Tálos Lőrinc írása

Néhány gondolat a Momentum és ezen belül a Nyitás Fesztivál finanszírozásáról szóló vitához.

A Momentum nevében először Fekete-Győr András nem tudott válaszolni a hvg.hu-s Tóta W. Árpádnak a Nyitás Fesztivál költségeit firtató kérdésre, aztán Hajnal Miklós szóvivő gabalyodott bele az „üzleti titok” állandósult szókapcsolatot is tartalmazó maszatolásába az ATV stúdiójában, amelyért Somos Andrástól kapta meg (e sorok szerzője szerint jogosan), hogy a rezsiszilárdosodás útjára lépett. Ez a két eset még nevezhető kommunikációs bakinak, felkészületlenségnek, olyannak, amelyekkel a Momentum első sorban magának ártott, azaz rájuk tartozik, egyék meg, amit főztek.

A Momentum a negatív visszhang hatására később közzétett egy részletesebb választ, amelyből megtudhattuk, hogy a fesztivál mennyibe került és azt is, hogy ebből mennyit termelt ki a fesztivál maga és mennyit kellett a pártkasszából hozzátenni. Egyrészt ezzel kellett volna kezdeni, másrészt a közzétett elszámolás még mindig nem teljes. Megtudjuk belőle a teljes büdzsét, a bevételt és a kettő közötti hézag összegét is, tovább azt, hogy a hézagot, a veszteséget a párt tagdíjakból és adományokból fedezi. A tagdíjak és adományok összetételéről és összegéről azonban semmit. És ez nagy baj.

Sietnék leszögezni: nem gondolom, hogy a Momentumnak titkolni valója lenne. A kommunikációs bénázás önmagában még nem bizonyítja, hogy vaj lenne a fejükön, sejtésekkel és sejtetésekkel komoly ember nem foglalkozik. A probléma gyökere alighanem más, mégpedig az, hogy a Momentumnál nem is értik, mi a baj, fel sem merül, hogy a korrupció elleni küzdelem az átlátható pártfinanszírozásnál kezdődik.

Jogos kérdés, hogy mégis milyen gyakran kell bevételeiről és kiadásairól beszámolnia egy pártnak, annál is inkább, mivel a Momentum még fiatal párt. A teljes költségvetéséről bizonyos időközönként rendszeresen (az éves beszámolót még senki nem kéri számon), a nagyobb költségvetésű kampányokról és rendezvények költségvetéséről pedig akkor, amikor a sajtó megkérdezi (vagy már előtte, de kérdés esetén mindenképpen). A párt fiatal kora azért sem lehet indok a kérdés elhárítására, mert a NOlimpia kampány esetében korrekten, külön kérés nélkül is el tudtak számolni, pedig akkor volt csak igazán fiatal a párt. Tulajdonképpen a Nyitás Fesztivállal kapcsolatos kérdést is meg lehet úgy fogalmazni, hogy miért kellett erről a gyakorlatról leszokni?

Azt senki nem követeli, hogy a tagdíjakból és adományokból befolyó összegek az egyszeri 500 forintos támogatástól kezdve nevesítve jelenjenek meg a Momentum valamelyik kommunikációs csatornáján, azt viszont igen, hogy legalább tagdíj, adomány felosztásban tudni lehessen a bevételeiket és külön tudni lehessen a nagyobb összegű adományokról. (Ha már itt tartunk, az üzleti titokra való hivatkozás azért is sántított, mert elegendő lett volna egy „fellépők” sorban ömlesztve közölni az erre a célra fordított összeget. A nagyságrend ugyan akkor is kiderül, de azzal amúgy is tisztában vannak azok, akik számára értékes üzleti információ lehet az, hogy mennyit kér fillérre pontosan a Wellhello vagy a Fran Palermo.) Létezik erre bevált „best practice”: ha egy bizonyos összeghatár felett egy párt csak úgy fogad el támogatást, ha a donor hozzájárul a neve nyilvánosságra hozatalához. Az összeghatár meghatározása nyilván úgy történik, hogy minél többet akar gyűjteni egy párt, annál magasabb összegnél húzza meg a határt és minél szigorúbb akar lenni ezen a téren, annál alacsonyabban, ugyanakkor egyáltalán nem nehéz azt egy olyan sávban meghúzni, amelyre a választók azt mondják, hogy az egyszerre védi a kisösszegű adományozókat és akadályozza meg, hogy valaki meghatározó befolyást vásároljon a pártban. Már amennyiben ez az utóbbi fontos szempont.

Többféle fórumon is találkozni lehetett azzal az érveléssel a Momentum védelmében, hogy „ha nem közpénzről van szó, akkor nem kell tudniuk elszámolni azzal”. Ez óriási tévedés. A korrupció visszaszorításának központi kérdése, az, hogy miből gazdálkodik egy párt és ez alatt nem csak arra kell gondolni, hogy a túlárazott állami nagyberuházások nyertesei milyen csatornákon csurgatnak vissza az őket helyzetbe hozó politikai pártoknak, van-e köztéri hirdetőcégük, médiabirodalmuk, hordanak-e nagyobb mennyiségű készpénzt reklámszatyorban vagy Nokiás dobozban politikusokhoz. Konkrét példákkal élve: fontos kérdés, hogy vándorolnak-e kormányközeli pénzek Puch Lászlón keresztül az MSZP bizonyos köreihez és fontos kérdés, hogy finanszírozta-e korábban a Jobbikot Irán és Oroszország (utóbbi addig, amíg rá nem jött, hogy felesleges ellenzéki pártokra költeni, amikor kormányt is lehet venni).

Ha a Momentum és/vagy hívei ezt a hüvelykujjszabályt nem értik, sértetten és ellenségesen reagálnak az ezzel kapcsolatos felvetésekre, kételymentes rajongóként olyan káros mítoszok terjesztésébe kezdenek, mint az, hogy „csak a közpénzzel kell tudni elszámolni” az semmi jót nem ígér a jövőre nézve. Lehet, jelenleg semmi titkolni valójuk nincsen, azonban ha nem építik ki azt a szabályrendszert, amely megvédheti a pártot a korrumpálódástól, nem átlátható a működésük anyagi háttere, akkor semmi sem fogja megvédeni őket attól, hogy a „politikai vállalkozók” fantáziát lássanak bennük és felhasználják őket saját, anyagias céljaik elérése érdekében.