Erika néni visszavág

avagy többről szólnak az Oscar díjas magyar kisfilm elleni támadások, mint ahogy azt elsőre gondolnánk

2017. március 15. - Tálos Lőrinc

A Mindenki című, nemrég Oscarral kitüntetett magyar kisfilm kapcsán heves vita bontakozott ki itthon nézők és kritikusok között egyaránt. Tökéletes alkotás vagy épp rettentően kevés? Fanyalgók VS. azok, akik még tudnak őszintén örülni? A vita keretében mi is helyet kívánunk biztosítani a különböző véleményeknek. Az alábbiakban Barnóczky Ákos filmrendező véleménye olvasható, amire, ha minden igaz, hamarosan válasz is érkezik majd. Mert a Reflektor a valódi viták otthona. a Reflektor szerkesztősége

mindenki.JPG

Ez az írás – annak ellenére, hogy lehetne ilyen olvasata – nem sejteti semmiféle tudatos összeesküvés létezését. Nem, a helyzet sokkal egyszerűbb, ha más szemszögből nézzük, sokkal keményebb. Szó sincs semmiféle szervezett ármánykodásról, az alább vázolt jelenség önkéntesen működik, mégpedig azért, mert itt értékrendi kérdésről van szó. Olyan értékrendi kérdésről, melynek monopolhelyzetben maradásában túl sokan érdekeltek, és a jelek szerint a status quo megtartását annyira fontosnak tartják, hogy helyénvalónak vélnek olyan eszközöket is bevetni, amelyek nem feltétlenül nevezhetők a legkorrektebbnek. 

Látszólag annyi történt, hogy egy óriási magyar eredmény nyomán elindult az ilyenkor szokásos műsor. Sokan örülnek, a média felkapja a siker résztvevőit, még a politikai is viszonylag visszafogja magát, érezni, hogy a mámor első napjaiban senki nem akar otrombán reagálni. Aztán menetrendszerűen megjelenik néhány fanyalgó hang. Ezen többen kiakadnak, megállapítják, hogy egyesek semminek nem tudnak normális ember módjára örülni, miért kel mindent kritizálni, „ilyenek a magyarok” (vagy: „ilyen az ember”, esetleg: „ezek már csak ilyenek” – ki-ki mentális állapota, habitusa és/vagy szekértábora szerint). Erre válaszul páran megjegyzik, hogy mindenkinek joga van a véleménynyilvánításhoz, és különben sem árt, ha a nagy örömködés elmúltával a helyén kezeljük a dolgokat, úgyhogy nincs azzal semmi baj, ha néhány józan ember a szakmaiságra építve objektíven elemzi ki a filmet.

Látszólag ennyi. Csak a szokásos. Látszólag ebbe a sorba illik, hogy két mértékadó, közéleti portál, melyeknek nem kifejezetten a kulturális analízis a fő profilja kiemelten foglalkozik az újabb magyar Oscarral. A 444-en és a HVG-ben is megjelent egy-egy olyan elemző, filmszakmai érvekkel dobálózó írás, ami már a címében is határozottan kijelenti: a Mindenki érdemtelenül kapta meg a világ legjelentősebb film-díját.

Kritikusi aranyszabály, hogy csak szélsőséges esetben ad a publicista olyan egyértelmű címet értékelő írásának, ami után már nem lehet kérdéses az álláspontja a megbírált művel kapcsolatban. Tehát, ha szerinte annyira felháborítóan rossz a film, hogy felvállalja: ő most mindenkit arra buzdít, messze kerülje el, vagy ha annyira lenyűgözte, hogy nem szégyell nyíltan lobbizni érte. A profi újságírók nagyon jól tudják, sokkal kevesebben olvassák végig a munkájukat, mint ahányan megjegyzik annak a címét, úgyhogy ha nem csak azokhoz akarnak szólni, akiket a téma részletei is érdekelnek, akkor önállóan is értelmezhető címet adnak, és bevetik ezt, a magában is hírértékkel bíró, a Twitter intellektuális mélységeire hajazó kommunikációs eszközt:

444: „Tegyük a szívünkre a kezünket, hiába kapott Oscart, nem igazán jó film a Mindenki, és HVG: „A Mindenkivel az a gond, hogy hamis benne a dal.”

Ennyit arról, mennyire „építő jellegűek”, mennyire higgadtak ezek az írások.

Persze, egy-egy ilyen határozott kijelentés után az egyszeri zsurnaliszta, ha nem akarja nevetségessé tenni magát, akkor kénytelen megindokolni az állítását. A 444-es középszerű, felszínes, lusta munkának titulálja Deák Kristóf filmjét. Gúnyolódik egy kicsit azon, hogy többek között a „Bodzavirág” –ot éneklik benne a gyerekkórus tagjai (a „Minden bú, minden bánat messze tűnjön -t” mégse savazhatja, akkor azonnal kiderülne, mi a baja filmmel). Végül lényegében nyilvános lobbi tevékenységet folytat annak érdekében, hogy az alkotó nehogy valami hasonló játékfilm elkészítésére kapjon lehetőséget. A másik, a HVG-s írás pedig finoman szólva lekezelő hangnemben, kifejezetten károsnak, negatív kulturális folyamatok beindítójának állítja be ezt a malőrt, miszerint egy ennyire kezdőcske próbálkozás hozott haza egy Oscar-t, kijelenti, hogy a karakterek unalmasak, semmit nem tudunk meg róluk, és úgy általában a film elnagyolt, a története hiteltelen.

Ezt a cikket elsősorban nem azért írom, hogy a HVG-s Balaván György és a 444-es anarki, művésznevű szerző ellenében kifejtsem, miért jó film a Mindenki. Hál istennek meg tudja az már védeni az önmagát. Nagyjából akkor lehetett túl a veszélyzónán, mikor az Amerikai Filmakadémia tagjai a tíz közé jelölték.

Egyébként tényleg az a véleményem, hogy kivételesen jól sikerült alkotás. Tartalmilag szükség van rá, mint egy falat kenyérre, kivitelezésben következetesen átgondolt, ügyesen használja a kisjátékfilm adottságait, ideálisan sűríti a cselekményt, a forgatókönyvben rejlő lehetőségeket maximálisan kiaknázza, hiteles atmoszférát teremt, és ami a legfontosabb, a magyar filmekben igazán szokatlanul: az eredeti koncepciót és a rendezői szándékot tökéletesen segíti a szereposztása.

Szóval, bár tetszett, a célom most nem ezeknek a részletekbe menő kifejtése, hanem az, hogy felhívjam a figyelmet egy általános jelenségre, ami egy jó ideje rányomja már a bélyegét a magyar filmgyártásra, de most ennek a kivételes eseménynek a kapcsán, olyan látványosan nyilvánult meg, hogy végre itt az alkalom, hogy beszéljünk róla.

Az első magyar Oscar díjas kisjátékfilm léte – számos pozitív hatása mellett – azt is jelenti: most először egy olyan alkotó kapott megkérdőjelezhetetlen, őt a filmes világtérképen elhelyező nemzetközi elismerést, aki itthon még nem tartozott se a felkent, se a kutyabőrös rendezők közé. Mindennek a tetejében – és ez az, ami úgy istenigazából kiborította a bilit – egy olyan alkotásról van szó, aminek az értékrendje, a film és úgy általában a művészetek szerepéről alkotott véleménye, emberábrázolási filozófiája, nem hódol be bizonyos kötelező érvényű dogmáknak. Azoknak a dogmáknak, amiket az észak-amerikai független filmek egy jelentős része, az európai művészfilmesek döntő többsége, a magyaroknak pedig szinte mindegyike magára nézve kötelezőnek tekint, vagy kénytelen kötelezőnek tekinteni, ha életben akar maradni, lehetőséget akar kapni arra, hogy filmet forgathasson.

Csak zárójelben: itt most szerzői filmekről van szó, ez a fajta kritikai attitűd egy zsánerfilmnél magasról tesz ezekre az elvekre, sőt úgy istenigazából nem is nagyon szereti, ha a közönségfilmek, a megmondó emberek szavaival élve: „többnek akarják mutatni magukat, mint amik”. Szerintük az igazi emberábrázolás, a társadalomkritika, a gondolatformáló üzenetek, a valódi közbeszédet generáló tartalmak jobb, ha ott maradnak azon a hatókörön belül, ami felett ennek az iskolának a véleményformálói kontrollal bírnak.

Mik ennek az iskolának a legfőbb tanai? Milyen filmkészítési előírásokat nem tartott be hát Deák Kristóf?

Nézzük sorban:

(1) A művészet nem formálja a valóságot, nem teremt, csak ábrázol. Csak követ. Maximum tanít, de ha ezt teszi, csak körmönfontan teheti.

(2) A művészi értékkel kidolgozott karakterek mindig ellentmondásosak kell, hogy legyenek, tehát árnyalt, hiteles emberábrázolásról csak akkor beszélhetünk, ha az adott karakter minden gyarlósága, kicsinyessége, vagy egyéb hibája meg van mutatva, kellőképpen ki van hangsúlyozva, vagy ha eredetileg nem lett volna ilyen neki, akkor abnormálisan fel van nagyítva.

(3) A negatív szereplőkre a (2)-es pont fordítva érvényes.

(4) Eleve az a cél, hogy ne legyenek határozottan negatív és határozottan pozitív figurák.

(5) A morális állásfoglalás lehetőleg kerülendő, mert az didaktikussá teszi a filmünket.

A fentebbi gondolataim, után nyilván nem nehéz kitalálni, hogy például én személy szerint mindezzel messzemenőkig nem értek egyet. Egyszerűen azért, mert itt egy valaha progresszív törekvés kötelezővé tétele átfordult valami olyasmibe, ami már rég nem egyenlő azzal az igénnyel, hogy az életszerű karakterek hitelesebbé tegyék az atmoszférateremtést. Itt már végletekig túl van tolva a hiteles emberábrázolás nevében fellépő értékrelativizáció. Itt már az is meg van kérdőjelezve, hogy egy alkotónak lehet-e önálló véleménye a világról, hiszen akkor rögtön azzal vádolható, hogy pálcát tör a negatív karakterei felett, hogy didaktikus, hogy hatásvadász.

Persze, az előző bekezdés csak az én véleményem, egy álláspont a többi között. Ettől ennek a nyilvánvalóan valamiféle XX. századi, pragmatista világképi felfogásból származó esztétikai elvnek még megvan a maga létjogosultsága, hiszen nagyon sok (tényleg nagyon sok) kiváló film készült ezen elvek alapján. Attól, hogy egy film motivációjával, és/vagy tartalmával nem értek egyet, attól még ki merem mondani, hogy az, mint alkotás lehet színvonalas.

Ha anarki és Balaván ilyen módon álltak volna a Mindenkihez, vagy ha bevallották volna, hogy az a legfőbb bajuk, hogy ők lényegében Erika nénivel értenek egyet, és fáj nekik, hogy Deák Kristóf olyan csúnyán lejáratja a pragmatista tanárnő által képviselt értékeket és álláspontot… Hát, igen, anarki és Balaván urak akkor lettek volna jó fejek. De nem így tettek. Hátulról mentek neki. A legősibb és sokak szerint a leghatásosabb trükköt választották a számukra nem elfogadható tartalmak, és a számukra nem elfogadható tartalmakat közvetítő alkotói attitűd hiteltelenítésére: egyszerűen ledilettánsozták, megpróbálták visszarántani oda, ahova szerintük való, még attól se riadtak vissza, hogy burkoltan célzásokat tegyenek arra, hogy nem lenne szerencsés, ha Deák Kristóf ezek után az Oscar ürügyén, szabadon olyan nagyjátékfilmet csinálhatna, amit csak akar.

Mikor azt próbáljuk elérni, hogy csak és kizárólag az olyan művek legyenek értékesnek tekinthetők, amik megfelelnek egy szigorúan meghatározott elvárás-rendszernek, akkor beszélünk merev, fojtogató, kreativitásölő dogmákról, azokról a dogmákról, amelyek a kultúrtörténet során rendre rátelepedtek a szabad alkotókra, és azokat az új generációk mindig lerázták magukról.

Ez a filmes dogma Magyarországon nagyon régen, nagyon intenzíven létezik, és a ’80-as évek eleje óta szinte egyeduralkodó. A ’90-es évek végéig annyira erős volt, hogy a magyar zsánerfilmeknek még a létjogosultságát is megkérdőjelezték. Mivel egy műfaji film eleve nem működhetne ezekkel az elvárásokkal, hiszen a sznobizmus részleges agymosásától mentes, egészségesen gondolkodó nézők többsége sikító frászt kapna, vagy békésen aludna a nézőtéren, ha ezeket az elveket alkalmaznánk egy nekik szánt moziban.

Most történt meg először, hogy valaki élve átjutott a megmondó emberek, dramaturgok és esztéták zárótüze által átjárhatatlanná tett magyar művészfilmes Check Point Charlie -n. Ha Deák Kristóf ezek után ilyen felfogású nagyjátékfilmeket gyárthat Magyarországon, akkor vége a szerzői filmek korábban taglalt irányzata hegemóniájának, és a példája sokakat fog ösztönözni. Akkor talán még az is előfordulhat, hogy kiderül, mégiscsak szeretik a magyar nézők a magyar filmeket, és nem kizárólag a másfélórás mozinak álcázott farce füzérekre és ökörködésekre hajlandók mozijegyet váltani.

Balaván és anarki nyilván nem valami sötét ármány keretében írták azokat dühödt és gúnyos mondatokat a Mindenkiről, hanem mert egyszerűen nem tetszett nekik, és nem értették, hogy most akkor mi van, hogy lehet, hogy ez a film egyáltalán kijutott abba a huncut Ámerikába, ahol számukra érthetetlen módon egymás mellett létezik többféle esztétikai irányzat, és egyik se próbálja megsemmisíteni a másikat.

Hagyniuk kellett volna a francba az egészet.

Hibát követtek el, mert a nemzetközi elismerése és az egyértelműen megnyilatkozó hazai közönségszeretet miatt kénytelenek voltak érvekkel alátámasztani az állításaikat. A kifejezetten filmes megmondó-emberi státuszban lévő elit kritikusok nem is mentek neki a Mindenkinek. Ők rendelkeznek annyi rálátással a területre, hogy tudják, mikor kell futni hagyni a prédát. Ha egy mások által még nem elismert, hasonló esztétikai elveket valló filmről van szó, akkor általában elég kijelenteni róla, hogy hiába működik a történet, hiába hat a nézőre, attól az még felszínes, zavaros, hiteltelen, nézhetetlen. Annak az alkotói filmnek, és/vagy filmesnek annyi. Viszont itt már alá is kellett támasztani ezeket a kijelentéseket, mert látták annyian a Mindenkit, hogy esetleg jön valaki, és konkrét tényekkel megcáfolja őket.

(megjegyzés: a cikk a most következő bekezdés nélkül is értelmezhető, csak azért ömlesztek ide pár példát, hogy akit a részletek is érdekelnek, lássa: tényleg pontról pontra cáfolható anarki és Balaván urak minden állítása)

Például, ha azt állítjuk, hogy semmi lényegeset nem tudunk meg a szereplőkről, akkor jöhet valaki, és szembesíthet minket az ellenkezőjével.  Azzal, például, hogy egy rövidfilmtől szokatlan gazdagsággal, mégis finoman a sztoriba ágyazva, a következőket tudjuk meg a tényleges főszereplő, lázadó Lizáról: képes megvédeni magát, anélkül, hogy különösebben felzaklatná egy-egy konfrontáció, tekintélye van a lányok között, a tanárai is tisztelik, hamar kiszúr dolgokat, a családi háttere miatt nagyobb rutinnal rendelkezik az éneklés terén, mint a legtöbb vele egyidős társa, jó érzéke van a pedagógiához, igazi vezető alkat, hűséges barát. Akinek ennyi nem elég egy kisfilmben, annak Tarkovszkij se lehet elég spirituális, Clint Eastwood nem tud színészt vezetni, és bizonyára atmoszférateremtő továbbképzésre küldené Jean-Jacques Annaud-ot. Ha pedig azt írjuk, hogy a cselekményvezetés annyira elnagyolt, hogy például, nem tudjuk, miért kell Erika néninek egyáltalán felvennie a kórusba Zsófit, vagy értetlenkedünk egy sort azon, hogy mennyire a semmiből jött a két lány gyors barátsága, akkor fennáll a veszélye annak, hogy egyszer csak azt olvassuk egy, a cikkünkhöz tartozó kommentben, hogy 13 éves lányok is értették a film eleji első dialógot, és az alapján evidenciaként beszélnek arról, hogy azért kell Erika néninek felvenni minden jelentkezőt a kórusba, mert ez az igazgató pedagógiai alapelve, és ez ellen a kórusvezető nem tehet semmit. Zsófi és Liza barátságát, pedig gyönyörű filmes eszközzel, képileg oldja meg a rendező: Zsófi észrevesz egy osztálytermi affért, amikor Liza megvédi magát, és egy tekintettel elismeri Liza karakán viselkedését, majd Liza leveszi, hogy az új lány értékelte, amit tett. Így hát rögtön van egy közös pontjuk, ami megalapozza a barátságukat. Ha pedig más filmek dramaturgiai és jellemábrázolásbeli gazdagságával példálózva próbáljuk igazolni, miért felszínes a lehúzni kívánt filmünk, és ezért felsorolunk vagy nyolc példát, akkor lehet, hogy lesz valaki, aki finoman megjegyzi: ez egy rövidfilm, a felhozott példáink pedig kivétel nélkül (!) másfél-kétórás nagyjátékfilmek voltak. Mintha egy pár oldalas novellán kérnénk számon Jókai kifinomult tájleírásait…

Mit lehet erre mondani?

Lehet, hogy jobb lenne visszamenni arra a területre, amihez értenek. Egy igazán hatékony, egy karrierek és alkotói sorsok fölött ténylegesen diszponáló, az írásaival valódi lobbi-erőt képviselő profi filmes megmondó tudta volna, hogy most jobb, ha visszafogja magát, egy ideig nyugton marad és bízik abban, hogy minden csoda három napig tart, lesznek még szebb idők, lesz még fiatal filmes, akit megregulázhat.

Barnóczky Ákos

 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://reflektor.blog.hu/api/trackback/id/tr712340845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Duplaxiii 2017.03.16. 14:58:44

Próbáljunk meg a kályhától elindulni!
A világ egyik legnagyobb prosztósága a szubjektív alapú dolgokról kötelező érvényű kinyilatkoztatásokat tenni!
Súlyosbítja a helyzetet, ha ez "újságírók" teszik, ráadásul úgy, hogy a kinyilatkoztatásuknak semmi köze az alaptörténethez, az kizárólag anyagi jellegű hazugság.
A 444 ugye egy füves trollcsapat, az exindexes szabadcsapat, csak a kerszténygyűlölő totaw hiányzik a csapatból. Ők bármire ezt fogják írni, mert nekik a botrány a lényeg, atán egy jót röhögnek.
A másik említett, a hvg meg a multikultis PC alapú fórum, nekik is mindig kell valamit írni a magasról, lekezelően...
Érdekesebb ezeknél az átlagmebrek reakciói, hogy egy film kapcsán nem a díjat kérdőjelezik meg, vagy ismerik azt el, hanem a szokásos napipolitikai aljadék vélemények fröcsögésére használják azt fel.
Mindkét oldal!
Van ám libsizés, kádározás, kdnp-zés! Ami a csövön kifér, mert a mű (szerintem) a virtuális anarchizmusra hajaz (nem az!!!), amit minden politikai oldal gyűlöl, hiszen az az ő sorsukat egységesen veszélyezteti.
Én egy jobbos érzelmű barátommal néztem meg, aki először kapásból jelete, SOHA nem nézi meg!
Aztán megnéztük, és nagyon teteszett neki, szerinte is meg kell nézetni diákokkal, tanárokkal (az ő neje is tanár...) és persze neki is előjöttek a diák"élményei" és felnőttként kapcsolna is tudta a napi életéhez.
Gyakorlatilag a film nekem azt mutatta meg, mi hiányzik a mai napjainkból. Mi az a hiány, ami miatt ilyen ócska selejtes néppé züllöttünk.
Hogy ezt politikához is kapcsoljhatjuk? Hát azért történik minden.
A film egy tükör, nekünk, civilizált népeknek.
Minekünk az az alap, hogy átlépünk a földönfekvőn, elnézzük, hogy a nyugdíja szomszédnéni megfagy amert nincs pénze, aztán egy kis sikerért, előnyért anyánkat is eladjuk, mert ez a mai trend, a marketing, a valóság.
A film nem a dalról és a kottáról szól és nem is az aktuális állapotokról.
Rólunk!
És olyan emberi alapokról, hogy a hátrány válasszuk a becsület miatt, vagy a sikert az elvtelenség, a másokon való átgázolásért?

Frady Endre · http://fradyendre.blogspot.hu/ 2017.03.16. 16:29:50

MINDENKI

Zeng a gyerekkórus dala,
Több ez, mint kis salalala,
Inkább tiszta hangok árja,
Hiszen őket verseny várja.

Néhány fiú s kóristalány
Álorcája röpke talány:
Ők, kik csupán tátikáznak,
Dísznek kellenek csak, máznak.

Alig röpke többség dalol,
S titokról hullt lepel alól
Cezaromán karnagy néni
Jelzi azt, hogy jobb lesz félni!

Ám a gyermekszív még szeret,
Zsarnokságnak nem ad teret,
S közös fellépéssel némán
Jut túl diktatúra témán.

Gondoltam, egy verset megér,
Ahogy sok kis színes egér
Szürke hálót együtt kirág.
Bodzavirág, bodzavirág…

illusztrálva:
fradyendre.blogspot.hu/2017/02/mindenki.html

satie · http://321.hu/sas 2017.03.16. 16:59:42

Jesszus. Szerintem jó dolog, hogy egy magyar film kapott egy ilyen halivudi díjat. Nyilván segíti a magyar film elismertségét. E filmnek vannak egyedi jó tulajdonságai és vannak átlagos megoldásai. Szerintem korrekt, de nem kiemelkedő munka, mármint évtizedes filmtörténeti szempontból. De még egyszer - szerintem korrekt és jó, hogy kapott egy ilyen díjat. Hajrá tovább, magyar művészek.

gummy59 2017.03.16. 19:05:21

Tökéletes. Nem hozzáértőként csak nézőként: a film közepe nekem egy kicsit leült. Úgy éreztem túl sok időt fordít a főszereplők viszonyának bemutatására...mi van? Igy érzem egy rövidfilmnél? Nekem kevesebb is elég lett volna a kritikus urak szerint meg kevés volt? Talán nem ugyan azt a filmet néztük...nekem tetszett...a film is és ez az írás is...ezek után megnézem még egyszer...egy magyar filmet.

Jakab.gipsz 2017.03.16. 20:39:31

Módunkba áll párhuzamokat is keresgélni a filmművészet keretein-belül, a hasonló témák és a megvalósításuk között pl. A zenekari próba, ha jól emlékszem erre az olasz filmre, vagy hasonló témát feszegetett a közösség és a zsarnok viszonyát elemezve.

Fiatal rendezőről lévén szó csínján bánok a kritikai észre vételeimmel, számomra didaktikusnak és sablonosnak tűnt a szöveg és forgatókönyv.
Olyan kommunistás, déjá vu és ami a legvisszataszítóbb az a logikai manipuláció amely a relativizált nihilizmust sugallja, egy a valóságtól elrugaszkodott fiktív szituációra, hivatkozva utal az elnyomás elleni lázadásra, azt sugallván racionális és lehetséges.
Ti csak elmélkedjetek rajta és beszéljetek róla "mi tudjuk" marhaság az egész.
Nem tagadom becsapva éreztem magam a film megtekintése után.

forrimi85 2017.03.16. 20:55:41

Kiváló írás!!! Döbbenetes az a szerkesztői attitűd, amivel a hvg-s és a 444-es írást kritikaként engedték megjelenni. Sajnos a két szöveg szinvonala megmosolyogtató mind esztétikai, mind érveléstechnikai szempontból. A műfajismeretről nem is beszélve. Összekeverik a fikciós mozit a dokumentumfilmmel és a dokumentarista technikával is. Azzal az igazi etikai problémával pedig nem is kívánnak szembesülni, amit a film jól látható módon bemutat, tudniillik azt, hogy a győzelem érdekében hazudniuk és önmagukat megtagadni kell a gyerekeknek. És bizony igen, erre a dilemmár erkölcsi választ is nyújt a rendező!

Intizar 2017.03.16. 23:40:39

Balaványnak hívják a kiszerkesztett urat. Ez a neve neki eléggé régóta. És tapasztalatom szerint bár nem mindig tudok egyetérteni az írásaival, de mindig gondolat és gondolkodás az alapjuk.

Voznyák Pista2 2017.03.17. 07:10:25

Most már nekem is meg kell néznem, amit a HVG meg a 444 fikáz, basszus az már tényleg érdekes.
Nem tudom, mert ritkán követem őket, de a Saul fiát vajon fikázták ezek ?

Túlélő ... · http://kulonvelemenyunk.blog.hu/ 2017.03.17. 10:57:21

Hihetetlen, hogy a 444.hu ennyire nem fogta fel, hogy a film valójában egy társadalom kritika például az olyan autokrata rendszerek támaszát jelentő szervilis, szolgalelkű emberekről, mint akik 2010 óta hatalmon tartják a jelenlegi nemzeti - populista kleptokrata rezsimet is. Ha kicsit gondolkodnának, feltűnne nekik, hogy éppen az önálló, kritikus gondolkodást veszi górcső alá a történet, azt a gondolkodást, mely nem tűri, hogy például egy kórusvezető önkényesen vezesse orránál fogva a gyerekeket, ahogyan bennünket is vezetnek egy ideje.

Brancaleone 2017.03.17. 22:42:29

Csak Magyarországon van így, hogy a kritikusok lobbistaként viselkednek. Máshol ez egy szakma, itt meg azon az alapon űzik, mint ahogy mindenki azt hiszi, hogy ő jobban tudná összeállítani a nemzeti foci válogatottat.

Balt 2017.03.21. 14:03:34

@Túlélő ...: Jaja, így működnek ezek a mocsok diktatúrák: :)))

"A fiatal direktor 2009-től az Egyesült Királyságban kezdett rendezést tanulni, és a szigetországot azóta is második otthonának tekinti. 2012-ben, amikor elkezdte írni a Mindenki forgatókönyvét, még úgy volt, hogy ott is fogják elkészíteni, és ott gyűjtenek hozzá támogatást. A versenykórus sztorija egyébként
egy igaz történeten alapul, amit svéd lakótársnője mesélt Deáknak.
A helyi támogatásokat viszont végül nem sikerült megszerezni, úgyhogy 2014-ben az NMHH pályázatával próbálkoztak, amit kifejezetten kisfilmek- és kísérleti filmek gyártására írtak ki. A Mindenki elkészítésére a legmagasabb odaítélhető összeget, 8 millió forintot adtak a rendezőnek, de ezt még további támogatásokkal, és saját pénzükkel is ki kellett egészítsék."