A választók egyszerre akarnak új ellenzéket és összefogást, miközben a kettő kizárja egymást.

Orbán Viktor udvartartásának harmadik, parlamenti kétharmadot hozó győzelme új korszakot nyitott. 2010 és 2018 között annak a kérdésnek az eldöntése uralta az ellenzéki térfelet, hogy ki válthatja egyszer majd a Fidesz uralmát. Visszaerősödik a rendszerváltás és 2010 között többször kormányra kerülő „régi” baloldal? Új baloldal születik a régi romjain, amelynek már nem lesz köze se az MSZMP-hez, sem a rendszerváltáskor jó politikai kapcsolatokból és privatizációból meggazdagodó gazdasági-politikai elithez? Esetleg a „lengyel út” vár ránk és két jobboldali párt versengése fogja meghatározni a belpolitikai vitákat? Láthatóan egyik sem győzedelmeskedett, a felek birkóztak-birkóztak, és semmire sem jutottak egymással. Igaz, a háromosztatú ellenzéki térfélen az összefogást elutasító – XXI. századinak is nevezett – új pártok úgy kerültek egyértelmű fölénybe az összefogást hirdető „régi baloldallal” szemben, hogy a választók összefogás iránti igénye aközben nem csökkent. A választók tehát egyszerre akarnak új ellenzéket és összefogást, miközben a kettő kizárja egymást, sőt az összefogás szerepe sosem volt más, mint az ellenzéki megújulásának megakadályozása. Gondoljunk Bajnai visszatérésére, az MSZP összefogásban betöltött domináns szerepére vagy Gyurcsány kiengedésére a karanténból. A tavaszi eredményt követő apátia és a pártoktól való elfordulás időszakának végét az jelentette, amikor az elutasított parlamenti pártok ráéreztek valamire és a rabszolgatörvény parlamenti vitájában tanúsított magatartásukkal – amely a hagyományos ellenzéki eszközök, rutinok elvetése és, azok helyett újak próba-hiba alapú ötletszerű bevetése volt – sikeresen rezonáltak az ellenzéki közvélemény dühére.

Eközben valami más is megváltozott. Megszűnt vagy jelentős, a stratégiák újragondolására sarkalló mértékben csökkent az ellenzéken belüli természetes, nem a pártok döntésén, hanem a választók akaratán múló megosztottság, amelyet a pártok csak képviseltek, nem pedig generáltak. Ez a megosztottság útjában állt a teljes körű ellenzéki összefogásnak, és emiatt az eleve halva született ötlet volt 2018 előtt. A Jobbik nélkül elképzelt összefogás eleve csak a sima összeadásra is képtelen vagy az összefogás-ideába a kételymentességig beleszeretett csodafőzet-árusok elméjében lehetett alkalmas a Fidesz népszerűségének utolérésére. Az a választói elvárás, amely a „Gyurcsánnyal és/vagy Jobbikkal soha!” mondatba sűríthető, mára tompulni látszik, a kormánnyal szembeni ellenszenv immár erősebbnek bizonyul annál, ami nem feltétlenül jó hír azoknak, akik továbbra is kitartanak mellette. (Nekem sem az.)

Eljött az idő, hogy mérlegre tegyük az először összefogás névre keresztelt (majd annak látványos kudarca után többször is átnevezett) politikai terméket: az lényegében nem volt kudarc és nem csak azért, mert épp nyerésre áll. Azért is, mert ígérete ellenére sosem arról szólt, hogy leváltsák Orbán Viktort. Akik kitalálták, azok sem hittek ebben. Az összefogás mindig az aktuális választásról beszélt, miközben valójában egy időben távolabbi választásról szólt. Arról, amelyen Orbán majd megbukik, miközben a még azelőtti, például az éppen aktuális választás pedig csak arról, hogy ki marad addig talpon, milyen erőviszonyok, milyen szereplők uralják majd az ellenzéki térfelet, ha eljő Orbán bukásának napja. Az összefogás hirdetése ennek a küzdelemnek volt az eszköze. Nézzük végig időrendben, milyen erőviszonyok jellemezték az ellenzéki térfelet 2010 és 2018 között. Az első ciklusfelezőre a Fidesz népszerűsége mélypontra került, miközben az ellenzéki pártok népszerűsége erősödött. Ez volt az utolsó olyan pillanat, amikor a Jobbik nélküli ellenzéknek is volt matematikai esélye legyőzni a kormánypártot. Az ekkor született összefogás-stratégia – amely még nem számolt a Jobbikkal, sőt elutasította azt, végig úgy számolt, mintha az nem is létezne – 2014-re annyit ért el, hogy az abban részt vevő pártok jobb eredményt értek el, mint az MSZP 2010-ben (azért ellenzékben ez nem akkora kunszt, lehet, összefogás nélkül is sikerült volna) és, hogy újabb kétharmados többséget szerzett a Fidesz a parlamentben, azaz hirdetett célja szempontjából viszont teljes kudarcot vallott. Minél jobban összefogtak, annál jobban távolodtak a Fidesz leváltásától. Igaz, közben sikerült megtörniük az LMP-t, amely a szakítás után mélyen a bejutási küszöb alá zuhant – mintha már meg is szűnt volna – és ezen leginkább az változtatott, hogy az összefogás nem állt meg Gyurcsány Ferenc előtt, hiszen az LMP abban a pillanatban került be a parlamentbe, amikor a DK az összefogásba. A következő ciklust három évig a változatlanság jellemezte, 2017-ben viszont erjedésnek indult az ellenzéki térfél. Rögtön az év elején megjelent a Momentum és az olimpiáról szóló népszavazási kezdeményezésével követ dobott az állóvízbe. Eredetileg a régi garnitúrával nem bíró kis pártok helyének átvétele volt a céljuk, de ez csak részben sikerült. Ameddig az összefogást hirdető Együtt elől elszívták a levegőt, addig az LMP-t – számításaikkal ellentétesen – megemelték, amelyben egyszerre volt szerepe annak, hogy maguk is összefogás-ellenes erőként kezdték és annak, hogy amíg az MSZP-t és Karácsony Gergelyt sikeresen alázták azzal, hogy azok eredetileg támogatták az olimpiarendezést, addig az LMP-ben támogatóra leltek. Az elfáradt, a Fidesszel mit kezdeni nem tudó régi garnitúrával szemben kritikus ellenzéki szavazók figyelme a régóta áhított ellenzéki siker után az új pártok felé fordultak, amit az LMP Szél Bernadett miniszterelnöki jelölésével sikeresebben használt ki a Momentumnál. Ezt az átrendeződést csak fokozta az MSZP bohózata Botka jelölésével majd hátba szúrásával, a DK-val kötött előnytelen választókerületi felosztással, melyet csak egy külsős miniszterelnök-jelölt, Karácsony Gergely megnevezésével tudtak lezárni az utolsó előtti pillanatban. Ha a 2017 elején elindult átrendeződés nem áll meg év végén, akkor megeshetett volna, hogy a régi baloldal által dominált 2014-es összefogáspártok (MSZP, DK, Párbeszéd, Együtt) tömbje nem csak a Jobbik alá zuhan be a listán elért eredményei, azaz egyfajta választói kívánságlista alapján, hanem az LMP, a Momentum és az MKKP által képviselt „harmadik tömb” alá is, amelyek megegyeznek abban, hogy a Fidesszel, a Jobbikkal és a régi baloldallal is szemben határozták meg magukat. A 2018-as országgyűlési választási eredményei úgy alakultak (kerekítve), hogy a kormánypárt 2,8 millió szavazójára jutott a Jobbik 1,1 milliója, a „régi baloldal” 1 milliója és a „harmadik tömb” 0,7 milliója. A választások eredménye ennek ellenére nem várt módon rendezte át az ellenzéki térfelet. Hiába veszített az összefogáspárt négy év alatt 300 ezer szavazót, részgyőzelme (bő 400 ezerrel több szavazó, mint négy éve az LMP-nek) ellenére a harmadik tömb számolta fel önmagát. Az LMP rövid története során másodszor esett szét az összefogáshoz való viszony mentén, a Momentum jelenlegi vezetése pedig a szocikkal boltol az LMP programjával és volt momentumosokból álló stábbal induló Puzsér Róbert főpolgármester-jelölti támogatása helyett. Jelen állás szerint az összefogás betöltötte azt a szerepet, amelyre kitalálták: sikeresen bedarálta a baloldali nemzedékváltást hirdető új pártokat. Az elkövetkező éveket egy erős Jobbik és egy jelentősen meggyengült, de talpon maradt „régi baloldal” együttműködése fogja meghatározni, az LMP és a Momentum által nevelt politikusgeneráció közül pedig azoknak osztanak majd lapot, akik meg tudnak békülni ezzel a helyzettel. Miközben az MSZP politikusa a Jobbik képviselőjének tart bakot, az örök LMP-sek petrezselymet árulnak a táncparkett szélén. Kérdés, hogy a Jobbik-testű, Gyurcsány-lábú leviatán mire lesz képes a Nemzeti Együttműködés Rendszerével szemben.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!