Igen, tudom, a gyakorlatban már a MIÉP se létezik, jogilag persze igen, de gyakorlatilag nem. Egyben válaszolnék mindenkinek, aki szerint a ’90-es évek véget ért és az semmilyen hatással nincsen jelen közállapotainkra, attitűdjeinkre és választásainkra is csak azok a politikai történések hatnak, amelyek tegnap vagy legfeljebb 2010 után történtek: ti hülyék vagytok.
Ti beleszerettek egy hangzatos közhelybe (hogy rég volt, meg tavalyi hó és bitlisz), amit el is hisztek, és ettől vagytok hülyék. Elmondom miért. Jobb- és baloldal jelentését a mai magyarországi körülmények között a rendszerváltás után kialakult, egymással szemben álló táborok határozzák meg. Ez akkor is így van, ha negyedszázados történetekről beszélünk. Lehet, hogy egyre többen vannak, akik már nem emlékeznek a kiváltó okokra, nem közvetlenül hat a világnézetükre, de másolással és alkalmazkodással olyan szokást vesznek fel, amelynek az eredetére már egyre kevesebb emlékeznek. Az úgy nevezett baloldalt, amelyet az MSZP és az SZDSZ képviseltek, amely ebben a formában az MSZMP reformerei és rendszerváltó liberálisok szövetsége volt, a Demokratikus Charta hívta életre és két üzenete volt: az egyik a harcias jobboldal-ellenesség a másik pedig a technokrata piacpártiság. Alighanem e kettőben tudtak megegyezni. Azt a jobboldal-ellenességet, amely a minimális konzervativizmust sem volt képes megkülönböztetni az antiszemitizmustól, és amely saját legnagyobb bűnének azt tartja, hogy nem sikerült privatizálnia az egészségügyet és az oktatást a legtisztábban az SZDSZ képviselte. Így került a nagyobbik liberális párt a „baloldalra”, a kisebbik pedig arra a „jobboldalra”, amelyet az antikommunizmus tartott össze, amely az SZDSZ-t árulónak tekintette, és amely az első MSZP-SZDSZ kormány megszorító politikájával (újszülötteknek: Bokros-csomag) szemben kezdett el antikapitalista szólamokat artikulálni. A rendszerváltás utáni magyar jobboldal antikommunista-antikapitalizmusa a „szakértelem egy bolsevik trükk” mondásban (és zsidózásban) érte el önnön csúcsát, amelyet legtisztábban a MIÉP képviselt. Egyik oldalon ott volt az „SZDSZ vagy Mucsa” a másikon az „Apák és fiúk” (újszülötteknek: ezzel a címmel Csurka István lapjában jelent meg egy cikk, amely akkori liberális politikusoknak a kommunista elithez tartozó felmenőinek felemlegetésével igyekezett igazolni, hogy ezek ugyanazok, és amelyből minden érzékeny fül kihallotta a zsidózást).
A szavazók zöme ugyan nem az SZDSZ-re és nem a MIÉP-re szavazott, hanem – ’98-tól – az MSZP-re és a Fideszre, de a két kisebb párt volt az, amely a legsarkosabban képviselte azt, amely alapján ez a viszonyrendszer kialakult. Ez a két párt volt az, amely a legmélyebbre ásta az árkot, ez a két párt volt az, amely a legjobban hajtotta a hideg polgárháború páncélvonatát. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Mit ígért a Fidesz és mit valósít meg? Azt, hogy győzelemre vezeti híveit a hideg polgárháborúban, hogy új időszámítás kezdődik és, hogy írmagját sem hagyja meg az ellenségnek. Amikor Lánczi András azt mondja, „hogy amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” akkor egyrészt azt mondja, hogy ez nem korrupció, csak annak nevezik (lófaszt nem az), másrészt igazat mond: valóban ezt ígérték. Amikor a magyar jobboldal azt panaszolja, hogy a rendszerváltás utáni baloldal hazavitte a korábban állami vagyont (a spontán privatizációtól a Horn-kormány alatti privatizációig, amely egyik nyertesét amúgy Gyurcsány Ferencnek hívják), akkor nem azt ostorozza, hogy így összefonódik a politikai és gazdasági elit és az kiüresíti a demokratikus intézményrendszert. Csak azt nevezi bajnak, hogy nem a jobboldal tehette meg, hiszen annak joga lenne hozzá, azt illeti, az a nemzet, a baloldal viszont nem az, tehát az meglopja a nemzetet. Másképpen: ha „ők” csinálják korrupció, ha „mi” csináljuk, akkor meg a nemzet érdeke. És pontosan ezért tart itt ez az ország. Azért, mert a rendszerváltás után kialakult a jobb- és baloldali szavakkal körülírt, egymással rivalizálópolitikai elitek az államra zsákmányként tekintenek, és mert a kizárólagosságra törekednek. A ’90-es évek eleje óta az az üzenet mindkét oldalnak, hogy a másikat végleg le kell győzni, vagy azért, mert az mucsai és fasiszta vagy azért, mert az hazaáruló és komcsi.
Az SZDSZ-es írásomra érkezett egy reakció, amely szerint inkább a MIÉP-pel kéne foglalkoznom, hiszen az van hatalmon. Egyetértek vele. Az SZDSZ és a MIÉP szimbólumok, egy-egy attitűdöt jelentenek (épp ezért fölösleges figyelmeztetni arra, hogy jogi vagy gyakorlati értelemben vett pártként megszűntek, vagy majdnem megszűntek), azt az attitűdöt, amely a teljes bal- vagy jobboldal megszűnését, a döntéshozatalból való kizárását hirdetik. Igen, a Fidesz a MIÉP programját valósítja meg, az összefogáspártok pedig az SZDSZ-ét hirdetik. Mert ez az egész nem más, mint egy kibaszott mese a jó és a rossz harcáról, amellyel etetnek bennünket. És amellyel igazolni lehet minden hatalmi túlkapást.
Ideje lenne eltemetni a MIÉP-et is. A politikának nem szabad arról szólnia, hogy hatalomra jutva bebetonozzuk magunkat. Nem szabad azt ígérnie, hogy csak egyszer jussunk úgy igazából hatalomra és akkor jól elsöpörjük a másik oldalt és még óhajtani sem szabad ezt a végső leszámolást. Az – úgy látszik – fel sem merül, hogy el kéne viselni a plurális demokráciát, hogy fel kéne adni az egész ország magunk képére formálásának igényét és a helyett abban kéne megállapodni, hogy mihez nem nyúlunk és mibe nem türemkedünk be azonnal, ahogy hatalomra jutottunk. A kiút a szarból az, ha figyelmen kívül hagyjuk a kultúrharcos jelszavak mögött felsorakozott, az államot foglyul ejtő politikai-gazdasági elitek küzdelmét, és mindkettőre rákényszerítünk olyan jogállami és demokratikus eszközöket, melyekkel kontrollálhatók, nem pedig drukkolunk annak, hogy egyik vagy másik megszabadulhasson azoktól.
Gianni Schicchi írása
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!