1991-ben kért fel az azóta elhunyt Hanák Péter, hogy történelmet tanítsak egy frissen alakult intézményben, amely önmagát Central European Universitynek (CEU) nevezte. Persze már akkor használták a magyar nevet is: Közép-európai Egyetem.

A történelem tanszék az elsők között jött létre – a CEU tanítási története 1991-ben kezdődött. Az egyetem jószerivel a semmiből indult – akkor még székhelye sem volt.

Az idők során a CEU igen nagyot fejlődött – ma már több mint másfél ezer hallgatója, több száz tanára, imponáló infrastruktúrája van.

A kezdetektől ott tanító emberként a CEU történetét mintegy belülről éltem meg. Láttam tévutakat és előrevivő folyamatokat; láttam jó és rossznak bizonyuló személyi döntéseket. De belülről is úgy láttam, hogy minden esetleges botladozás ellenére egy igazi sikertörténet részese vagyok – a CEU a semmiből indult és nagyszerű intézménnyé vált.

Több mint negyedszázad után a CEU hallgatói a világban sok helyen, sok ország egyetemén tanítanak, hol polgármesterként, hol miniszterként, hol képviselőként részt vesznek hazájuk közéletében, kutatóintézetekben dolgoznak. Úgy tűnik, hogy az itt kapott képzés életük, munkásságuk részévé vált.

Az, hogy a CEU sikertörténet, az én személyes benyomásom, és tagadhatatlan büszkeséggel tölt el, hogy ennek a sikersztorinak kezdetektől részese vagyok.

 A személyes benyomás azonban csalóka is lehet. Megnéztem, hogy akik professzionális szinten az egyetemek értékelésével foglalkoznak, miként látják, amit én csak érzek.

A Times Higher Education (THE) külön rangsorolja az ún. feltörekvő országok egyetemeit. Ezen a 300-as listán 41 országból szerepelnek felsőoktatási intézmények. Itt a CEU a 16. helyet foglalja el. A Times listán a Semmelweis Egyetem a 65., a Pécsi Tudományegyetem a 122.; az Eötvös Loránd Tudományegyetem a 123., a Szegedi Tudományegyetem a 129., a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem a 154. helyet szerezte meg, a Debreceni Egyetem pedig a 201-250. helyen található.

A negyedszázados CEU jóval előrébb végzett, mint sok nagymúltú magyar egyetem.

De nemcsak a Times 300-as listáján foglal el előkelő helyet a CEU. A brit Quacquarelli Symonds (QS) képzési területek mentén is rangsorolja a világ egyetemeit. Itt a CEU politikatudomány és nemzetközi tanulmányok programja a 42., a szociológiai és filozófiai képzés az 51-100., a történelem program a 101-150., a közgazdaságtan a 151-200. helyet foglalja el.

Náluk az egyetemek általános rangsorában a Szegedi Egyetem az 501-550., az ELTE 601-650., a Debreceni Egyetem 651-700., a Corvinus Egyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem a 701+ kategóriában foglal helyet.

Természetesen lehet vitatni ezeket a nemzetközi rangsorokat, de az nem kérdéses, hogy a CEU igencsak előkelő helyet foglal el.

Az én személyes benyomásomat a negyedszázad során megélt sikertörténetről a nemzetközi rangsorok visszaigazolják.

A CEU megkérdőjelezhetetlen nemzetközi és magyar érték lett.

***

2017. március 29-én a CEU egyetemi tanáraként levelet kaptam a rektortól, amely tájékoztató gyűlésre invitált, ahol is az egyetem vezetője arról a magyar kormányzati, illetve törvénykezési szándékról kívánt beszámolni, amely el akarta lehetetleníteni a CEU működését.

A magyar kormány újra kívánja szabályozni a CEU törvényes feltételrendszerét. Az önmagukban érdektelen részleteket mellőzve az a lényeg, hogy a magyar kormány kegyén múljon a független magánegyetem nemzetközi beágyazottsága és működése. A magyar állam feltételeket szab az Egyesült Államok számára, és olyanba üti bele a dolgát, ahol semmi keresnivalója nincs. Nem az egyetem vitathatatlan szakmai és tudományos erejét, hanem létalapját kérdőjelezi meg.

Nekem legalábbis ez a véleményem, de érdeklődve vártam, hogy ezt a vélekedést csak kevesen, avagy sokan osztják-e.

2017. április 2-án tízezren tüntettek Budapesten a CEU mellett, az ellehetetlenítés ellen. A CEU prorektorának tájékoztatása szerint április 3-án reggelig világszerte kilencvenezren csatlakoztak a CEU melletti szolidaritási kezdeményezéshez, köztük 17 Nobel-díjas személy. 33 ezer petíciót és ezer levelet intéztek a magyar kormányhoz. A CEU tönkretétele ellen állást foglalt az Osztrák Rektori Konferencia, az Európai Egyetemek Társulása, az Egyetemi Oktatók Kanadai Szervezete (ők 70 ezer tagot reprezentálnak), az Oxfordi Egyetem vezetése. Az USA külügyminisztériuma közleményben hívta fel a figyelmet arra, hogy a kormány álljon el a CEU-t megsemmisíteni akaró törvénykezési szándékától.

Erdélyi értelmiségiek tiltakoztak, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke fejezte ki egyet nem értését és még jó néhány magyar felsőoktatási szerveződés jelezte: nem értenek egyet a CEU felszámolásának szándékával, a tudományos szabadság elleni támadással.

A tiltakozások, egyet nem értések sorát lehetne folytatni, de talán ennyiből is kiviláglik: nem kevesen érezték elfogadhatatlannak azt, amit a magyar kormány a CEU-val tenni akar.

Szubjektív érzékelésem több irányból visszaigazolódott.

Ha a CEU sikertörténet – és az –, akkor ez értéket jelent. Ha a CEU-t fel akarják számolni, akkor ezt – alappal – hívhatom értékrombolásnak.

***

Kérdés, hogy a magyar kormány miért akar egy Magyarországon és nemzetközileg is értéknek tartott intézményt létalapjában megkérdőjelezni, lerombolni?

A konkrét fellépés konkrét indokait nem tudom. Ők mondanak valamit, de ez érdektelen, hiszen már az ő kormányzásuk alatt is 4+7 évet élt zavartalanul a Közép-európai Egyetem. Ha eddig nem volt vele bajuk, akkor most miért lett? Tehát, amit hivatalosan beszélnek, az nyilván nem lehet hiteles, mert ha hiteles lenne, akkor ez hiteles volt 3, 4, 5, sőt 19 éve is, amikor először kormányoztak. Amit tehát mondanak, az éppen az általuk is uralt múlt okán hiteltelen.

Egy ilyen esetben természetesen kialakul az értelmezések folklorisztikus világa is. Van, aki úgy gondolja, hogy az orosz elnök kérte a CEU ellehetetlenítését, van, aki úgy véli, hogy a miniszterelnök így kíván tárgyalási alapot teremteni az USA-val és a milliárdos donátorral, van, aki azt mondja, hogyha eléri, amit tőlük kapni akar, akkor majd visszakozik, van, aki pedig azt vélelmezi, hogy a miniszterelnök egyszerűen gonosz.

A magam részéről nem szeretek olyanról beszélni, amiről nem tudok. Így tehát a továbbiakban mellőzöm a ködszurkálás gyakorlatát.

Arról viszont beszélek, amit tudok vagy tudni vélek.

Tudom, hogy a magyar miniszterelnök 1989 óta a magyar politika aktív résztvevője. (Régebben politikus, mint amennyi ideje én a CEU-n tanítok.) Szerintem mindent tud a politika működéséről, hiszen ez idő alatt vesztett is, nyert is, következőleg képes volt korrigálni, újra felállni, politikai stratégiát kialakítani. Egyszerűen szólva úgy vélem, hogy a magyar miniszterelnök a politikában professzionális. Ez az állítás nem az egyetértés vagy az egyet nem értés kifejezése, hanem ténymegállapítás.

Ha professzionális, akkor az adott értékrombolást nem hirtelen felindulásból, nem külső ösztönzések alapján, hanem stratégiai megfontolások mentén, átgondoltan, a következményekkel számolva hajtja végre.

Ha igaz az, hogy politikájának alapját a stratégiai megfontolások képezik, akkor csak ahhoz tudok viszonyulni, amit ő uralma lényegének tart.

2010 júniusában, a kétharmaddal megnyert választás után meghirdette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét (NER). A NER alapját az jelentette, hogy szerinte Magyarországon 2010-ben nem egyszerűen választás, hanem alkotmányos forradalom történt. Úgy vélte, hogy az alkotmányos forradalom feljogosítja őt arra, hogy a saját értékrendje szerinti radikális változásokat valósítson meg Magyarországon.

Ebben a rövid cikkben nem kívánom sorra venni a NER mentén hozott intézkedéseket, de az nyilvánvaló, hogy a NER logikájából következett az ún. „illiberális demokrácia”, a miniszterelnök által vallott politikai berendezkedés vágya.

Szempontomból most csak az az érdekes, ami ebből a gondolatkörből vezérlőelvként a CEU-ra is vonatkozik.

A liberális demokrácia alapelve azt mondja: élni és élni hagyni. Az „illiberális demokrácia” alapelve pedig annyit tesz: csak az élhet, aki vagy ami tőlem függ.

Az illiberális alapelvből következett és következik a relatív vagy tényleges függetlenséggel bíró intézmények felszámolása vagy függetlenségük látszólagossá tétele. (Erre az elmúlt hét évben elég sok példát lehet felhozni.) S miután az „illiberális demokrácia-felfogással” és politikai gyakorlattal szemben nem alakult ki politikailag kormányképes alternativitás, ezért az elv eléggé gátlástalanul tört és tör utat magának.

Az „illiberális demokrácia” tehát a hatalmi függés egyre korlátlanabb rendszerét hozza létre – annak ellenére, hogy az ország közjogi rendszere továbbra is demokratikus. A demokratikus keretrendszeren belül érvényesülő illiberális hatalmi vezérlőelv azonban az állam, a végrehajtó hatalom, a függési rendszer elemeit oda is beviszi, ahol egyébként azoknak semmi keresnivalója nincsen. Ezért érezhetik sokan diktatúrának azt, ami nem az, hanem „illiberális demokrácia”.

Általában is azt gondolom, hogy a hatalom természete olyan, mint a vízé. A víz, ahova tud, bemegy, nem véletlen tehát, hogy az emberek gátakat építenek, házakat szigetelnek. Az élethez a vízre szükségünk van, de nem mindenütt van szükségünk rá, különös tekintettel például a lakásunk falaira. A víz minden résbe bemegy, s ahol nincs rés, ott váj magának. A liberális demokrácia rendszere a hatalom víztermészetét kívánja erősen korlátozni.

Az „illiberális hatalom” azt mondja: jusson el mindenhova a víz, mert a víz én vagyok, s nekem mindenütt helyem van. Ilyen a természetem, s ezt nem kívánom korlátozni. Oda is befolyok, ahol eddig nem voltam, mert nekem mindenütt helyem van.

Az „illiberális demokrácia” elvének érvényesítéséből okságilag következik az, hogy meg kell szűntetni, el kell lehetetleníteni egy olyan intézményt, amely nem függ a kormánytól. A CEU pedig hangsúlyosan nem függ és nem függött egyik kormánytól sem. Tehát nincs helye Magyarország illiberális törekvésű rendszerében, a NER világában.

Persze, a miniszterelnök felfogása szerint, van egy másik lehetőség is, ami nem a megszüntetést, hanem a kritikátlan idomulást célozza.

Az „illiberális demokrácia” alapelve az állami függés, viselkedési kódja pedig egy magyar gyerekdal: „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.”

Ha a függésbe taszított, az állami kegy kiszolgáltatottjává vált intézmény betartja a gyerekdal intelmét, akkor persze megmaradhat. Mint ezt egyébként jó néhány állami és egyházi egyetem példája bizonyítja is. Az elv érvényesítése az elv célja, s az érvényesítés a politikai viselkedést már közvetlenül érinti. Ha megvan a függés, akkor megvan a lehetőség a viselkedési kód realizálására, s ha realizálták a viselkedési kódot, akkor még nehezebben alakul ki politikai alternatíva a fennállóval szemben. Ilyen egyszerű.

A konkrét esetre vonatkoztatva ebből az is következik, hogyha a CEU teret enged a fennálló apológiájának, akkor kap rétest. Igaz viszont, hogy ettől megszűnne az egyetemi létéhez tartozó esszencia, nevezetesen a szabad kritikai gondolkodás lehetősége.

Tehát én úgy látom, hogy mindaz, ami a CEU-val történik, az „illiberális demokrácia” elvének további gyakorlati realizálása. Nem egy folyamat kezdete, hanem egy már létező folyamat egyik állomása.

***

A politika világában mindig kérdéses, hogy a létező politikai stratégia általános irányvonala egy-egy konkrét ügy kapcsán mennyire képes sikeressé válni.

Annak ellenére, hogy a miniszterelnöknek és az általa uralt politikai tömörülésnek hosszú ideje nincs és nem is látszik politikai alternatívája, kérdéses, hogy a konkrét ügyben az általa kialakított politikai stratégiát sikerre tudja-e vinni.

Belpolitikailag a CEU ellehetetlenítése sikerre vihető – annak ellenére, hogy vannak tiltakozások, berzenkedések; vannak felszólamlások, cikkek (mint az enyém is), médiaszereplések.

A CEU azonban nem egyszerűen belpolitikai ügy. Mint arra az írás elején utaltam, elképesztő mértékű nemzetközi tiltakozás zajlott és zajlik, s persze ne feledkezzünk meg a hatalompolitikailag legfontosabb tényezőről, az Egyesült Államokról. Számukra, mint ez az amerikai külügyminisztérium közleményéből is kiderül, elfogadhatatlan a CEU korlátozása, létalapjának felszámolása. Ők is ott vannak a színtéren, s az ő viselkedésük alapvetően képes megszabni azt, hogy a magyar miniszterelnök a maga illiberális játékát nyertesként tudja-e lezárni.

De van egy másik tényező is. Könnyen lehet, hogy a CEU-ügy nemzetközileg szimbolikussá válik. Már rég nem arról lesz szó, hogy mi van az egyetemmel, melyik megegyezés, mit célozna, mik a jogi finomságok. A CEU-ügy – s a körülötte kialakuló narratíva erről szól – az akadémiai szabadság, a szabad gondolkodás, az egyetemi autonómia, a demokrácia és más magasztos eszmék szimbolikus megtestesülését jelenti. Míg a kormányzat a maga narratíváját a „magyar törvények mindenkire vonatkozzanak”, „senki nem állhat a törvények felett” hiteltelen és lapos tartalmára építi, addig a CEU védelmezői (beleértve önmagamat is) olyan szimbolikus értékek mellé tudják társítani magukat, amelyek univerzálisak, következőleg a nemzetközi tudományos világban és az USA döntéshozói szemében is érvényesek. Ezt a narratíva-küzdelmet pedig a magyar miniszterelnök már most elvesztette. Őt stigmatizálni fogják, a CEU védelmezőinek mondandója – mint látjuk – nemzeti határoktól függetlenül érvényesül.

A miniszterelnök nyilván számításba vette ezt is. Politikai professzionalizmusát ismerve valószínűleg számot vetett azzal, hogy a CEU-ügyön mit nyerhet és mit veszthet. Persze az is lehet – amit nem alaptalanul vélelmezek –, hogy az általa vallott „illiberális demokráciaelv” önmozgása logikájának engedelmeskedett.

Ez rossz hír mindannyiunk számára. Ha ugyanis nincs politikai alternatívája, és ő ilyen, akkor országunk szinte akadálytalanul halad tovább az értékrombolás útján. A rombolás démona pedig, ha egyszer elszabadul, nem válogat. Szeszélyes és nem mindig uralható lény: azt is megsemmisítheti, aki szabadjára engedte.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!