Küzdelem a nemliberális világuralom ellen

Válasz Varga Áronnak

2017. március 14. - szénhidra

3szog.jpg
Egyszer találkoztam egy emberrel, aki egyáltalán nem értette a neoliberális szó jelentését. Pontosabban minden bizonnyal többel is találkoztam, de nem mindenki adta tudtomra úgy, hogy neoliberálisnak nevezte az LMP-t. Az illető úgy gondolkodott, hogy a liberálisok azok, akik szerint mindenki baszhat mindenkivel, amiből logikusan következik, hogy aki nem ítéli el a buzikat, az liberális, az LMP pedig új, tehát neo-liberális (a kifejezések az adatközlőtől származnak). Röhejesen hangzik ugye? Pedig semmivel sem jobban az, mint azt állítani, hogy aki szidja a neoliberálisokat, az homofób. Ha ez ebben a nyers formában nem is hangzott el, a baloldali és jobboldali liberalizmuskritika azonosként kezelése ugyanerre a logikára épül.

A jogi és a gazdasági liberalizmust árulják ugyan csomagban, mint a fogkefét a fogkrémmel, de nem tartozik úgy össze, mint a kindertojásban a csoki az ajándékkal. Egy olyan állítás, hogy „Az újbaloldal ellensége ennek ellenére ugyanaz, mint Orbáné: a liberálisok” (Varga Áron: Küzdelem a liberális világuralom ellen, hvg, 2017. február 16. 73. oldal) a lényegét tekintve megfelel bal-, és jobboldali liberálisozás közötti lényegi különbségtétel elhanyagolásának. Lehet, hogy megdöbbentő, de jobb- és baloldaliak mást gondolnak a világról és azon belül a liberálisokról is.

Ameddig a populista jobboldal által felállított liberális ellenségkép tulajdonképpen a jogvédő-jogkiterjesztő politika elleni támadás (miközben a gazdasági oldalon a megszorító-szabályozáscsökkentő és az erős állami beavatkozást képviselő felfogás is megfér egymás mellett, magyar példával élve akár egyazon kormány politikáján belül is), addig az újbaloldali a megszorító-szabályozáscsökkentő gazdaságpolitikát bírálja és közben jogvédő-jogkiterjesztő politikát képvisel. Azaz a liberális, a (populista) jobboldali és az újbaloldali egy egyenlő szárú háromszög három csúcsát jelentik. Ha valamelyik csúcs a vele szemben lévő kettőt mégis egyként kezeli, akkor azt politikai érdekből elkövetett szándékos retorikai csúsztatásból, ismerethiányból vagy saját álláspontjának fundamentalista képviseletéből teszi.

Az állandó félrekapcsolással, amely a gazdasági liberalizmus újbaloldali kritikáját azonnal a jogállam és a polgári szabadságjogok elleni jobboldali kirohanással azonosítja, azonban nem csak az a baj, hogy logikai szempontból hibás, hanem az is, hogy diszkreditálja az újbaloldalt. Ez a melléváltás adódhat nettó politikai haszonszerzésből, amely semmi másról nem szól, mint a magát a jobboldallal szembenállóként meghatározó és ilyen értelemben baloldali tér kisajátítási szándékából. (Ennek fordítottja, amikor az újbaloldal leliberálisozásával a jobboldal sajátítja ki a magát a liberális „régi” baloldallal szembenállóként meghatározók helyét a politikai térben.) Adódhat a hívőkre jellemző árnyalásra képtelen gondolkodásmódból is, bizonyos esetekben viszont ideológiai megalapozottságú. Fontos hangsúlyozni, hogy utóbbi esetben a liberális jelző alatt nem az úgy általában jogvédő-jogkiterejsztő politikát és nem a tengerentúli – kifejezetten a baloldali liberálisokra használt – terminus technicust kell érteni, hanem azt az eszmerendszert, amely szerint az egyéni szabadság összeegyeztethetetlen az állam aktív szerepvállalásával, például a nagy elosztórendszerekkel, az ingyenes oktatással és egészségüggyel. Mi, újbaloldaliak ezzel szemben abban hiszünk, hogy a létbiztonság, a szociális háló, a mindenki számára elérhető oktatás és egészségügyi szolgáltatások feltételei annak, hogy a társadalom valóban szabad legyen. Sőt, úgy gondoljuk, hogy az a trend, amely szerint a baloldal hagyományos szavazóit egyre inkább a populista jobboldal tudja megszólítani (többek között bevándorlásellenes retorikával), abban komoly szerepe van annak, hogy a nagy baloldali pártok lemásolták a konzervatív-liberális jobboldal gazdaságpolitikáját, azaz maguk fordultak el a hagyományos szavazóbázisuktól.

Varga cikke azonban a magyarországi viszonyokról és magyarországi szereplőkről szól. Magyarországon az újbaloldal első választható képviselője az LMP volt, amelynek létrejötte egybe esett a politikai térkép földcsuszamlásszerű átrendeződésével, amikor a rendszerváltás utáni baloldali kormánypártok támogatottsága olyan mértékben rogyott össze, hogy egyszerre erősödött meg annak hagyományos, jobboldali ellenfele és lépett be a választható szereplők közé egy radikális jobboldali és egy újbaloldali szereplő. Újbaloldali szempontból ennek az összeomlásnak az oka könnyen leírható annak a politikának a kudarcával, amelyet a baloldalinak nevezett kormányok képviseltek. A reformkommunista-liberális koalíció ugyanis két dologban tudott megegyezni (ha a korrupciót nem számoljuk, mert akkor háromban). Az egyik az a meggyőződés, hogy gazdasági reformokkal egy-két évtizeden belül utolérhető a „nyugati életszínvonal”, a másik pedig a differenciálatlan jobboldal-ellenesség, amely meggyőződése szerint egyedül áll a fejlődés és a jó oldalán, ellenfelei pedig a szabadság ellenségei. A „gazdasági reformok” viszont jól láthatóan nem váltották be ígéretüket, egyedül a társadalom felsőbb rétegeinek életszínvonala érte el a nyugatit. Nehéz a gazdasági liberális programból és a szabadság egyedüli védelmezőinek szerepében tetszelgés kombinációjából álló politikát nem liberálisnak nevezni. Ez a politika ráadásul – kevéssé meglepő módon – hasonló folyamatokat indított be Magyarországon is, mint az egykori vasfüggönyön túl, gondoljunk csak a Jobbik észak-kelet-magyarországi sikereire.

Ugyan a 2010 előtti választási rendszer – annak minden merevsége ellenére – lehetővé tette, hogy beléphessen a magyar újbaloldal a politikai kínálatba, az még mindig érvényes, hogy kikerülni sokkal könnyebb, mint be. A kicsi magyar újbaloldalnak egyszerre kell megküzdenie azzal, hogy harmadik álláspontot képviselve mindkét oldal hagyományos képviselőit túlnője és azzal, hogy miközben a választók is jobb- és baloldali ellentétpárban gondolkodnak, a régi szereplők is mindent megtesznek, hogy érdekeiknek megfelelően belegyömöszöljék az 1990-2010 közötti szereplők által meghatározott jobb- és baloldali skatulyákba. Egy újbaloldali erő számára tehát a versenyben maradás kérdése, hogy megkülönböztesse magát a többi szereplőtől. Varga úgy véli, hogy az újbaloldali liberálisozás nem az önállóság megőrzésének az eszköze, hanem a Fidesz-szavazók felé tett gesztus, amely szerinte taktikailag is hibás, hiszen, mint mondja: „ők ugye Fidesz-szavazók”. Ugyanezzel a logikával a kormánykritika sem lehet más, mint az MSZP, DK, többiek szavazói felé tett taktikai szempontból hibás lépés. És ezen a ponton rögtön ki is derül, hogy ez az érvelés hibás, ahogy az egész, a 1990-2010 előtti jobb-, és baloldalhoz való kényszeres viszonyítás is. Varga jól tudja, hogy az újbaloldaliság vagy a zöld ideológia nem egy mindenkinek megfelelni akaró, „egy picit innen, egy picit onnan” piaci termék, hanem egy világos eszmerendszer, amely a többi politikai szereplőtől függetlenül is létezik, és amelyről nem is olyan nehéz megállapítani, hogy mit, miért mond. Nem kell hozzá más, mint az újbaloldalt önállónak kezelni és nem folyamatosan más szereplőkhöz viszonyítani.

Tálos Lőrinc

 

 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://reflektor.blog.hu/api/trackback/id/tr5512336623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Pergető 2017.03.14. 10:30:06

Sikerült olyan képzavart alkotni, ami párját ritkítja.
A liberális, szabadelvű, neoliberális, baloldal, újbaloldal, neonáci, kommunista mindenhol megtalálja egymást. Nagy ellentét nincs közöttük, csak a hatalom gyakorlásán való marakodás az ellentét közöttük.
Gyakorlatilag a nemzettel, a többségi társadalommal, a hagyományokkal és a törvények egy részével szakítanak, az egyéni szabadságjogok és a kisebbségek jogainak védelmében, valamint agresszíven diktatórikusak. Tehát mindent képviselnek, ami nem kell a többségi társadalomnak. Ez az önhordó folyamat egyben a bukásukat is meghatározza.

CargoSGR 2017.03.15. 09:50:19

@Pergető: Amit írtál, pont ezt írta le a cikkíró. Mondanivalód tökéletes szemléltetésére a mellékelt ábra kifejezetten alkalmas. :D

Gyulimali 2017.03.16. 18:54:05

1., Nem kell az (új)baloldalt lejáratni, mert simán megteszik azt maguk is.
2., Ezek a lila ködös kommunista elképzelések (alapjövedelem, túlzott állami kontroll, identitáspolitikák) mind meg fognak bukni. Sajnos nem a logika mentén, hanem a dolog pénzügyi oldaláról. Ugyanis az összes ideológia, ami nem az esélyegyenlőségről, hanem az eredmények egyenlőségéről szól, alapvetően ellentétes az emberi természettel. Persze, ez csak az ambiciózus embereknek tünik fel a folyamat során, akik csak a markukat tartják, és ellébecolnak, azok csak akkor, (vagy akkor sem) amikor csődbe megy az egész ország.
3., Plusz probléma, hogy ez a nagy egyenlősdi pedig szépen elűzi a tehetséges/ambíciózus embereket MÁSHOVÁ, (el onnan). Olyan helyre, ahol a kemény munkának és a kitartásnak megvan a jutalma. Ezt csak úgy lehet megelőzni, ha az egész világon megvalósul a kommunista disztópia, de ahogy azt láttuk a keleti blokkban, az emberek akkor is távozni fgonak, csak nem más országba, hanem a túlvilágra (öngyilkosság).
4., Ez az elvándorlás pedig mégjobban felgyorsítja a kommunista ország gazdasági összeomlását.
5., Én még emlékszem a szocialista időkre Magyarországon, és eszem ágában sincsen egy olyan világban élni.