Róna Péter beszéde az LMP XXXIX. kongresszusán.
Tisztelt Kongresszus!
A rendszerváltás üzenete az volt, mint 56-é, hogy úgy szeretnénk élni, mint sógorék. Nem is elsősorban az összehasonlítás anyagi, hanem az élet erkölcsi minőségének, az emberi méltóság, az igazságosság tiszteletének, a lelkiismeret szabadságának értelmében.
Ebből vajmi kevés valósult meg, az elmúlt 7 évben pedig semmi. A jogállam, az emberi méltóság, a tisztesség és a becsület helyett az erőszak és a korrupció, az életvitelszerű hazudozás, a karaktergyilkosság mindennapjai uralkodnak. De az anyagi jólétből se lett semmi, kivéve persze az újdonsült felső 10.000-et, miközben az ország fele nyomorban él.
2010-ben ugyanis a magyar GDP az osztrák GDP 27.8%-a volt, amit 7 év alatt sikerült feltornászni 27.9%-ra, de az EU-s pénzek nélkül ma már 6.8%-kal lennénk lejjebb, azaz 27.9% helyett az osztrák GDP mindössze 21.1%-át tudhatnánk magunkénak. Gondoljatok bele. Bejött az országba 13.000 milliárd forint ingyen tőke, és nem hoztunk ki belőle semmit. Semmit. Jó, felköveztük a főtereket, felújítottuk a templomtornyokat, rendbe raktunk jó néhány szennyvíz csatornák, Budapest kétségtelenül szebb lett, de mi lett a gazdasággal, az oktatással, a tudással, az egészséggel? Mi lett az életünkkel, azzal a reménnyel, hogy egy nap, nem is olyan sokára (akkor azt mondták, az ezredfordulóra) úgy fogunk élni, mint sógorék. És itt van a kutya elásva. Ez vergődésünk megállíthatatlan acsarkodásunk csillapíthatatlan forrása.
Mert semmi sem okoz nemzetünknek nagyobb boldogságot, mint amikor valamilyen, legyen az bármilyen, megmérettetésben megálljuk a helyünket a Nyugattal szemben, és kevés dolog tud bennünket annyira bántani, mint a velük szembeni alulmaradás. Végtelenül büszkék tudunk lenni tudósainkra, íróinkra, sportolóinkra, művészeinkre és fiataljainkra, amikor valahol a világban sikert aratnak, és csendes fájdalommal vesszük tudomásul, amikor nem. Amikor az utóbbi valósul meg, befelé fordulunk, elkezdünk hivatkozni ázsiai gyökereinkre és elkezdjük ócsárolni a rajtunk felülkerekedő Nyugatot. Elhitetjük magunkkal, hogy kudarcunk a Nyugat (pillanatnyilag a Nyugatot megtestesítő Soros György, vagy egy korábbi pillanatban a norvég kormány, esetleg az amerikai nagykövet, de mindenképp Brüsszel) ármánykodásának a következménye, és daccal, egyenesen gyűlölettel hátat fordítunk neki. Megint beleestünk abba a verembe, amit történelmünk során oly sokszor megástunk magunknak. Nem azzal foglalkoztunk, hogy mi az ember, hogy hogyan lehet egy valamirevaló értelmes életet éli, hogy mit kezdjünk Isten adta tehetségünkkel, hogy mi kell ahhoz, hogy becsületesek lehessünk, hogyan is szeressük egymást, hanem azzal, hogy mi a magyar. A nagy magyarkodás hevületében aztán létrehoztuk Európa zsiványtanyáját. Fuldoklunk a gyűlöletben és a korrupcióban, nő az erőszak és a nyomor egyaránt.
Valamikor az elmúlt 7 évben - látván az előző 20 év kudarcát - Orbán Viktor eldöntötte, hogy adjuk fel, hogy nem tudunk felzárkózni, hogy az, ami a szlovákoknak, a cseheknek, a lengyeleknek és a románoknak sikerülni látszik, nekünk nem fog összejönni, hogy az ő feladata felkészíteni az országot ennek az óriási, történelmileg is egyedülálló, tragikus állapotnak - a Szent István-i álom végleges meghiúsulásának - tudomásul vételére, ellátni nemzetünket azokkal a mesékkel és mítoszokkal, amelyek e sebek fájdalmát tompíthatják, miközben egy általa kiszemelt osztály rendelkezik majd azzal az összeharácsolt vagyonnal, amivel ezt az elvarázsolt állapotot, a meséket és a mítoszokat tartósítani lehet, miközben ő és társai kimunkálnak egy harmadik utat, valahova Európa és Ázsia közé. De nincs harmadik út. Európa és az oroszok vezette világ most is, mindig is szembeszáll egymással, és aki a kettő közé helyezi magát, az életével játszik.
Mert mi is lesz velünk, ha tényleg nem tudunk felzárkózni? Ki fogja leállítani az elvándorlást? Talán Orbán Viktor az ő kerítésével, amin keresztül nem csak be, hanem majd ki se lehet menni? Miből fogunk megélni, amikor már nem jön az EU-s támogatás? Ki fog megvédeni bennünket a ránk hagyományosan neheztelő szomszédjainktól, amikor minden, kivétel nélkül minden eddigi védőnket, a NATO-t, az EU-t, a németeket, a franciákat, a hollandokat, a norvégokat, az osztrákokat, mindenkit, akit csak lehet, megsértettünk, amikor elmondtuk nekik, hogy igen, küldjétek csak a pénzt, de amikor részt kellene vállalnunk egy közös teherben, nevezetesen a menekültek helyzetének megoldásában, akkor nem, akkor ne tessék ránk számítani, akkor nincs semmi közünk egymáshoz.
Persze jártunk már itt. Ide vitte Orbán Viktor nagyra becsült Horthy Miklósa e hazát - díszmagyarban a felső 10.000 rongyrázásába, mindenki más lemaradásába, a tehetségesek elüldözésébe, majd az egész ország elszigetelődésébe, és végül a pusztulásba.
Nagy tehát a felelősségünk, mert nagyon nagy a baj. Mi a tennivalónk?
A programunk már rég megvan. Amit négy éve meghirdettünk, az ma is megállja a helyét, és megállja a helyét az a lenyűgöző munka, amit az LMP parlamenti és önkormányzati képviselői végeztek az elmúlt négy évben. Nem kell Paks II, de kell progresszív adóztatás. Nem kellenek Matolcsy alapítványai, de kellenek jól működő kórházak. És ami a legfontosabb: égetően kell a magyar ember, mint ép, tenni képes, becsületes ember, akit Kodály Zoltán oly gyönyörűen leírt, aki számára nincs határ a magyar gyermekdalok és Mozart között. Az a közösségi ember, aki, mint a kisgyerek megtanul a többiekkel együtt énekelni, hogy aztán egy életen át ismerhesse a közös élmény örömét, akinek Magyarország a hazája, és Európa a közössége.
Kell tehát egy gyökeres stílusváltás. Orbán Viktor ázsiai stílusával, az önkénnyel, az erőszakkal és a korrupt harácsolással szemben mi az a Magyarországot kívánjuk megvalósítani, ahol legnagyobbjaink, Szent Istvántól kezdve nemrég elhunyt drága barátomig, Makk Károlyig ezt a közösségi magyar embert építették, gondozták és jelenítették meg drámákban és vígjátékokban, versekben, dalokban és zenében, a tudományban és a sportban. Azt az országot, ahol a bátor elkötelezettségtől soha nincs messze az irgalmasság, ahol egymásra tudunk találni, ahol egymás örömére tudunk élni, ahol tudunk és szeretünk együtt énekelni.
Ne menjünk be a vádaskodás, az acsarkodás utcájába. Ebben a most gyűlölettel átfűtött hazában könnyű egymásnak esni. Ne tegyük. Az LMP a siker küszöbén áll, mert képesek vagyunk visszavezetni nemzetünket legjobb énjéhez. Csináljuk meg!
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!