Ma Magyarországon a politikai rendezvények szempontjából leginkább mozgósítható csoport a nyugdíjasoké. Persze fontos, hogy a fiatalabb generációknál jelentősebb élettapasztalattal rendelkezők is elmondják véleményüket, aktívak maradjanak a társadalmunkat érintő dolgok kapcsán. De a korosztály jelentős része esetében vélhetően egészen másról szól a dolog, nem az aktív nyugdíjas évekről, hanem a borzasztó mértékű frusztrációról, a boldogtalanságról, arról, hogy nem találják a helyüket, hogy mindegy kin, de valakin leverhessék saját tehetetlenségüket, kibeszéletlen egyéni és történelmi sorsukat. Keserű, de őket néhány jó szóval, ígérettel, rezsicsökkentéssel vagy krumpliadománnyal kenyerezik le a különböző színű politikai gengszterek.
Bármilyen groteszk, de az atrocitások, a más véleményen lévők elleni erőszakos fellépés terén egyáltalán nem maradnak el a fiataloktól, sőt. Jó bizonyíték erre az október 23-ai központi megemlékezés is, amiről mi is készítettünk videót. Eszem ágában sincs bántani vagy megalázni ezeket az embereket, inkább arra szeretnék rámutatni, hogy egy számos sebbel rendelkező társadalmi rétegről van szó, akiket lekezel, hülyének néz és mocskosul kihasznál a mindenkori politikai elit.
Ők azok, akik átélték a háborút és/vagy az azt követő éveket, akik valamiképp reagáltak ’56-ra, majd a levert forradalom után többnyire megtanultak együttélni a megalkuvást igénylő Kádár-korszakkal. Aktív éveiket, ha utálták, ha nem, egy olyan világban élték, amiben a hitelekből fedezett viszonylagos jó lét és biztonság a pártállami műmosoly mögé rejtett kérlelhetetlenséggel párosult. Viszont egyszerű volt, a játékszabályokat mindenki ismerte. A diktatúra után a ’90-es évek a szabadság eufóriáját hozták, de az eszetlen privatizáció, az ország szétlopása nem csak a mesterségesen életben tartott iparágak dolgozóinak tömegeit tette földönfutóvá vagy saját érzéseik szerint feleslegessé, de hirtelen áthidalhatatlan távolságok jelentek meg a társadalmi rétegek között. Úgy tűnt, a gondoskodó állam álma véget ér, helyette az öngondoskodás napjai következnek.
Érdekes ellentmondás, hogy sokan nosztalgiával emlékeznek a kádári évekre, mások pedig köpnek rá, de ajnározzák a sok szempontból kádárista Orbán-rendszert. A nyugdíjas generáció életében sok olyan változás volt, amiből egy is elég lenne ahhoz, hogy kibillentse a világukat, ők rengeteg mindent kaptak a nyakukba. És közülük kerülnek ki azok, akik mindennél jobban szeretnék megtalálni a helyüket, a biztos szerepet, épp ezért örömmel ugranak a karizmatikus vezetők és a propagandagépezet által harsogott hívószavakra. Nagyon úgy fest, hogy valójában mindegy, mit kiabálnak nekik, ha azt elég hangosan teszik, a hatalmas lendület vagy a másik oldal gyűlölete simán kioltja azt az igényt, hogy saját vezéreik hitelességét is megvizsgálják. Nincs vita, nincs érvelés, programozás van.
Ezek az emberek ma egy olyan világ részesei, amiben nem fontosak. A munka világából való kilépést gyakran követi a feleslegesség érzése, ráadásul átalakulnak a családi kapcsolatok, a sok-sok inger között kevesebb idő jut egymásra, mért ne érezhetnék magukat újra fontosnak? Az Orbán vagy épp Gyurcsány féle emberek pedig pont ezt kínálják nekik. Mentsük meg együtt az országot! A migránsoktól! Brüsszeltől! Az oroszoktól! A liberálisoktól! A náciktól! A melegektől! Mindegy kitől, de tisztázzunk valamit: mi vagyunk a jók, ők meg a szemetek! Értsétek meg, veszély van, szükség van rátok! És ők megértik. Foggal, körömmel tépnék a másikat, mert addig sincsenek egyedül, addig is fontosnak érezhetik magukat. Úgy acsarkodnak, mintha az életük múlna rajta és sajnálatos módon sok esetben így is van. Ha ezt is elveszik tőlük, mijük marad egyáltalán?
Tegnap egy idős fideszes úr, azzal támadt a barátomra, hogy mit tiltakozik, amikor százezer forintnyi ruha van rajta. Mikor azt a választ kapta, hogy a kabátját 300 forintért vette egy turkálóban, rögtön jött a replika, miért ott vásárol, biztosan azért, mert nem dolgozik, büdös neki a munka, pedig a kormány elérte, hogy lenne mit! Egy hölgy azt üvöltözte, 76 éves vagyok, engem üssetek, de azok, akik ütöttek, pont az ő oldaláról érkeztek. Mikor lerohadtkommunistáztak, és azt válaszoltam, hogy én aztán nem hiszek a központosításban, az államosításban, sőt, akkor azt mondták, mi a bajom azzal, hogy az állam ad (köz)munkát az embereknek, csak nem sajnálom tőlük? De neveztek már nácinak is, mikor azt mondtam, a menekültekkel való humánus bánásmód megkérdőjelezhetetlenül fontos, mellette azonban tényleg szükséges megvizsgálni, ki az, aki valóban menekült. Szóval mindegy mit mondasz, ha a másik oldalra sorolnak, véged van. Párbeszéd nincs. Még igény szintjén sem. Vasfegyelem, elkötelezettség már annál inkább.
Kevés aljasabb húzás van annál, mint mások sérüléseiből fegyvert kovácsolni. A legrosszabb pedig az, hogy ezek az emberek maguk sincsenek tisztában azzal, hogy csak eszközök, játékszerek, akiket simán félre lehet dobni, ha feleslegessé váltak. Több tiszteletet érdemelnének és szomorú, ha maguk sem tudják, hogy ezt azoktól mennyire nem kapják meg, akikért másokat összevernének vagy magukat összeveretnék. A gyűlölet egész generációkat emészt el. A kormányok változnak, a hozzáállás nem.
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem? Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
