Az írás eredetileg angolul a Spiked online-on jelent meg.
A kelet-európai társadalmak esetében volt a legjelentősebb politikai kihatása a Nyugat-Európára 2008-ban lesújtó gazdasági válságnak. Kelet-Európa egyes részein,stabil politikai rendszerekben a viták során újfajta elképzelések nyertek teret arra vonatkozóan, hogy mi is a politikai élet célja. Egyaránt láthattuk a „populista” és a „liberális” politikai retorika felszínre törését.
Az 1990 utáni, poszt-szovjet blokk közmegegyezésen alapuló világképe megkérdőjeleződött. Az egykori tömb tagországainak minden illúziója szertefoszlott az úgynevezett nyugat-európai modell adaptálásával és adaptálhatóságával kapcsolatban, mikor 2008-ban nyilvánvalóvá vált, hogy valójában nem létezik az a bizonyos biztonságos és stabil modell.
A 2008-as krízis nem mást kérdőjelezett meg, mint azt az 1990 utáni, nyugvó alapvetést, hogy az egyetlen járható utat a neoliberalizmus jelentheti. És ez az izmus volt az oka annak is, hogy a 2008-as gazdasági krízis az EU fennmaradásának krízisévé nőtte ki magát. Voltak próbálkozások újfajta gazdasági irányelvek bevezetésére –mint például a Juncker(befektetési)-terv. Azonban az átfogóbb, Angela Merkel által támogatott tervek nem tettek lehetővé semmilyen anti-ciklikus állami költekezést, pusztán azért, hogy Európa újra növekvő pályára kerüljön. Mindez egyenlőtlen növekedéshez vezetett, és azt is megmutatta az újabb EU-tagállamok számára, hogy nem lesznek magasabb bérek, sőt, valójában nincs is igazán alternatívája az EU-ban jelenleg domináns, technokrata Euro-thatcherizmus követésének.
Az 1990 utáni közmegegyezés alapvetően azon a vízión nyugodott, hogy Nyugat-Európa az egység modelljeként áll fenn. Olyan modellt mutat, mely fenntartható, miközben anyagi jóllétet eredményez, ráadásul különféle geopolitikai körülmények között is könnyen reprodukálható. Nyugat-Európa tehát nem egyszerűen csak a kontinens nyugati fele, hanem tágabb értelemben véve egy lehetőség a következetes politikai és gazdasági élet kiépítésére. Erre a feltevésre épült 1990 utáni a politikai párbeszéd Kelet-Európában, amit olyan, ma is használt kifejezéseink is tükröznek, mint „az európai értelemben vett”, „fékek és ellensúlyok”, „európai értékek”, „EU-normák” és így tovább. Újabban ezek váltak valamiféle intellektuális faltörő kosokká, melyeket az egyre kételkedőbb lakosság ellen lehet bevetni.
Így itt, keleten a vita óhatatlanul abba az irányba tolódott az utóbbi időben, hogy lehetséges-e valamilyen másfajta rendszer, más, mint az úgynevezett egység modell, amelyről a 2008-as események bebizonyították, hogy nem működik. Így jelent meg az a nézet, hogy az egységmodell csupán mítosz. Igen, az alapvető szabadságjogok, a jólléti állam, társadalmi igazságosság és így tovább, olyan célok, melyekért megéri küzdeni, de a hogyan küzdés és az azok megtartására tett lépések kérdését az egyes nemzetek saját politikai definícióira kellene alapozni. E vita során és a kitűzött célok elérése közben a Keletnek le kellene rázni a teleológiai gondolkodás láncait, és felismernie, hogy a történelemnek és a politikának nincsenek alapvető céljai. A politika sokkal inkább a társadalmi konfliktusok oly módon történő kezeléséről szól, hogy minél nagyobb számú ember élvezhesse mind a gyarapodást és a békét.
A probléma az „egységmodell” hittel az, hogy arra hivatkozik, hogy egy ideológia képes megoldani társadalmi problémákat. Továbbá úgy kezel társadalmakat, mintha azok matematikai egyenletek lennének, melyek helyes gondolkodással és jó eszközökkel megoldhatóak. Ez az elképzelés kritikus fontosságú azok számára, akik hatalmat akarnak szerezni vagy már birtokolják azt. Hiszen ez teszi lehetővé számukra, hogy úgy jelenítsék meg magukat, mint akik birtokában vannak a helyesen gondolkodásnak, a korrekt válaszoknak és társadalmi bajok rendbe hozásához szükséges eszközöknek.
Annak, hogy a nyugat-európai modell miért nem volt reprodukálható keleten, egyik fő oka, hogy a modell nagyrészt az USA európai katonai jelenlétén és pénzügyi támogatásán nyugodott, amely ellentételezés volt a Nyugat geopolitikai, stratégiai helyzetéből adódó szerepéért, amelyet előretolt bástyaként töltött be a Szovjetunió ellen. Más szóval, ez a modell éppen azokra a körülményekre épült, amitől a keleti államok el akartak távolodni. Igaz, a Kelet elfogadta az Egyesült Államok által garantált biztonságot és a támogatásokat az EU-tól, de a politikai alapjai ennek az egész Európára kiterjedő rendszernek egyre gyengébbek lettek az utóbbi években. És bizonyosan nem rendelkezik olyasféle morális autoritással, mint az 1945 utáni Európa rekonstrukciója.
Így a 2008-as krízis, a „Nyugat-Európa” idea gazdasági és geopolitikai oszlopainak megrendülése vezetett az 1990 utáni politikai réteg politikai legitimációjának megkérdőjelezéséhez keleten is. Egyre többen jönnek rá, hogy a post-1990-es célkitűzések többségükben elérhetetlenek és olyan modellre épültek, mely gyengének bizonyult. Napjainkban olyan, az eddigiektől eltérő politikai szereplők felemelkedésének lehetünk tanúi, akik legitimációjukat teljesen másra alapozzák, mint a nyugati modell. Ezeknek az úgynevezett populistáknak a retorikájában Brüsszel ellenség és vele együtt sajnos olyan alapvető szabadságjogok is, melyeket a nyugati modell ígért, ha meg nem is valósított. A Kelet elitjének kudarca a magasabb bérek elérésének elmaradása és a több szabadság kiharcolása (beleértve a fogyasztás szabadságát is)terén arra a tényre vezethető vissza, hogy a 1990 utániak egy olyan ideológiát erőltettek, mely már nyugaton is haldoklott. Ez pedig nem más, mint a neoliberalizmus. A Keletnek felajánlott irány nem Nyugat-Európa háború utáni rekonstrukciós érájának irányvonala volt, és nem is az 1970-es, hanem az 1980-as éveké. Melyről kiderült, hogy egy történetileg és földrajzilag is speciálisan kötődő politikai gazdaságtan, nem pedig egy mindenki számára alkalmas modell. Így most Keleten van egy politikai és morális rés, melyet egy újfajta politika igyekszik betölteni.
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
