Karl Marx és Friedrich Engels írt egy szöveget, amelynek A kommunista kiáltvány címet adták.

            A kiáltvány azért született, mert 1847 novemberében a Kommunisták Szövetsége nevű titkos szervezet Londonban kongresszust tartott, és megbízta a fent említett két személyt, hogy foglalják össze azt az elméleti és gyakorlati pártprogramot, amit a kommunisták a nyilvánosságnak szánnak.

            A szerzők munkához láttak, és 1848. februárjának második felében németül közreadták A kommunista kiáltványt. A kiáltvány viszonylag kis példányszámban jelent meg – akkoriban nem váltott ki nagy érdeklődést; egy volt a napvilágot látott nagy számú politikai megnyilatkozások sorában.

            Nem így a későbbiekben. Előbb-utóbb nagyon sok nyelven kiadták, és a kommunisták számára rövid, alig több mint 2 ív terjedelmű világi Bibliává vált.Ez olyannyira így lett, hogy akkor, amikor a XX. században a kommunizmus nevében több államban uralomra kerültek az adott párt hívei, a kiáltvány egyfajta napi használatra tett szert. Nem biztos, hogy el is olvasták, de hivatkoztak rá.  Utolsó mondatát, miszerint „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszóként használták, a különböző nemzeti nyelveken megjelenő kommunista pártlapok jelmondatává vált – minden lapszám elején ott virított a szöveg.

            Mindebből le lehet vonni azt a következtetést – anélkül, hogy számszerűsítenénk a jelenséget –, hogy A kommunista kiáltvány a világ legnagyobb karriert befutott röpiratává vált, noha ezt a karriert nagyban segítették azok a diktatúrák, ahol a kommunizmus „államvallássá” lett.

            Ehhez képest talán meglepő, hogy mindaz, ami a röpiratban van, a legkevésbé sem valósult meg.

            Tehát amíg a röpirat sikertörténet, addig a röpirat tartalma kudarctörténet.

            Lehet ezt elhamarkodott kijelentésnek tartani, hiszen megfogalmazása óta még csak alig 170 év telt el, s aki örökérvényű igazságnak tartja az ott leírtakat, az bátran mondhatja: nem jelent semmit ez a majd’ 170 év, mert előbb-utóbb majdcsak igazolódnak a világi próféták szavai.

            Ebben az okoskodásban valószínűleg lenne igazság, ha nem próbálták volna ki azoknak az eszméknek az érvényesítését, amelyek a kiáltványban vannak. De kipróbálták őket, és minél inkább kipróbálták őket, annál kudarcosabbaknak bizonyultak.

            Ma már a mutatóba megmaradt, magukat kommunistának mondó államok is csak részlegesen követik A kommunista kiáltvány útmutatásait. Amiből az következik, hogy a kommunisták hatalmi helyzetben is képtelenek voltak megvalósítani a kiáltvány egymásból logikailag következő intencióit.

***

A kiáltvány politikai röpirat. Ez a műfaja, és a szerzők eredendően nem filozófiai, hanem politikai célt szántak neki. Tehát én is így viszonyulok hozzá. Kevéssé veszem figyelembe azt, hogy a kommunista hatalomgyakorlás mennyire tért el a kiáltványban megfogalmazottaktól, hanem inkább arra figyelek, hogy ez az írás mennyire volt életszerű vagy éppen életszerűtlen. Éppen ezért nem a kiáltvány szisztematikus elemzésére koncentrálok, hanem 170 évvel megírása után – újraolvasva a szöveget – mintegy széljegyzeteket fűzök Marx és Engels politikai célú gondolatai mellé.

            Tudom, hogy a széljegyzet nem a kimerítő elemzés műfaja. Tudom, hogy a széljegyzet nem minősíti Marx és Engels egész életművét. Tudom, hogy a széljegyzet nem képes a kommunista eszme teljes világát bemutatni és azt kritikailag értékelni.

            A széljegyzet ebben az esetben nem más, mint amolyan „intellektuális tüske”. A tüske a maga fizikai valójában kellemetlen, fájdalmas, de általában nem lehet belehalni. A szellem világában azonban ez egy kicsit másként működik. Egy politikai röpirat esetében be lehet azt bizonyítani, hogy eszmeileg nagyon is megkérdőjelezhető, életidegen világból indul ki, és életidegen világot tételez. Ez persze nem érinti lehetséges politikai hatását, de intellektuális értelemben szinte halálos.

            A modern európai történelem leghatásosabb jelszavai általában intellektuálisan belső ellentmondásokkal telítettek. Ettől még milliók érezhetik sajátjukénak. A kritikai gondolkodás azonban nem a politikai hatékonyság mentén formálódik. Ezért van értelme kitenni a kérdőjeleket. A széljegyzetek kivétel nélkül kérdőjelek.

            Merem remélni, hogy megalapozott kérdőjelek.

Pozicionálás

1848-ban Európában forradalmi hullám söpört végig. A kiáltvány februári megjelenésének közvetlen időkörnyezetében több forradalmi jellegű megmozdulás is történt. Január 12-én Palermóban, január 27-én Nápolyban, február 8-án Piemontban, február 17-én Toszkánában, február 24-én Párizsban, február 27-én Karlsruhéban, március 4-én Münchenben, március 13-án Bécsben, március 14-én Rómában, március 15-én Pesten, március 27-én Milánóban tört ki olyan forrongás, forradalom, amely jelezte, hogy az emberek egy része elégedetlen a fennálló viszonyokkal.

            Ugyanebben az évben, ha nem is forradalmi módon, de Angliában a chartizmus jelentős felfutása következett be. Mint az közismert, a chartizmus alapvetően munkás-érdekvédelmi mozgalom volt, kommunisztikus követelések nélkül.

            Ezek a társadalmi, politikai mozgalmak kivétel nélkül tartalmazták a liberális szabadságjogok követelését, helyenként a demokrácia iránti igényt, és egyben a nemzeti önmeghatározás célját. Ez Olaszországban részben Bourbon-, részben Habsburg-ellenes módon jelent meg; Magyarországon egyértelműen liberális mozgalom volt, de ugyanígy német területen is. A lényeg, hogy részben eltérő célokkal történtek a forradalmi jellegű megmozdulások, de egyikre sem volt jellemző az, hogy kommunista rendszert akartak volna.

Ehhez képest a kiáltvány a kommunizmust elképesztően felnagyítja. „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – írják a szerzők.[1] Úgy gondolják, hogy mindenki őket üldözi – így többek között a pápa, a cár, sőt, Metternich is. Miután megtették az önfelértékelő és egyébként teljesen hamis állítást, közlik: „A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.”[2]

A szerzők a bekövetkezett és bekövetkező európai forradalmi hullám esetében minden alapot nélkülözően abszolút túlértékelték a kommunista gondolatok szerepét, de ez alkalmat adott nekik arra, hogy aktuálisan olyannak láttassák a kommunizmust, amilyen akkor nem volt.

A kommunista kiáltvány egy hamis politikai állítással és önfelértékeléssel kezdődik. Mondhatnám úgy is: az önértékelés köszönőviszonyban sincs a korabeli valósággal.

Szerep és cél

Noha a kiáltványban célként még az szerepel, hogy a kommunisták tárják a világ elé nézeteiket, törekvéseiket, Marx és Engels az 1882-es orosz kiadáshoz írott előszóban már másként fogalmazza ezt meg. Szerintük „A kommunista kiáltvány feladata az volt, hogy proklamálja a modern polgári tulajdon elkerülhetetlenül küszöbön álló felbomlását.”[3] Ezt a gondolatot nemcsak a kiáltványban, hanem az általuk hozzáírt előszavak szinte mindegyikében hangsúlyozzák. Úgy vélik, hogy ők, illetve a kommunisták nem egyszerűen fel akarják számolni a magántulajdont, hanem ez a történelmi folyamatból következik, s ők nem tesznek mást, minthogy a felismert, tudományosan igazolt törvényszerűséget lefordítják politikai gyakorlattá. Ahogy még 1845-ben a Feuerbach-tézisekben írták: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”[4]

Ezzel lényegében megfogalmazzák saját szerepüket, amely nem más, mint a tudományosan felismert egyetlen igazság politikai aktivitásba való átültetése. Lényegében ezzel megteremtik azt, amit később követőik a „haladó értelmiség” kategóriájaként fogalmaznak meg. A „haladó értelmiségi” birtokában van a felismert tudományos igazságnak, és az a dolga, hogy ezt minden körülmények között képviselje – akkor is, ha a tényleges gyakorlat ezt nem igazolja vissza. Az elméletnek mindig elsőbbsége van a gyakorlattal szemben.

Marx és Engels 1845 tavaszán a második Feuerbach-tézisben ugyan még hitet tesz a gyakorlat elsődlegessége mellett,[5] de 1848-ra ez a felismerés a kiáltványban már nem jelenik meg, hiszen különben nem gondolnák önmagukról azt, hogy tőlük retteg Metternich.

Mindenesetre az egyetlen tudományos igazság letéteményeseként megjelenő politizáló értelmiségiként tudatossá teszik a francia forradalom jakobinusaiban már megjelenő szerepfelfogást, amely később alapjául szolgált a különféle típusú értelmiségi megszállottságoknak, a mindentudás magabiztosságát valló értelmiségi politikai szerepnek.

Az igazolt erőszak

Engels A kommunizmus alapelvei c. munkájában leírja, hogy a magántulajdon helyébe az „összes termelési szerszámoknak közös használata és az összes termékek közös megállapodás szerinti elosztása, vagyis a vagyonközösség fog lépni.”[6]

            De hogy vesszük el a magántulajdont azoktól, akik éppen birtokolják azt?

            E tekintetben a kiáltvány nagyon határozott. Úgy fogalmaz, hogy ez „zsarnoki beavatkozások útján történhetik”.[7] Később a szerzők ezt a megfogalmazást egyértelműbbé teszik. A kommunisták „nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”[8] Ezért reszketnie kell az uralkodóosztályoknak.

            Azt hiszem, ennél határozottabban nem lehet fogalmazni. A kommunisták magukhoz társítják az erőszakot, de úgy vélik, hogy mivel ők képviselik a történelem logikáját, ezért erőszakuk indokolt, jogos s nem más, mint a történelmi szükségszerűség érvényesítése. Ebből persze az is következik, hogy a felismert és egyetlen igazság nevében megtehetünk olyat, amelyet a hagyományos európai zsidó-keresztény kultúra tilt.[9] Adott esetben a lopás az forradalmi tett, a gyilkolás pedig lehet legitim, a történelem mindent igazoló logikája által érvényessé tett aktus.

            Mindebből számomra az következik, hogy a kommunista morál nagyon is más, mint a megszokottnak tekinthető erkölcsi magatartás. A kommunista, ha ezt a burzsoázia elleni harc megkívánja, lophat, gyilkolhat és más szokatlannak tekinthető dolgot is elkövethet.

            A szöveg erkölcsileg felmagasztosítja a bűnt, s forradalmi erénnyé teszi azt.

            Joszif Visszarionovics Sztálin 1924-ben, Lenin halála után nem véletlenül mondhatta: „Mi, kommunisták különös emberek vagyunk. Minket különleges anyagból faragtak.”[10]

A leegyszerűsített társadalom

A szerzők abból indulnak ki, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Nézetük szerint „a mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra”.[11]

            A kép megdöbbentően leegyszerűsített, de ez nem idegen egy politikai kiáltvány műfajától. A leegyszerűsítést talán nem kell magyarázni, hiszen magától értetődőnek tűnik. Nyugat-Európában éppen hogy túlvagyunk az ipari forradalmon, amely erős városiasodást idézett elő, de azért még a legiparosodottabb társadalmakban is szilárdan élt a rurális világ, amely alapvető jellegzetességeiben különbözött a polgári közeg miliőjétől. A falu-város különbség legalább akkora volt, mint a bérmunkás-tőkés különbség. De ugyanígy jelentős különbségek jellemezték a nők és a férfiak helyzetét is. És persze tudott volt, hogy a világban létező kultúrkörök, civilizációk is nagyon eltérőek. Nem feltétlenül érdemes teljes értékűen felsorolni a lehetséges és létezett társadalmi és kulturális töréspontokat; így is kiviláglik a leegyszerűsítés.

            És akkor még nem is beszéltem Európának azon részeiről, ahol az ipari forradalom még csak csírájában létezett, és a társadalom óriási többsége a paraszttársadalmakra jellemző tagolódásban és életviszonyok rendszerében élt. Tehát a „mi korszakunk” kifejezés is igencsak durván elnagyoltnak tűnik.

            Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy a két szerző, Friedrich Engels és Karl Marx miként sorolja be magát ebbe az ellenséges dichotómiába. Engels gyáros, Marx egy olyan értelmiségi, aki bérmunkából, illetve barátja támogatásából él. Ha úgy tetszik, ők két ellenséges osztály, tábor tagjai. Mégis együtt írnak kiáltványt a burzsoázia ellen.

            Meglepő, hogy az ideologikus kijelentés mennyire mentes az önreflexivitástól, hiszen ha a két osztály között kibékíthetetlen ellentét van, akkor ők miként képesek barátságban együtt dolgozni. Ez is arra utal, hogy a leegyszerűsítés politikai retorikája a lét sokszínűségét messze nem képes lefedni; pont az ellenkezőjét állítja annak, amit a két szerző saját viszonyában megél.

            Másfelől az önreflexivitás-mentesség azt mutatja, hogy az értelmiség az a speciális emberfajta, amely eszmeileg teljes meggyőződéssel képes hirdetni valamit, ami tökéletesen ellentmond az általa megélt életnek.

Az egydimenziós állam

A világtörténeti perspektívában fogalmazó kiáltvány az államról azt írja: „A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoá osztály közös ügyeit intéző bizottság”.[12]

            Lehet, hogy a korabeli államhatalmat illetően ebben van igazság, de ha a történelem dinamikáját nézzük – és a szerzők a kommunizmust a történelem önmozgásából vezetik le –, akkor ez az állítás messzemenően nem igaz a modern államhatalom lehetséges és valós természetét illetően. Marx és Engels mintha megfeledkeznének arról, hogy a modernitás civilizációs átalakulást is jelent, s az államnak ebben lehet szerepe – akár úgy, hogy szabályoz, akár úgy, hogy beavatkozik. Úgy tűnik, hogy míg egyfelől a burzsoázia léte miatt messzemenően tudomásul veszik azt, hogy a világ megváltozott, az állam tekintetében csak azt érzékelik, amit ők osztályjellegnek tételeznek, s nem gondolnak arra, hogy ugyanez a burzsoázia – akár szándékoltan, akár szándékolatlanul – érdekelt az egész társadalmat érintő civilizációs változásokban és az állam ennek megfelelő szerepében.

            Az eszme rabságából kicsírázó politikai céltételezés intellektuálisan is vakká tehet.

Globalizáció

A kiáltvány világtörténelmi perspektíváját jól példázza az, amit mai szóval a globalizációról írnak. Eszerint „a burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik, olyan iparok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolabbi országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak. A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik, és a sok helyi és nemzeti irodalomból világirodalom alakul ki.”[13]

            A globalizáció felfedezése nem túl eredeti találmány. A 17. század elején alapított Brit, illetve Holland Kelet-indiai Társaság, az 1800-as évek elején létrejött Londoni Értéktőzsde, a gyarmatosítás már létező jelensége mind arról szólt, hogy a globalizált világ egyre határozottabban létező valóság.

            Mindazonáltal nem lehet elvitatni a kiáltvány szerzőitől, hogy ezt a jelenséget kontextusba helyezték, és meghatározott következményeket tulajdonítottak neki.

A felismert globalizációból a szerzők számára az a következtetés adódik, hogy „a népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabad kereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek.”[14]

Amilyen helytálló a globalizációt illető felismerés, annyira nem párosul azzal a logikailag idetartozó gondolattal, miszerint a világpiac léte képessé válhat a helyi burzsoázia kialakítására és arra, hogy a gyarmatokon ezáltal nemzeti mozgalmak jöjjenek létre. Ami persze egy újabb feszültségforrással gyarapítja a leegyszerűsített képet, hiszen a globalizáció képes ellene hatni, de generálni is a nemzeti mozgalmakat. A nemzetköziesedés a nemzeti gondolatnak jelenthet – és jelentett is – komoly felhajtóerőt.

A történelemnek nemcsak logikája, hanem dialektikája is van.

Egyszerűen azért, mert a történelemben egyszerre több logika működik, amelyek kölcsönösen hatnak is egymásra. Nagyon úgy tűnik, hogy minden eddigi társadalom története nem csak az osztályharcok története.

Az ördögösített burzsoázia

A kiáltványban a burzsoázia egyszerre teremtő és pusztító aktor; olyan, amely az addigi értékeket lerombolja, megteremti a világpiacot, megteremti a maga kultúráját, de egyben szörnyű szolgaságba taszítja azokat, akik nem tartoznak közéjük. A burzsoázia – Marxék szerint – leszaggatja a családi viszonyokról a szentimentális fátylat, puszta bérviszonnyá változtatja azt; a munkást a gép tartozékává teszi, és még lehetne folytatni a burzsoázia bűneinek a felsorolását.

            A kiáltvány szerzői úgy látják, hogy a burzsoázia nem dolgozik, s a polgárság műveltsége az óriási többség számára nem jelent mást, mint a géppé idomítást.[15]

            Megint csak meglepő az önreflexió és az életszerűség teljes hiánya.

            Marx házasságban élt, családja volt. Családjának alapja a tőke, a magánszerzés volt? De ha így is volt, attól még szerethette feleségét, gyerekeit. A szeretet nem lehet a család alapja? Puszta szentimentalizmus lett volna családjának érzelmi miliője?

Engels mint gyáros is dolgozott, arról nem is beszélve, hogy elképesztő mennyiségű munkát tett bele a kommunista mozgalom létrehozásába, kibontakoztatásába. A bérmunkából megélni nem tudó, és Engels anyagi támogatásával dolgozó Marx óriási életművet hagyott maga után, ami arról szól, hogy a gyáros barátja által kizsákmányolásból szerzett pénzből nem a burzsoázia műveltségét gyarapította.[16]

Ráadásul úgy gondolom, hogy Engels a maga köreiben is találkozhatott olyan tőkésekkel, akik nem a restségben voltak érdekeltek, hanem igen sok szorgalommal és munkával élték az életüket. Nyilván voltak másfajta tőkések is, de a lustaság nem feltétlenül társadalmi réteghez kötődő változó. Nincstelen ember is tud lusta lenni.

Saját világukban a szerzők is találkozhattak olyanokkal, akik kulturális tevékenységükkel egyáltalán nem a géppé idomítást szolgálták. (Talán itt elegendő Heinrich Heine-re utalni.) Arról nem is beszélve, hogy nagyon egysíkú értelmezés a kultúrát, a műveltséget a proletariátus géppé idomítása eszközének látni és láttatni. Mert hát miért lesz gép valaki attól, hogy megtanul írni-olvasni, s elolvas olyasmit, ami élvezetet okoz neki?

Bármennyire értem is Marx és Engels politikai szándékát a burzsoázia ördögösítésére – az ellenségkép a politikában strukturális szükséglet –, ilyen módon nem értelmezhető számomra az ördögi mivolt. Életszerűtlen, önreflexiómentes, az egysíkú elméleti rögeszme következményének látom.

A megváltó proletár

A burzsoá ellentéte a proletár. Ő az, akinek „nincsen tulajdona; feleségéhez és gyermekeihez való viszonyának már semmi köze a polgári családi viszonyhoz; a modern ipari munka, a tőke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaországban, Amerikában és Németországban, lehántott róla minden nemzeti jelleget. A törvények, az erkölcs, a vallás az ő szemében csupa polgári előítélet, amelyek mögött megannyi polgári érdek rejtőzik.”[17]

            A proletár egyre rosszabbul él. „A munkás pauperré (koldus – G.A.) válik és a pauperizmus még gyorsabban nő, mint a népesség és a gazdaság. Ebből világosan kitűnik, hogy a burzsoázia képtelen arra, hogy továbbra is a társadalom uralkodó osztálya maradjon és szabályozó törvényként ráerőszakolja a társadalomra osztályának életfeltételeit. Képtelen az uralkodásra, mert képtelen arra, hogy rabszolgájának létét akár csak rabszolgaságának keretében is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amelyben neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal.” Ezért aztán „a nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.”[18]

            A proletár itt a megváltó szerepébe kerül: ő lesz az, aki megássa a legfőbb ellenség, a burzsoá rend sírját.

            Egészen furcsa, hogy továbbra is azt tételezik, miszerint a proletárnak nincs nemzeti jellege. 1848-ban, amikor is a forradalmi hullám jelentős része a nemzeti önérvényesítésről szólt, ez nem hangozhatott túl meggyőzően, s az igazság az, hogy az azóta eltelt időszak is azt jelzi: a nemzet nélküli munkás nem általános jelenség. A munkásmozgalomban is egyszerre van jelen a nemzeti és a nemzetközi jelleg.

            A kizárólagosan nemzetközinek tekintett munkás fikció – a gyakorlat próbáját ez a politikai megfogalmazás nem állja ki.

            De még nagyobb probléma az, hogy úgymond tudományos igénnyel feltételezik a munkás pauperizálódását. Saját logikájukon belül is szerepelhetne az a megfontolás, hogy a burzsoázia haszonban érdekelt, s ennek feltétele, hogy a magántulajdonban lévő üzemei számára minél nagyobb keresletet generáljon. A nagyobb kereslet pedig azt jelenti, hogy minél több fizetőképes egyénre van szükség. Ez a piacgazdaságból következő tendencia pedig nem arra hat, hogy egyre rosszabbul fizetettek legyenek a proletár létbe tartozók. Tehát itt ők a tőkés rend egy tendenciáját abszolutizálják, s nem gondolnak arra, ami a szerkezetből következően egy másik tendencia lehet. (A piacgazdaságok hosszútávú fejlődése egyébként a fizetőképes kereslet nem egyenes vonalú növelése irányába hatott.) Eszükbe se jut, hogy részben a munkásmozgalom, részben a munkásköveteléseket magába építő állami politika nyomán a proletárból kispolgár lehet.

            Ha pedig a proletár kispolgárosodik, esetleg középosztályosodik, akkor mint proletár eltűnik; s ha eltűnik, nem fog sírt ásni.

A lényegétől megfosztott szabadság

A kiáltványban nemigen esik szó a szabadságról. Ez azért is érdekes, mert 1848 az európai történelemben alapvetően a szabadságról szólt, lett légyen szó egyénről, egyéni jogokról, nemzeti közösségekről. 1848 európai politikai karakterisztikájához a liberalizmus és esetenként a demokratizmus tartozott, amelyeknek központi kategóriája a szabadság.

            Marxék kiáltványában egyetlen egyszer határozzák meg a szabadság fogalmát: „szabadságon a mai polgári termelési viszonyok között a szabad kereskedelmet, a szabad adás-vételt értik”.[19]

            A szabadság azonosítása a szabad kereskedelemmel a fogalom valami egészen elképesztő leszűkítése. Ahelyett, hogy a szabadkereskedelmet a gazdasági szabadság egyik dimenziójaként emlegetnék – ami intellektuálisan és politikailag indokolható megközelítés lenne –, magát a szabadság fogalmat fosztják meg lényegétől. A szabadság ugyanis – s 1848 Európában tényleg erről szólt – alapvetően a politikai szabadságot, a korlátoktól mentes akaratnyilvánítást, a szólás-, a gyülekezés-, a lelkiismeret szabadságát jelentette.

            Úgy tűnik, 1848 Európájában Marx és Engels a történelem fő sodrán kívül helyezte magát. Leszűkített szabadságfogalmuk inkább a polgári szabadság kritikáját, mintsem a szabadság értékének saját elméletükbe való beépítését jelentette.

            Nem tartom véletlennek, hogy a szerzők elképzelésébe nem fért bele a szabadság teljességének hangsúlyozása. Az ő tételezett világuk már annyira szabadnak ígérkezett, hogy nem is kellett beszélni a szabadságról. Az odavezető út biztosításához pedig – felfogásuk szerint – erőszakra és nem szabadságra van szükség.

Az egyetemes forradalom

A tételezett világ szerintük forradalom útján jön létre, s mint láttuk, erőszakban születik. Úgy vélik, hogy a globalizáció a civilizált országokban egyenlővé tette a társadalmi fejlődést, hiszen itt mindenütt létrejött a burzsoázia és a proletariátus. A köztük lévő harc pedig az adott időszak fő harca. Számukra – Engels megfogalmazásában – ebből az következik, hogy „a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti forradalom lesz, hanem olyan, amely egyidejűleg megy végbe valamennyi civilizált országban, azaz legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban. Ez országok mindegyikében a kommunista forradalom aszerint fog gyorsabban vagy lassabban fejlődni, hogy az egyik vagy a másik országnak kialakultabb az ipara, nagyobb a gazdasága, jelentősebb tömegű a termelőereje. Ezért a leglassabban és a legnehezebben Németországban lesz keresztülvihető, a leggyorsabban és legkönnyebben pedig Angliában. A világ többi országában szintén jelentékenyen visszahat majd, egészen megváltoztatja fejlődésük eddigi módját és nagyon felgyorsítja ezt a fejlődést. A kommunista forradalom egyetemes, s ezért területe is egyetemes lesz.”[20]

            Azok, akik hisznek Marxnak és Engelsnek, immár 170 éve várják, hogy elébb Angliában, majd Amerikában, Franciaországban, s legvégül Németországban kitörjön a győztes kommunista forradalom.

            Persze igénytelen megoldás lenne számonkérni a tökéletesen téves jóslatot. A megíráshoz képest több mint másfélszáz év után, az utólagos tudás birtokában, nem nagy szellemi teljesítmény okosabbnak látszani. De azért mégsem érdemes megmosolyogni ezt a kommunista jóslatot.

            Mint már említettem, már az is a kiáltvány alapállásából következik, hogy meg lehet tenni ezt a jóslatot. Ha ugyanis birtokukban van a történelem egyetlen felismert igazsága, akkor meg is tudják jósolni a história menetét.

Pontosan ezt teszik.

            A nem beteljesedett jóslat pedig egyértelműen jelzi, hogy Marx és Engels gondolkodási premisszái alkalmatlannak bizonyultak a társadalmi fejlődés irányának politikai értelmezésére. Amit jósoltak, az logikusan következett a két ellentétes osztály harcának általuk abszolutizált tételéből.

            Nem az ő logikájukkal volt baj, hanem azzal, amiből a jóslatot levezették.

            A radikálisantéves jóslat arról szól, hogy elméletük nem felelt meg a gyakorlatnak.

A tételezett világ

Abban a világban, ami az erőszakkal dúsított kommunista forradalmi időszak nyomán bekövetkezik, nem lesz magántulajdon. Az új világ: „A társadalom összes tagjainak általános társulása a termelőerők közös és tervszerű kiaknázására, a termelés olyan fokú kiterjesztésére, hogy mindenkinek a szükségleteit kielégítse, annak az állapotnak a megszűnése, amelyben egyesek szükségletei mások rovására elégíttetnek ki, az osztályoknak és ellentéteiknek teljes megsemmisítése, a társadalom minden tagja képességeinek mindenoldalú kifejlesztése az eddigi munkamegosztás kiküszöbölésével, az ipari neveléssel, a tevékenység váltakozásával, mindenki részesedésével a mindenki által előállított javak élvezetében, a város és a falu egybeolvasztásával – ezek a magántulajdon eltörlésének fő eredményei.”[21]

            A felvázolt jövőkép nagyon vonzó. Különösen az a része, amely arról szól, hogy az új világ mindenki szükségleteit kielégíti, mindenki élvezheti az előállított javakat és mindenki mindenoldalúan kifejlesztheti személyes képességeit.

            A kommunista jövő egyfajta materialista mennyország. De azért van benne néhány olyan pont, ami megkérdőjelezi a lehetségességét.

A munkamegosztás megszüntetése

A jövőkép szerint „az egész társadalom által közösen és tervszerűen űzött ipar meg éppenséggel olyan embereket feltételez, akik képesek áttekinteni a termelés egész rendszerét. Az a munkamegosztás tehát, amelyet a gépek máris aláástak, s amely az egyik emberből parasztot, a másikból susztert, a harmadikból gyári munkást, a negyedikből tőzsdespekulánst csinál, teljesen el fog tűnni. A nevelés gyorsan végig tudja majd vezetni a fiatalokat a termelés egész rendszerén, képessé teszi őket, hogy sorban egyik termelési ágról áttérjenek a másikra, mindenkor aszerint, hogy mire késztetik őket a társadalom szükségletei vagy saját hajlamaik. A nevelés tehát megszabadítja őket attól az egyoldalú jellegtől, amelyet a mostani munkamegosztás minden egyesre rányom. Ekképpen a kommunista módon megszervezett társadalom alkalmat fog adni tagjainak, hogy mindenoldalúan kifejlesztett adottságaikat mindenoldalúan működtessék.”[22]

            Mi az életszerűsége ennek az elképzelésnek?

            Tételezzük fel, hogy világunk folyamatosan civilizálódik, és ennek megfelelően szükség van arra, hogy civilizációs vívmányainkat működtessük. Civilizációnk minél differenciáltabb, annál inkább szüksége van a professzionalitásra; arra, hogy egyre speciálisabban képzett emberek működtessék.

Itt van például az orvoslás területe. Ha valaki érsebész lesz, akkor nyilván ahhoz fog érteni, abban szerez gyakorlatot, abban professzionalizálódik. Egy másik ember a vízvezetékszerelésben válik mesterré. Kicserélhetőek ők egymással? Szabadon lehet áramlani a szakmák között? Szívesen befeküdnék műtétre ahhoz a sebészhez, aki azt mondja, hogy eddig a vízcsapokkal babrált, és szabad áramlással került érsebészi pozícióba?

Vagy mondjuk itt van a művészet. Tehetség és nagyon sok gyakorlás kell ahhoz, hogy valakiből jó hegedűs, jó festőművész legyen. Biztos, hogy mindenkinek egyaránt talentuma és szorgalma lenne erre? Van olyan, hogy „mindenoldalúság”? Nem arról van inkább szó, hogy – ideális helyzetben – egy ember a tehetség alapján választ szakmát, és abban lesz kiváló, amire specializálódott?

            Személy szerint még elképzelni sem tudom a munkamegosztás megszüntetését. Egészen pontosan rettegnék attól a világtól, ahol kontárok végzik el azt a munkát, amire nem jogosítja fel őket tehetségük, végzettségük, gyakorlatuk, professzionalitásuk.

            Amit itt jövőképnek állítanak, az nem egyszerűen idealizmus, hanem ostobaság. Maga a teljes életszerűtlenség.

A feloldott ellentét

A kommunizmusban „a város és falu közötti ellentét ugyancsak el fog tűnni. Az, hogy a földművelést és az ipart ugyanazok az emberek űzik, nem pedig két különböző osztály, ez szükségszerű feltétele a kommunista társulásnak, már egészen anyagi okokból is. A földművelő népesség szétforgácsolódása a falun, s ugyanakkor az ipari népesség összezsúfolódása a nagyvárosokban olyan állapot, mely csak a földművelés és az ipar még fejletlen fokának felel meg, akadálya minden további fejlődésnek, s ez már most nagyon érezhető.”[23]

Azt állítani, hogy ugyanazok az emberek városban is és vidéken is lehetnek földművelők, vagy éppenséggel nagyipari alkalmazottak, eléggé életidegen ötlet, hiszen a városi parasztnak kellene a munkájához föld a városban – s mint köztudott, a városok nem mezőgazdasági vidékek –, a falusi nagyipari munkásnak pedig egy gyár kellene a falun, de – mint köztudott – a gyárak nem a falvakba települnek.

A létforma szempontjából pedig a város és a falu nagyon is különbözik. A zajszennyezés, a népsűrűség, a szolgáltatási ellátottság, az infrastruktúra és még sok minden más teszi a különbséget. Szürreális azt állítani, hogy a két szféra egynemű lenne, mert lételméletileg különböznek. Az pedig merő fantáziálás, hogy akinek a földművelés a fő tevékenysége, az egyben ipari munkás is, és fordítva; akinek az ipari munka a fő tevékenysége, az földművelő is. Ez a gondolat figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy egy nap 24 órából áll. Ha valaki valamit komolyan vesz, másra kevesebb ideje jut.

Nem lehet mindenki mindenben egyenrangúan képzett. Ezt még a kommunista jövő sem tudja felülírni.

Nőközösség

A nőközösség tekintetében a kiáltvány furcsán fogalmaz. Erről a következőket írják: „Burzsoáink nem elégednek meg azzal, hogy proletárjaik felesége és leányai rendelkezésükre állnak, a hivatalos prostitúcióról nem is beszélve, hanem fő gyönyörűségüket abban lelik, hogy egymás feleségét elcsábítják. A polgári házasság a valóságban feleségközösség. Legfeljebb azt lehetne a kommunistáknak a szemükre vetni, hogy a képmutatóan leplezett nőközösség helyett hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni. Egyébként magától értetődik, hogy a mostani termelési viszonyok megszűnésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis a hivatalos és nem hivatalos prostitúció is eltűnik.”[24]

            Egyfelől azt állítják, a burzsoázia találmánya, hogy az emberek megcsalják egymást és létezik a prostitúció. Ez az állítás természetesen nem igaz, hiszen a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot nem lehet a polgárság nyakába varrni – nagyon úgy tűnik, hogy ez azóta létezik, mióta van házasság. A prostitúció pedig, mint közismert, a legősibb társadalmi jelenségek egyike. A prostituáltakat egy ősi mesterség képviselőinek tartják.

            A magántulajdon eltörlése vagy jelentős visszaszorítása sem a megcsalás, sem a prostitúció jelenségét nem tűntette el, mint azt egyébként az egykori szocialista országok gyakorlata bizonyítja is. Igaz persze, hogy ezek még nem kommunista, hanem csak szocialista társadalmak voltak, de a tendencia mégsem arról szólt, hogy folyamatosan csökkenne a házasságtörés és a pénzért nyújtott szexuális szolgáltatások jelentősége.

            Az mindenesetre érdekes, hogy a kiáltvány úgy fogalmaz miszerint a kommunisták „hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni”.

            Itt nagyon sok kérdés vetődik fel.

            Ha egy tradicionális gondolkodás mentén két nemet – férfit és nőt – tételezünk, és a kommunizmust a minden dimenzióra kiterjedő teljes egyenlőség társadalmának fogjuk fel, akkor lesz-e a nőközösség mellett férfiközösség is? Ki fogja megszabni a férfi- és nőközösségben érvényesülő szabályokat – nevezetesen, hogy melyik nőt melyik férfi viheti ágyba és fordítva? Be lesz-e tiltva a monogám házasság? Ki lesz a születendő gyerek apja? Számít-e, hogy ki az apa? Ha nő- és férfiközösség lenne, akkor maradhatna-e intim a szexuális aktus? Esetleg nyilvánossá tennék?

            Valószínűleg ezekkel a kérdésekkel elérkeztünk a kommunista jövő legizgalmasabb problémájához.

            Nem tudom és nem is akarom őket megválaszolni.

Az elfelejtett ember

A kiáltvány ír burzsoákról, proletárokról és persze a kommunistákról.

            Úgy általában az emberekről nincs szó.

            Ugyanezen szerzők három évvel a kiáltvány megjelenése előtt már megfogalmazták, hogy mit értenek ember, illetve emberi lényeg alatt. A hatodik Feuerbach-tézis szerint: „Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.”[25]

            Ha így gondolják, akkor nem véletlen az, hogy az általuk kijelölt osztályhelyzet, illetve az osztályhelyzet egyfajta elemzéséből adódó politikai álláspont alapján kategorizálják a homo sapienst. Önmagukhoz hűek.

            Nem várható el tőlük, hogy ismerjék a kiáltvány megírása után 25-30 évvel később intézményesült pszichológiát. De mivel filozófiai képzettségű emberek, igenis elvárható tőlük, hogy ismerjék az európai kultúra azon intellektuális vonulatát, amely Arisztotelésztől Descartes-on át Hume-ig, Locke-ig, John Stuart Millig kiemelten foglalkozott az emberi lényeggel, adott esetben az ún. „lélekkel”. Képzettségük azt is lehetővé tette, hogy vallásos nézeteket is ismerjenek. Empirikus tapasztalataik is lehettek arról, hogy a homo sapiensben ott rejlik az agresszió, a féltékenység, az irigység, a nagyképűség, a hiúság, a boldogságra és a bánatra való képesség, a szexuális vágy, a bosszúállás érzete és még sok minden más. Ezeknek tárgya lehet társadalmilag meghatározott, de létezésük immanensen az emberhez tartozik.

            Gondolkodásukban az emberi lényeg ezen oldala egyáltalán nem játszik szerepet, elméleti korlátoltságuk ezt a tényezőt kilúgozta a teóriából.

            Ha az emberi lényeget csak a társadalmi viszonyok összességeként értelmezik, akkor joggal vélik azt, hogy ha megváltoznak a viszonyok – kommunizmus lesz –, eltűnik majd a vallás. Ahogy Engels írja: „Minden eddigi vallás egyes népek vagy népcsoportok történelmi fejlődési fokainak a kifejezése volt. A kommunizmus azonban az a fejlődési fok, amely minden fennálló vallást feleslegessé tesz és megszüntet.”[26]

            Természetesen az ő logikájukban figyelmen kívül lehet hagyni azt a tényt, hogy az ember emberi mivoltából adódóan rendelkezik spiritualitással. A vallás, illetve a vallások minden esetben az ember spiritualista igényeinek megnyilvánulásai. Léteztek az írott történelem előtt is, s napi tapasztalat, hogy még a vallástalan embernek is van spirituális igénye. Az ember lényegéhez tartozik a hit mozzanata – a hit pedig maga az esszenciális spiritualitás.

            Mindenki hisz valamiben – adott esetben a kommunizmusban.

Saját dehumanizált emberképük alapján az is nehezen érthető, hogy számukra miként élvezhető a világirodalom, hiszen az ott szereplők általában – társadalmi rendszertől függetlenül – bírnak azokkal a jellemvonásokkal, amelyek emberszabásúvá teszik őket.

            Ha komolyan veszem A kommunista kiáltványból kirajzolódó emberképet, miszerint az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége, s a kommunizmus gyökeresen meg fogja változtatni a társadalmi viszonyokat, akkor ebből az is következik, hogy az eddigi világirodalom elavul, élvezhetetlenné válik, egy eltűnésre ítélt korszak terméke csupán. Mindebből az következik, hogy ha Marxnak és Engelsnek igaza lenne, akkor a kommunistákra szép munka vár: újra kellene írniuk a világirodalmat.

            Fel tehát vörösök, fel tehát proletárok! Nagy munka vár Rátok!

***

A kommunista kiáltvány magát tudományosan megalapozottnak láttató evilági megváltást ígér. Követi a dualitásra alapozott egyházias gondolkodást, miszerint a világban Isten és a Sátán harca folyik. A Sátán a burzsoázia, a Megváltó a proletariátus, s a Megváltó győzni fog. A proletariátus feladata tehát világtörténelmi, leghívebb képviselői pedig az elmélettel felfegyverkezett kommunisták, akik könyörtelenül képviselika felismert tudományos igazságból következő politikai akaratot.  Nekik szól a kiáltvány, nekik mondja meg azt, hogy mi az elmélet és mi a cél. A cél az addigi rend gyökeres megváltoztatása, ami természetesen csak erőszakkal lehetséges. Az erőszak a világtörténelmi megváltás okán igazolt, jogos.

Ha megtörténik a megváltás, akkor a proletárok elvesztik láncaikat, és cserébe egy egész világot nyerhetnek. A megnyert világ pedig maga lesz a földi paradicsom, ahol mindenki szükségletei szerint fogyaszthat, mindenki mindenoldalúan kifejlesztett képességei szerint élvezheti a szakmák közti szabad áramlást, eltűnik a falu és a város különbsége, a munkamegosztás megszűnik, a vallásnak nyoma sem marad, és ha minden sikerül, akkor nőközösség is lesz.

            Ahogy a vallás sikere részben abban állt, hogy túlvilági örömöket ígért, úgy a kommunizmus sikerét nagyban megszabta az, hogy evilági mennyországgal kecsegtette híveit.

            A kommunista kiáltványrövid materialista Biblia. Megítélésem szerint döntően ebben rejlik sokak számára vonzónak bizonyult jellege, hiszen emberi lényegünk része, hogy így-úgy törekszünk a boldogságra. Paradox, de így van: a kiáltvány sikerének titka az, amit a szerzők a maguk emberképének felvázolásakor mellőztek.

Marx és Engels egy szekularizált vallásos hit prófétái lettek.

            Sokan azt gondolják, hogy a kommunista kísérlet azért bukott meg, mert megvalósítói eltértek az eredeti elképzelésektől. Ha teljesen betartották volna Marx és Engels intencióit, elgondolásait, akkor töretlenül haladhatnánk előre az evilági mennyország megteremtésének útján.

            Én eztA kommunista kiáltvány újraolvasása nyomán másként látom.

A létező szocializmusban még az volt a leginkább elviselhető, ami eltért az eredeti ideáktól. Nagyobb baj lett volna, ha betartották volna A kommunista kiáltványfelvázolt, tökéletesen életszerűtlen, jórészt hamis premisszákra épülő tételeit.

Mindazonáltal továbbra is él és életképes az emberi lényegünkhöz tartozó világi megváltásba vetett hit. A kommunista kísérlet pedig – legalábbis Európában – elhalt. A hit él, a megvalósítási kísérlet és a neki megfelelő rendszer halott.

Fordítva rosszabb lenne.

[1]A kommunista kiáltvány esetében a következő kiadást használtam: Marx-Engels: A kommunista kiáltvány. Kossuth Könyvkiadó – Kárpáti Könyvkiadó, Budapest – Uzsgorod, 1980. 37. p. Továbbiakban: Kiáltvány, 1980. Ez a kiadás tartalmazza a szerzők által a kiáltványhoz írott előszavakat, Engels írását a kommunizmus alapelveiről, a Kommunisták Szövetségének szervezeti szabályzatát és ugyancsak Engels szövegét a Kommunisták Szövetségének történetéről.A kommunista kiáltványhoz kötődően, vele egyenértékűen használom Engelsnek a kommunizmus alapelveiről szóló írását, amelyet a jegyzetapparátusban Alapelvek, 1980. névvel jelölök. Az Engels-féle szöveg nem más, mint A kommunista kiáltvány kérdés-felelet formájában történő megformálása.

[2] Kiáltvány, 1980. 37. p.

[3] Kiáltvány, 1980. 11. p.

[4]https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[5]„Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg – nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés. A gyakorlatban kell az embernek gondolkodása igazságát, vagyis valóságát és hatalmát, evilágiságát bebizonyítania. Az olyan gondolkodás valóságáról vagy nem-valóságáról folytatott vita, amely el van szigetelve a gyakorlattól – tisztára skolasztikus kérdés.” https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[6] Alapelvek, 1980. 105. p.

[7] Kiáltvány, 1980. 68. p.

[8] Kiáltvány, 1980. 89. p.

[9] Lukács György 1918 decemberében írta meg cikkét, melynek címe: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. Talán helyesebb lett volna, a bolsevizmus helyett a marxizmus szót használni. Lásd: https://www.marxists.org/magyar/archive/lukacs/bmep.htm

[10]http://beszelo.c3.hu/cikkek/toredekek-a-mumiarol

[11] Kiáltvány, 1980. 38-39. pp.

[12] Kiáltvány, 1980. 41. p.

[13] Kiáltvány, 1980. 43-44. pp.

[14] Kiáltvány, 1980. 65. p.

[15] Kiáltvány, 1980. 62. p.

[16]Ha igaz az, amit a kiáltvány elején állítanak, miszerint a kommunizmus létező hatalom, röpiratuk pedig a burzsoázia ellen szól, akkor miként tartható az az állításuk, hogy „valamely kor uralkodó eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”? (Kiáltvány, 1980. 66. p.) Ők éppúgy már általuk hatalomnak tekintett eszmét termeltek, amely éppenhogy az adott uralkodó osztály ellen szólt.

[17] Kiáltvány, 1980. 54. p.

[18] Kiáltvány, 1980. 55-56. pp.

[19] Kiáltvány, 1980. 61. p.

[20] Alapelvek, 1980. 111-112. pp.

[21] Alapelvek, 1980. 115. p.

[22] Alapelvek, 1980. 114-115. pp.

[23] Alapelvek, 1980. 115. p.

[24] Kiáltvány, 1980. 64-65. pp.

[25]https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[26] Alapelvek, 1980. 116-117. pp.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!