A valódi viták otthona

Egy globális neoliberális agenda

Isztin Péter írása

2017. május 12. - GottmayerLea

charles_hope-thatcher_tina.jpg

A (neo)liberális világrend kétségkívül válsággal küzd napjainkban.

A Brexit, Donald Trump megválasztása, a „populista”, bevándorláskritikus és protekcionista hangok erősödése szerte a világban mind arra utalnak, a 80-as, 90-es évek diadalmenete átmenetileg bizonyult. A szerzőhöz hasonló „neoliberális közgazdászoknak” és egyéb gondolkodóknak át kell értékelniük jelenlegi pozícióikat, és ahogyan azt már nagyon sokan mondták, meg kell érteniük a rendszerszkeptikus erők szempontjait, jöjjenek a radikális baloldalról vagy a neoreakció különböző irányaiból. Egyszersmind azonban a neoliberálisoknak rendezniük kell a soraikat. A magyar online sajtóban, többek között ezen lap hasábjain is, számos írás született eddig arról, hogy mi a neoliberális agenda. Ezzel szemben ez az írás arra a kérdésre keres választ, hogy mi kellene, hogy legyen a neoliberális agenda. Teszi ezt alapvetően neoliberálisnnak mondható alapállásból (semmit rólunk nélkülünk!) és a közgazdaság-tudomány jelenlegi állása szerinti empirikus tényekre és elméletekre alapozva. Utóbbi kitétel fontos: a magam részéről a neoliberalizmust úgy tudnám legjobban meghatározni úgy, mint valami, közkeletű szitokszón túl értelmezhető kategóriát, mint egy, a széles értelemben vett liberális tradíción belüli irányzatot, amely pozícióit tekintve, ahogyan azt majd látni fogjuk, gyakran a szigorú libertarianizmus és a baloldali liberalizmus között terül el, mindenekelőtt piacorientált, miközben konzervatív elemeket is magába épít, és ami leginkább megkülönböztetheti más nézetrendszerektől az az, hogy elsődleges nyelve a modern mainstream közgazdaságtan, morálfilozófiai alapjait tekintve pedig erősen szabály-konzekvencialista. Hogy mindez mi mindent implikál, arra az olvasó remélem olvasás közben rájön. Lássuk tehát sorjában, milyen prioritások mentén kellene szerintem felépüljön egy valódi globális neoliberális agenda.

 

Megismerni és megismertetni önmagunkat

A neoliberálisnak nevezett nézeteknek mély egalitárius gyökerei vannak. Az, hogy az olvasót ez az állítás mély megdöbbenéssel tölti el nem meglepő, hiszen gyakran a neoliberálisok sem ismerik saját történelmüket. Ha például a „neoliberális közgazdászok” embertelenségéről hallunk valakit értekezni, mennyivel jobb lenne, ha többen rá tudnánk mutatni arra, hogy a 19. század klasszikus közgazdaságtanát Thomas Carlyle a közhiedelemmel ellentétben nem Malthus népesedési tanaira hivatkozva nevezte el „szomorú tudománynak”, hanem azért, mert a kor közgazdászai kulcsszerepet játszottak a rabszolgaság eltörléséért vívott harcban. A közgazdászok elméletei ugyanis egyformán feltételezték minden emberről azt, hogy saját érdekei szerint cselekszik és képes is cselekedni, ez pedig egy általános szabadelvű attitűdre, valamint arra a meggyőződésre sarkallta őket, hogy morális értelemben egyenlően is kellene az embereket kezelni. A rabszolgaság védelmezői ezzel szemben paternalista érvek mentén a szabad döntések lehetőségétől kívánták megvédeni a rabszolgákat, és szívtelenséggel vádolták azokat, akik ezt a lehetőséget megadták volna nekik. A klasszikus közgazdászok, mint Jeremy Bentham vagy John Stuart Mill emellett a nők egyenjogúságának is korai szószólói közé tartoztak. De korábbra is visszamehetünk a történelemben. A piaci liberalizmus gyökerei között meglepő módon a 16. századi spanyol salamancai egyetemen tanító szerzetesek írásait is felfedezhetjük. Ezen szerzetesek voltak többek között azok, akik először felemelték a szavukat az amerikai őslakosok kizsákmányolása ellen, a korabeli időkben meglehetősen forradalmi módon kimondva, hogy minden ember egyenlőnek tekintendő morálisan, és ehhez kapcsolódóan, hogy senkinek sincs isteni joga az uralkodásra. Ugyanezen iskola tagjai hozzájárultak a szubjektív értékelmélet és a mennyiségi pénzelmélet, és ezáltal a modern neoklasszikus közgazdaságtan kialakulásához. A 20. század második felében a public choice közgazdaságtan gyakorlói visszahozták az egalitárius módszertant a politika közgazdaságtani elemzésén keresztül, azt hangsúlyozva, hogy a politikai piac szereplőire ugyanolyan ösztönzők hatnak, mint a magánpiac szereplőire, nem érdemes tehát az államot valamiféle jóindulatú társadalmi tervezőnek tekinteni. Ugyancsak akkortájt Gary Becker felépítette a bűnözés közgazdaságtani modelljét, amelynek legegyszerűbb változata szerint mindannyian potenciálisan bűnözők vagyunk, csak eltérőek az ösztönzőink (például egyeseknek jobb alternatívái állnak rendelkezésére a bűnözéssel szemben, mint másoknak). Elsőre talán megbotránkoztatónak tűnhet (büntetőpolitikailag pedig gyakran „jobboldalinak” titulált), de tudatosan épít a fent vázolt egalitárius közgazdasági hagyományra.  A mai, többnyire közgazdaságtani alapokon álló neoliberálisok elődei tehát a 16. századtól a 20-21. századig terjedően következetesen az analitikus és ennek nyomán morális egalitarianizmus követői voltak, amelyet utódaiknak sem szabad elfelejteniük, de egyben a piacorientált megoldások kritikusainak tudtára is kell adniuk, hogy a neoliberalizmus nem a szegények és elnyomottak ellensége. Nem kell félniük ennek mentén kiállni például amellett, hogy a kereskedelmi és bevándorláspolitikának a fejlődő világ szegényeinek érdekeit is figyelembe kell vennie (ami a szabad kereskedelem és tőkeáramlás, valamint az ésszerű korlátokat felállító, de a jelenleginél általában véve liberálisabb bevándorláspolitika támogatását jelenti), az LMBT jogkiterjesztés támogatásától, vagy egyenlő bánásmód követelésétől az amerikai feketék számára a bűnüldözés és büntető-igazságszolgáltatás rendszerében. Empirikus bizonyítékok vannak arra is, hogy a valóban megvalósuló jogegyenlőség biztosítása, a diszkrimináció csökkenése pozitívan hat a gazdasági növekedésre. Egy becslés szerint az Egyesült Államok 1960 és 2008 közötti GDP/fő növekedése 15-20%-ban a nők és feketék nagyobb munkapiaci aktivitásából származott. A fentebb már említett Gary Becker munkássága nyomán tudjuk azt is, hogy a gyűlöleten alapuló diszkrimináció költséges a diszkrimináló számára, a nagyobb piaci verseny pedig tovább rontja az ilyen diszkrimináló munkaadók helyzetét (a verseny tehát emiatt is jó dolog, amiről ritkán szokás megemlékezni). Ha mindenki tehetségét engedjük kibontakozni, mindannyian jobban járhatunk. Nem mintha ez lenne emellett az egyedüli vagy legfontosabb érv, de a számos érv összességében arra a következtetésre vezethet minket, hogy a neoliberális agenda fontos része kell, hogy legyen a fenti egalitárius hagyomány ápolása és ennek nyomán a tényleges (nem csak „formális”) törvény előtti egyenlőség támogatása. Black Lives, all lives, they do matter.

 

A globalizáció jó dolog, támogatásától ne futamodjunk meg

 

Nemrég osztották ki a legjobb 40 év alatti amerikai közgazdásznak kijáró John Bates Clark érmet, melyet idén Dave Donaldson, gazdaságtörténettel és nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó közgazdász kapott. Donaldson aprólékos empirikus kutatásai kimutatták, hogy a 19. századi Brit-Indiában és az amerikai Nyugaton a vasúti elérésből származó többletjövedelmek közel teljes része a kereskedelemnek való nagyobb kitettségből és az ebből származó ricardói előnyökből származott. És ez csak egy, ma már klasszikus, empirikus eredmény, amely a szabad kereskedelem pozitív hatásait mutatja, különösen a fejlődő országokra nézve. A tőkeáramlással kapcsolatban ugyancsak azt látjuk, a multinacionális cégek tipikusan növelik a béreket a szegényebb országokban, fokozzák az árversenyt, valamint hasznos technológiát és tudást adnak át a helyi vállalkozóknak. Mindezek miatt egy neoliberális agendának elsődleges szempontja kell legyen, hogy a globalizáció folyamata a politikai válságjelenségek ellenére ne torpanjon meg. A közelmúltban tervezett nemzetközi kereskedelmi egyezmények, mint a TTIP vagy a TPP jelenleg halottnak tűnnek, és bár kétségkívül mindenki kedvére találhat bennük hibákat, jelenleg az ilyen egyezményekkel lehet a legjobban kiterjeszteni a nemzetközi kereskedelmet. A neoliberálisoknak dolgozniuk kell az egyezmények feltámasztásán, és nem utolsósorban, javítaniuk kell azok PR-ját. Kiemelten fontos, hogy a nemzetközi szabad kereskedelem a mezőgazdasági termékek piacán is megvalósuljon, mivel ez tudna talán a legtöbbet lökni ezen a téren a fejlődő országok jólétén. Ennek érdekében is szükséges egyebek mellett a piactorzító amerikai és európai agrártámogatások rendszerének felszámolása. Fontos ezenkívül az Európai Unió működésének javítása és mindenekelőtt, valamilyen formában, a megőrzése, ugyanis, számos súlyos hibája mellett ez az intézmény mindegyik másiknál többet tett annak érdekében, hogy az európai országok a szabadabb kereskedelmi politika felé és általában a szabad intézmények irányába mozduljanak el. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a globalizáció kulturális sokszínűséget is hoz magával, habár, jegyzik meg a kulturális globalizáció kritikusai, a nagyfokú kulturális keveredés eredményét egyfajta uniformizálódásként is láthatjuk. A neoliberálisoknak mindenesetre érdemes hangsúlyozniuk a kulturális globalizáció azon képességét, hogy a világ legkülönfélébb kulturális javait minél több ember számára elérhetővé tegye.

 

Makacsul támogassuk a hosszú távú növekedést segítő intézményeket

 

A hosszú távú gazdasági növekedést, röviden megfogalmazva, olyan intézmények segítik, amelyek arra ösztönzik a gazdaság szereplőit, hogy ne a már meglévő erőforrások újraelosztásából (egyszerű lopás vagy járadékvadászat révén), hanem a fogyasztói igények minél hatékonyabb kielégítéséből próbáljanak megélni és meggazdagodni, hogy beruházzanak fizikai és humán tőkébe, hogy innováljanak, és amelyek megengedik széles tömegek tehetségének kibontakozását, mindezzel elősegítve a prosperitást teremtő minél szélesebb körű specializációt és cserét, vagy úgy is mondhatnánk, minél több ember békés kooperációját. A megfelelő intézmények kialakítása nehéz, ugyanis egy állam, ami elég erős ahhoz, hogy megvédje az emberek tulajdonjogait és kikényszerítse megállapodásaikat ahhoz is gyakran elég erős, hogy maga lépjen a prédálás útjára. Emiatt a kormányokat, legyenek bármilyen formájúak is, korlátoknak érdemes alávetni, ezeket azonban, akárcsak magát az államot, nehéz felépíteni. Jellemző, hogy az egyes országok gyakran ördögi vagy „angyali” körökbe kerülhetnek: ráállnak egy jó vagy egy rossz intézményfejlődési pályára, amelyről nehéz őket letéríteni. Fontos ezért a növekedésbarát intézmények melletti makacs kiállás. A neoliberálisoknak egyebek mellett folyamatosan hangsúlyozniuk kell a joguralom fontosságát és fel kell szólalniuk, amikor azt súlyos támadások érik, mint történt ez legutóbb Magyarországon a „lex CEU” esetében. Vannak azonban olyan területek, ahol nem kevesebb, hanem több állami szerepvállalásra lehet szükség. A közgazdaságtanilag művelt neoliberális számára alapvetés kell hogy legyen, hogy léteznek közjavak, amelyeket a magára hagyott piac túl kicsi mennyiségben vagy egyáltalán nem állítana elő, és az utóbbi évtizedekben a világ kormányzatai úgy tűnik, inkább túl keveset, mint túl sokat költöttek közjavak előállítására, ehelyett gyakran az újraelosztásra (ráadásul nem is a szegények irányába) fókuszáltak. A fejlődő országokban például a növekedés egyik korlátja, hogy az alapvető közrendet, az élet és a tulajdon védelmét és a szerződések kikényszerítését az államok nem tudják biztosítani. Ami pedig a fejlett országokat illeti, többségük jelenleg komoly produktivitás-problémával küzd, ennek legyűréséhez pedig szükség lenne több kutatás-fejlesztésre, amelynek egy része a közjószágnak tekinthető alapkutatás. A vállalatok általában relatíve keveset költenek alapkutatásra, aminek nem az az oka, hogy az ne lenne a gazdaság számára legalább potenciálisan hasznos, éppen ellenkezőleg, azért nem éri meg egyes vállalatoknak erre jeletős erőforrásokat áldozni, mert az alapkutatások nem kifejezetten az ő termelékenységüket, hanem az egész gazdaságét növelik. A kormányzatoknak emiatt több forrást kellene fordítaniuk az alapkutatás, vagyis elsősorban a tudományok finanszírozására, ideértve az ugyancsak közjószágnak tekinthető közegészségügyi kutatásokat (pl új vakcinák kifejlesztése). A nem közjószág jellegű innovációt eközben nyugodtan rá lehet bízni a piacra. A világ legtöbb országában nem érdemes a kormány azon képességében bízni, hogy az majd helyesen választja ki a globális piacon versenyképes „húzóágazatokat”. Ehelyett túl nagy a veszélye annak, hogy a nyerteseket és veszteseket kiválasztani kívánó iparpolitika arra ösztönzi a vállalatokat, hogy erőforrásaikat innováció helyett a politikusok kegyeinek keresésére fordítsák, ami társadalmi szempontból pazarlás (ergo: a szelektív iparpolitika általában egy rossz intézmény). Megint csak hazánkra specifikusan utalva (noha globális agendát jöttem gyártani), Magyarország nem Dél-Korea vagy Tajvan, ami pedig a jóléti rendszereket illeti, nem is Skandinávia.

 

És mi legyen a leszakadókkal?

 

Itt fel is merülhet a kérdés: a neoliberálisok megátalkodottságuk okán nem is kellene, hogy támogassanak bármilyen újraelosztást, nem igaz? Az a helyzet, hogy ebben a formában azt gondolom nem, nem igaz, habár jelen szerző az eredmény-egalitarianizmusnak, a morális egalitarianizmussal szemben, egyáltalán nem híve. A neoliberálisok több ok miatt is támogathatnak valamilyen mértékű államilag fenntartott szociális védőhálót: először is, a jól ismert biztosítási érvek alapján. Másodszor, mert tudják növelni a recipienseik jólétét/pozitív értelemben vett szabadságát. Harmadszor, egyes formái, például az alap- és középfokú oktatáshoz való egyenlőbb hozzáférés biztosítása, javítja a tehetségallokációt. Végül, de nem utolsósorban, egy korlátozott mértékű szociális háló szükséges lehet a neoliberális rend legitimálása szempontjából. A rendszer-legitimáció ugyanis nem csak a gonosz neoliberálisokról szóló baloldali rémtörténetekben fontos, hanem valóban az. Fontos, hogy minél többen elfogadjanak egy olyan rendszert, amely más rendszereknél jóval nagyobb jólétet tud teremteni résztvevői számára. Fontos azonban az is, hogy a jóléti rendszer ne legyen túlzott mértékű, ne járjon a magasabb jövedelműeket sújtó nagyon magas adókkal és ne csökkentse túlzott mértékben a recipiensek munkára való ösztönzőit, hiszen azt is szeretnénk, ahogyan fentebb láttuk, hogy a több munka és innováció megfelelő jutalommal járjon. A neoliberálisoknak ezenkívül általában véve preferálniuk kellene a készpénz-juttatásokat a természetbeni juttatásokkal szemben, ugyanis, ahogyan azt közgazdászok bevezető mikroökonómiából megtanítjuk, előbbiek nagyobb választási lehetőséget, ezáltal potenciálisan nagyobb jólétet biztosítanak a recipiensek számára. A készpénz-transzferek relatív hatékonyságát friss empirikus kutatások is igazolni látszanak. Az empirikus eredményekre érzékeny neoliberálisnak támogatnia kellene  bizonyos társadalmi mobilitást növelni képes társadalmi-kulturális gyakorlatokat, normákat is, mint amilyen például a kétszülős családmodell, hiszen friss és elég konklúzív empirikus eredmények alapján az egyszülős családban felnövekedett egyének életkilátásai átlagosan rosszabbak, mint hozzájuk hasonló, de kétszülős családban nevelkedett társaiké, ami főleg a fiúkra/férfiakra igaz, jelentősen hozzájárulva a munkapiaci változásokhoz való nehezebb alkalmazkodásukhoz. Egy másik, ugyancsak konzervatívnak mondható szempont beemelése kellene legyen a vallások és a vallási közösségek által nyújtott szolgáltatások és viselkedési minták szerepének elismerése a szegénység csökkentésében. Egy elég tiszta példával élve, az Egyesült Államok legnagyobb társadalmi mobilitást élvező állama a mormon többségű, és ilyen normákkal, valamint intézményekkel átitatott Utah... Ezen kulturális faktorok természetesen nehezen befolyásolhatók állami beavatkozások útján, ami a legtöbb esetben valószínűleg jobb is, de éppen ezért tanulságként is szolgálhatnak arra nézve, hogy nem csak az állami eszközökkel jól befolyásolható tényezőkre érdemes odafigyelni, ha a relatíve szegények helyzetén kívánunk javítani. Kevesebb Rawls, több Tocqueville!

 

Figyeljünk jobban a geopolitikára

 

A klasszikus liberális hagyományban a geopolitika gyakran elhanyagolt vagy elnagyolt terület volt, és nagyrészt még most is az. A 19. század olyan nagy liberális politikusai, mint Cobden, Bright vagy Gladstone elsősorban a békére törekvést, a szabadság ügyének támogatását és mindeközben a tartós szövetségek elkerülését tartották a jó külpolitika alapjainak. Ezzel együtt kiálltak amellett, hogy a külpolitikát nem szabad a morális megfontolásoktól függetlennek tekinteni. Jelen szerző úgy gondolja, sok mindent lehet meríteni a klasszikus liberálisok ilyen gondolataiból, legelsősorban az utóbbi kitételt, felismerve ugyanakkor azt, hogy ma egészen más kihívásokkal nézünk szembe és azt is, hogy minél kozmopolitább perspektívából figyeljük a geopolitikát, márpedig globalista neoliberálisoknak ilyen perspektívából illene, annál fontosabbnak tűnik, hogy legyen egy tényleges „globális neoliberális világrend”, amelynek keretében az emberek közötti kooperáció kiszélesedhet, és amelynek megsértése büntetéseket von maga után. Először is elmondhatjuk, a globalizáció előre vitele nehéz az Egyesült Államok vezető szerepe nélkül, mivel azt számos geopolitikai kockázati tényező befolyásolja. Kiemelt veszélyforrásként kell tekintenünk, különösen itt, Közép-Kelet Európában a putyini Oroszország befolyásszerzésére. Az orosz terjeszkedés komoly veszélyt jelenthet a célországok szabad intézményeire és ezen keresztül a (neo)liberális világrendre, már önmagában azon keresztül, hogy egy erősnek tűnő alternatívát kínál fel a nyugati polgároknak a különféle kommunikációs csatornákon keresztül. A következő évek egyik kulcskérdése, mit tud a Nyugat ezzel a kihívással kezdeni. Mindenek előtt a NATO megerősítése és egy, a mostaninál hihetőbb elrettentési stratégia lenne a megoldás. Csakhogy jelenleg az Oroszországtól való energiafüggés mellett a nyugati közvélemény passzivitása is akadályozza azt, hogy az atlanti szövetség hihetően elrettentsen újabb agresszív lépéseket Oroszország részéről. Emiatt szükség lehet egy, a putyini Oroszországgal szemben ellenségesebb politikai közvéleményre, egy ilyen közvélemény ugyanis általában véve a „keményebb” fellépésre ösztönözheti a kormányokat, amely által a nyugati kormányok a jelenleginél hihetőbben elköteleződhetnek amellett, hogy Putyin normasértéseit nem hagyják büntetlenül. Általában véve azt is mondhatjuk, szembemenve a klasszikus liberális hagyomány egy részével, hogy szükség van egy vezető hatalomra, amely képes különböző szövetségeket koordinálni országok között, amely szövetségek képesek elrettenteni a világrendet veszélyeztető potenciális agresszorokat. A probléma, amit a legtöbb 19. századi klasszikus liberális felismert egy ilyen „világrendőrrel” kapcsolatban, hogy rendkívül sokba kerül következetesen alkalmazni és túlmilitarizált társadalomhoz vezethet. Egy kevéssé militarizált, békekedvelő társadalom viszont kevésbé lehet képes, hihető elrettentés révén, fenntartani egy globális liberális rendet. A szabad társadalom barátai tehát egy kellemetlen tradeoffal kell szembenézzenek ezen a területen. A magam részéről egy neoliberális agendába a következőt emelném be: fontos az Egyesült Államok vezető szerepének fenntartása, ezzel együtt a NATO tényleges megerősítése, ugyanakkor mivel az amerikai közvélemény az elhúzódó és elhibázott katonai konfliktusokba olyannyira bele tud fáradni, hogy ez megnehezíti a hatásos amerikai és általában véve nyugati fellépést egy következő esetben (lásd Irak példáját), a katonai beavatkozási potenciál egy szűkös erőforrás, amit olyan esetekre érdemes tartogatni, amelyeket más eszközökkel túl költséges vagy lehetetlen kezelni, és egyben nagyon fontosak a közös prosperitásunkat biztosító világrend fennmaradása szempontjából.

 

Dereguláció, dekriminalizáció, de okosan

 

Alapvetés kellene, hogy legyen, hogy az önkéntes tranzakciók általában növelik a társadalmi jólétet, ezért törekedni kell a kölcsönösen előnyös cserelehetőségek minél teljesebb kihasználására. Ez a neoliberálisokat minimum két irányba kellene, hogy elindítsa: először is, kapcsolódva az esszé első pontjában kifejtettekhez, érdemes szkeptikusnak lenniük az olyan törvényekkel szemben, amelyek olyan magatartásokért írnak elő büntetéseket, amelyekkel a bennük részt vevő egyének harmadik személyeknek nem vagy csak áttételesen ártanak. Érdemes emiatt dekriminalizálni, és, ahol lehetséges, a megfelelő elővigyázatossággal, akár teljesen legalizálni is az ún. áldozat nélküli bűncselekményeket és a büntetőjog eszköztára helyett az adóztatás alkalmazására, illetve a társadalmi normák megváltoztatására törekedni olyan esetekben, amikor, például negatív externáliák okán, vagy alaposan indokolt paternalista alapokon, szükséges ezen magatartások visszaszorítása (ennek egyik alulértékelt iránya lehet a bűnözéshez „inputként” jelentősen hozzájáruló és emiatt jelenleg szinte biztosan túlzott mértékű alkoholfogyasztás nagyobb mértékű megadóztatása). A „drogok elleni háborúnak” különösen az amerikai fekete közösségekre kifejttett rendkívül káros hatásai ugyancsak ebbe az irányba kellene vigyék a morális egalitárius hagyományokat ápoló neoliberálist. A másik irány a termékek és szolgáltatások egyes piacai, valamint a munkapiac deregulációja. Szó sincs arról, hogy a gazdaság számos területén ne lenne szükség bizonyos mértékű, bár ha lehet a jelenleginél magasabb színvonalú, szabályozásra, hiszen az információs aszimmetriákat előfordul, hogy csak szabályozással tudjuk megfelelően kezelni. Így például nem lenne kívánatos egy teljesen szabályozatlan pénzügyi szektor vagy más olyan piac, ahol a termékek minőségét a fogyasztók nagyon nehezen tudják ellenőrizni, az információszerzés költségei nagyon magasak vagy a fogyasztók esetleg nem is hajlandók új információt szerezni a termékről (ebben a kérdésben jelen szerzőnek éppen van egy folyamatban lévő kutatása). Ugyanakkor, ahogyan arra Milton Fridmantől egészen Obama elnök gazdasági tanácsadó testületéig számos közgazdász felhívta a figyelmet, jelentős előnyök származhatnak a szabályozások enyhítéséből vagy eltörléséből például a  foglalkozási engedélyek területén, amelyeknek gyakran az az alig titkolt céljuk, hogy megnehezítsék a versenytársak belépését az adott piacra. Ez rossz a fogyasztóknak és negatívan hat a társadalmi mobilitásra is, hiszen megnehezíti új vállalkozások beindítását. Általában véve elmondhatjuk, hogy kulcsfontosságú, hogy minél kevesebb adminisztratív akadály gördüljön az új vállalkozások alapításának útjába. A mobilitás és gazdasági növekedés szempontjából még fontosabbnak ígérkezhet a területhasználati szabályozás enyhítése. Ahhoz, hogy egy nagyváros prosperáljon és megfizethető lakhatást tudjon biztosítani lakóinak, egyáltalán, lépést tudjon tartani a lakások iránti növekvő kereslettel, le kell tenni azokról a törekvésekről, amelyek mindenek fölé helyezik a városkép és a műemlékvédelem szempontjait. Akármennyire is fontos szempontok ezek, egy élő városnak meg kell engedni, hogy felfelé is terjeszkedhessen, ami egyben a zöld területek arányát is tudja növelni. Végül, de nem utolsósorban, számos fejlett országban a munkapiacok – esetenként radikális – deregulációjára van szükség, ami különösen fontos a kozmopolita egalitárius hagyományt ápolni kívánó neoliberálisok számára. Ez némi kifejtést igényel. Bár a tankönyvi tökéletes versenyzői piac, ahogyan azt a piacgazdaság kritikusai nem restek felemlegetni, egy teljesen meg nem valósuló ideál, a közvélekedéssel ellentétben számos piac nem áll túl távol ettől az ideáltól. Egy egyszerű ökölszabály: ha egy piacon a szereplők viszonylag kicsi piaci erővel rendelkeznek, azaz egyedül csak kevéssé, vagy nem tudják befolyásolni az árakat, az állami szabályozás szempontjából a legjobb, ha versenyzői piacként tekintünk rá. Talán meglepő módon az ilyen piacok közé tartozhat egy munkapiac is, mégpedig általában minél kevésbé képzett munkaerő szerepel a kínálati oldalon, annál inkább. Ennek oka, hogy a (relatíve) képzetlen munka kevésbé specializált. emiatt egy képzetlenebb dolgozó gyakran több vállalatnak tudja eladni munkáját, mint egy szűkebb piacra specializálódott magas kvalitású dolgozó. Közgazdaságtani szempontból egyébként  nagyjából három fő érv mentén indokolható, hogy az állam vagy a szakszervezetek védjék a munkavállalókat a munkáltatókkal szemben: ha a munkáltatóknak piaci erejük van, vagyis ha nincs vagy gyenge a verseny a munkáltatók között, ha a munkáltatók információs fölényben vannak, illetve ha a dolgozóról azt gondoljuk, nem minden esetben tudja meghozni a saját maga számára legjobb döntést. Ami az első kettőt illeti, jelen szerző álláspontja az, hogy a 19. században sok területen igen komoly probléma volt, és vannak országok, ahol ez ma is igaz, a 21. században az információ alacsony költsége miatt egyre kevésbé az. Az is megemlítendő, hogy többnyire inkább a munkavállalók azok, akik információs fölényben vannak a munkáltatókkal szemben, hiszen a munkáltató többnyire kevésbé képes megfigyelni, milyen munkát végez a dolgozó, mint a dolgozó azt, hogy milyen bérek és munkakörülmények vannak az egyes vállalatoknál. Ennek fényében azt mondhatjuk, a munkapiaci szabályozás a legtöbb fejlett országban minimum elavult és erősen túlszabályozó. Milyen hatással vannak a munkapiacra például az olyan jogszabályok, amelyek szigorú feltételekhez kötik az elbocsátást? A paradoxnak tűnő, de számos példával illusztrálható válasz erre az, hogy az ilyen jellegű nagyon erős munkavállalói jogok valójában a jobb helyzetben lévő munkások érdekeit szolgálják, a rosszabb helyzetben lévő, például kevésbé képzett munkásokéval szemben. Ha egy munkástól egy vállalat csak nagy nehézségek árán tud megválni, akkor egy ilyen szabályozásra az a racionális reakciója, hogy eleve kevesebb munkást alkalmaz, hiszen minél költségesebb elbocsátani a dolgozókat, annál kockázatosabb a  vállalat számára a foglalkoztatásuk. Érdekes módon a szigorú munkásvédelem hívei ritkán javasolják ugyanezen logika alkalmazását egy másik piacra, a házassági piacra. Alighanem átérzik, hogy ha örökre együtt kellene maradniuk választottjukkal, kisebb valószínűséggel köteleznék el magukat házasság formájában, ehelyett a jelenleginél valószínűleg többen élnének egyszerű élettársi kapcsolatban. A munkapiacon ennek megfelelője (valójában nem, a helyzet ennél sokkal rosszabb) a határozott idejű foglalkoztatás, ami, nem meglepő módon, igen népszerű olyan országokban, amelyeknek rugalmatlanabb a munkapiaca, mint Franciaország vagy Spanyolország. Főleg az alacsonyan képzett és fiatal munkavállalókat alkalmazzák ilyen keretek között, aminek egyszerű oka az, hogy ilyen jogviszonyokra nem vonatkoznak a szigorú elbocsátási szabályok. Rontanak a helyzeten a viszonylag magas minimálbérek és/vagy a szektorális szintű bérminimumokat előríró kollektív megállapodások is. Minden elsős közgazdaságtan hallgató tudja, hogy a minimálbér versenyzői munkapiacon munkanélküliséghez vezet. Azután persze azt is megtanulja, hogy ha nincs verseny, akkor nem feltétlenül. Utóbbi érv gyakran elhangzik a minimálbér mellett érvelő közgazdászoktól, azonban egyrészt az empíria nagy része ténylegesen alátámasztja a klasszikus nézetet, miszerint az alacsony képzettségűek foglalkoztatottságának rosszat tesz a minimálbérek emelése, másrészt még minimálbéreket egyébként támogató közgazdászok is óvnak a túl magasan megállapított minimumoktól. Összefoglalva, nagyobb létbiztonság helyett a rugalmatlan munkapiac éppen az ellenkezőjéhez vezet azok számára, akik a biztosabb megélhetésre leginkább rászorulnának. Akik között egyébként felülreprezentáltak a...migránsok, akiknek ha megakadályozzák a munkapiaci integrációját, abból aligha lesz problémamentes társadalmi integráció (ezzel nem állítva azt, hogy ez ennek az egyetlen oka). A párizsi külvárosok alacsonyan képzett muszlim hátterű fiataljai valóban egy privilegizált elit elnyomásának áldozatai, csakhogy ez az elit nem a globális burzsoázia, hanem a helyi szakszervezetek és az őket támogató értelmiségiek szövetsége. Látható ez alapján, hogy egy, morális egalitárius gyökereire büszke neoliberalizmusnak egyik legfőbb szívügye kell, hogy legyen a munkapiaci dereguláció. És minél egalitáriusabb kozmopoliták vagyunk, minél inkább figyelembe vesszük azt, hogy a  bevándorlás mekkora többletjólétet tud biztosítani a bevándorlóknak (bár gyakran nem csak nekik), annál inkább annak kell lennie. Nem véletlenül szurkol sokunk azért, hogy sikerüljön Emmanuel Macronnak az, ami ezidáig még nem sikerült Franciaországban: békés reformok útján kivezetni az országot az ancien régime -ből. En Marche! Egy szabad, gazdag és nyílt társadalom felé.

 

Ezt az írást vitaindítónak szánjuk.

 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://reflektor.blog.hu/api/trackback/id/tr9112500439

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MaxVal BircaMan alszerkesztőhelyettes · http://www.bircahang.org 2017.05.12. 11:19:49

Nem, nem, ez féligazság így.

A lényeg: a liberalizmus rendje immár menthetetlenül recseg-ropog. Semmi szükség mentegetni, mert a rendszeren belül nincs megoldás.

Összpontosítsunk a nép érdekeire, s ne próbáljuk megmenteni a globálkulákság extraprofitját!

morph on deer 2017.05.13. 19:37:09

A "neoliberális válsággal küzd" - ezzel szemben?

Mi van az illiberálissal?
Nem küzdenek semmivel?

Akkor mi a fax is van?
Csak kérdem..!

Jakab.gipsz 2017.05.13. 23:55:11

Egy globális neoliberális agenda, azért jó dolog az emberiség számára, mert ez jutott az eszünkbe.
Mondjátok ti neolibbsik.

Na, de aki nem engedelmeskedik a mi rengeteg eszünknek, ami egy "tényleges „globális neoliberális világrend”, amelynek keretében az emberek közötti kooperáció kiszélesedhet, és amelynek megsértése büntetéseket von maga után".
A nénikéteket büntessétek a népek helyett fafejek, honnan szalajtottak benneteket, kinyílt egy zárt intézet, mert ott van a helyetek!

Ugye ezt nem gondoltátok komolyan, a tudomány nem újság írás és főleg nem tömegtájékoztatás, a tudományhoz úgy, mint a matematikához, nem vezet királyi út, azért mindenkinek meg kell küzdenie.

E cikk teljes terjedelme összeollózott, hiedelmek és babonák retorikai gyűjteménye, áltudományos szociológiai maszlaggal leöntve, a császárotok meztelen, ahogyan körbedicséritek egymás remekbe szabott füllentéseiteket ismételgetve.
Csak a hatalom minden nemzet felett, csak ez érdekel benneteket. Na, ezt leshetitek, infantilis és gyerekes.
Ám legyen néhány észrevétel.
Az egy és oszthatatlan emberiséget, kéretik nem globalizálni, köszönjük szépen nem szükséges rengeteg eszetek igénybe vételével, eleve globalizálva vagyunk.
Ideológiai agyrémeitek alapján legyetek szívesek abba hagyni a népek és nemzetek kategorizálását, viszont az ostoba kategóriátok helyett, a meglévő tudásunkat, ami közös kincsük, kellene megosztani, ezt a munkát pedig a klasszikus görög bölcselet ismerete nélkül elvégezni lehetetlen, egy véges erőforrásokkal rendelkező véges görbült felületen. Tehát van a tiétek helyet, másik, igen van másik.

És már itt is vagyunk a törés pontnál, mert a sok mellébeszélésetek kusza szálai egy pontban még is csak összefutnak, a tudományos materializmusotokba, amit viszont a kommunisták alap ötlete, ugyan ez a tiétek, újra melegítve.

A szavak át vannak nevezve, de az értelmük változatlan korlátlan hatalomvágy minden lélektől megfosztott ember felett.