egy-mgtow-sracba.html