A valódi viták otthona

Reflektor

Koloniális-hierarchikus Kelet - Nyugat lejtő

2017. február 04. - szénhidra

 32171_copy_1_komp.jpg

Az 1980-as évek politikai vitái jelentős részben az önazonosság kérdéséről szóltak. A szovjet rendszer fogságából felszabadulva Magyarországnak meg kellett találnia saját „helyét”, amely figyelemmel van történeti, kulturális értékvilágára és megfelel a jövőbe vetett politikai várakozásainak. A történeti dimenzióból szemlélő fiatal nemzedék egyik jelentős olvasmánya az 1980-as években Szűcs Jenő történész könyve, Vázlat Európa három történeti régiójáról (1983.) címmel komoly vitát váltott ki.

Szűcs szerint Magyarország egy önálló jegyekkel leírható történeti régió része Nyugat és Kelet között (köztes Európa.) Szűcs kutatásai alapján a „nyugatiság” feltételeiben döntő szerep jutott annak, hogy Róma bukását követően a társadalomfejlődés alulról felfelé jött létre. A „nyugat” évszázadokon keresztül spontán folyamatokon át lebontotta a társadalom merev kötöttségeit. (A cári Oroszországban 1649-ben törvénybe foglalták a robotolást.) Állam és társadalom elvált egymástól, a centralizált földhasználat helyett a faluközösség döntött a maga ügyeiben, az individuum nem alattvalóként szolgált, hanem szerződéses viszonyra lépett, amely hozzájárult a tudatos, érdekérvényesítő citoyen emberképhez. (Keleten évszázadokon át megmaradt a feudális nagybirtok rendszer és a röghöz kötött jobbágyság.) Bibó István a nyugati mintát a „szabadság kis köreinek” nevezte. Magyarország a 16. századig, ha nem is mindenben, de alapvetően magán viselte az Occidens jegyeit. Bár minden nagyon leegyszerűsítve mutatkozott. Például a hűbéri és a rendi szerkezet összecsúszott, amely azt eredményezte, hogy nem alakult ki lovagi kultúra, amely a kulturális mintaadás egyik forrása volt. A nemesség túlburjánzott, a polgárság erejét és számát tekintve gyenge volt, a városiasodás lassan haladt előre. A Szűcs könyv jelentősége nemcsak abban volt újszerű a maga korában, hogy mélyebb történeti értelmezési keretbe ágyazta a magyar társadalomfejlődést, hanem ráirányította a figyelmet a „régióváltás” – keleti, köztes és nyugativá válás – lehetőségére, amint ezt Csizmadia Ervin is hangsúlyozta. A könyv korának kontextusában összefoglalóan mégis azt üzente, hogy a köztes régió (Magyarország) hátránya a Nyugathoz képest ledolgozható.

A ’80-as években a reformnemzedék és a kommunista elit számos kiútkereső terv és olykor egymást kizáró nézet mentén feszült egymásnak. Egy közös pontjuk mégis volt, egyikük sem hitte, hogy a változás gyorsan és földcsuszamlás szerűen fog bekövetkezni. A liberálisnak tekintett gorbacsovi politika ugyanis nem azt tűzte céljául, hogy felszámolja a lenini alapokra épült Szovjetuniót és elengedi a kényszerfüggésben álló szövetségeseket (lengyeleket, cseheket, magyarokat, baltiakat és németeket). Szovjetunió egy lassú és továbbra is Moszkva központú politikai átmenetben volt érdekelt. Gorbacsovék nem véletlenül javasolták, hogy a kommunista pártok népfrontos politikai szövetségeket hozzanak létre, illetve az elnöki rendszer mellett kardoskodjanak.

A lassú és a szovjet invitált forradalom helyett a centrifugális erők pillanatok alatt szétfeszítették a teljes szovjet szuperbirodalmat 1989-ben. A rendszerváltás elsodorta nemcsak Szűcs Jenő művét, de az akkor divatos tranzitológiai művek hangzatos szcenárióit is, miszerint az új demokratikus államok a fékek és ellensúlyok, végső soron a társadalom demokratizálódásában nyerik el végső formájukat. Szűcs Jenő tanulmányát ezért ismét érdemes elővennünk, mert rámutat arra, hogy a nyugati vívmányok teljes körű adaptálása a sajátos társadalmi szerkezet miatt nem lehetséges. Vagyis nem hagyhatjuk figyelmen kívül a megörökölt kulturális mintákat, sem történelmünk számos velünk élő tapasztalatát.

A bomlás folyamatában Európa földrajzi közepén fekvő kisállamok, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban a szellemi és politikai elitek előtt a hovatartozás és önazonosság konfliktusos öndefiníciós kérdéssé vált. Milan Kundera a 20. század történelmét Európa elrablásának értékelte, Václav Havel, Czeslaw Milosz, illetve Konrád György pedig a fogvatartott Európáról beszéltek. A volt Romanov és Habsburg monarchiák népei – oly sok ellentét ellenére – egy közös történeti tudással biztosan rendelkeznek: mind megtapasztalták a 20. század elnyomó rendszereit.

Napjainkban ismét divatossá váltak a régióelméletek, miszerint vannak mintaadó és mintakövető régiók. Szemmel láthatóan az Orbán-kormány az előbbi szerepre törekszik. A kérdés az, hogy mire alapozza a helyzetváltoztatás lehetőségét? Valószínűleg pusztán politikai alapokra és nem a társadalomfejlődés pozitív mintáira: széleskörű dolgozói jogok, magas bérszínvonal, jó minőségű egészségügyi ellátórendszer, társadalmi mobilitást biztosító oktatás, stb. A globalizáció hívei a világ egyesülésén túl azt remélték, hogy idővel a hagyományosnak vélt Kelet - Nyugat felosztás érvényét veszti. A globalizáció ezzel szemben nem feloldotta a határokat, hanem az imperialista és a nagyhatalmi törekvéseket magába olvasztotta, azt a következményt vonva maga után, hogy a nyugat-kelet határ lebegtethető. 

Az Orbán-kormány első kormányzása alatt (1998-2002) még nem, de 2010-et követően már reális adottságként elfogadta, hogy a magyar társadalom szerkezetét nem tudja, nem akarja vagy nem is célja a rendszerváltás idején megfogalmazott nyugati típusú modernizációs elvárások irányába terelni. Emlékezzünk vissza Szűcs Jenő és a rendszerváltók kívánalmaira, ami az volt, hogy a köztes régió (Magyarország) hátránya a Nyugathoz képest ledolgozható. A pontos időpont nehezen állapítható meg, de a magyar politikai elit a 2000-es évek második felétől feladta a modernizációs célokat. A társadalom szociális haladásának programja pedig a mai kormányzati politika fősodrában teljesen értelmezhetetlenné vált. A Fidesz-kormány modernizáció helyett a geopolitika eszközéhez nyúlt.

A hidegháború és az 1990-es években főként modernitások versengtek egymással, a 2010-es évektől kezdve a birodalmi-koloniális és hierarchikus Kelet – Nyugat kognitív struktúrája él. Az Orbán-kormány ebben a kettős szorításban a könnyebb utat választja. Orbán nem a magyar társadalom építésének – olykor izzadtságos – programját hirdeti meg, hanem megmaradva a mintakövetésnél Moszkva felé kormányozza hajóját. Orbán Magyarországot egy olyan politikai centrumhoz közelíti, amely társadalmát, politikai rendszerét és politikai kulturális jegyeit illetően a perifériális helyzetben lévő államokéhoz hasonlíthatunk.

Ami egyelőre nem látszik, hogy Magyarországon kívül a többi köztes európai kisállam ténylegesen részt kíván-e venni az orbáni-putyini projektben. Az viszont látszik, hogy reálisan arra nincs esély, hogy valaki hirtelen mintakövetőből mintaadóvá váljon.

Falusi Norbert

önkormányzati képviselő

 

 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://reflektor.blog.hu/api/trackback/id/tr6012182982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása