Jeroen Dijsselbloem holland pénzügyminiszter, aki egyúttal az Eurogroup elnöke is, a minap interjút adott a FAZ-nak és -egyebek mellett- azt állította: a dél-európai országok azért adósodtak el, mert elverték a pénzt piára és nőkre. Antonio Costa, portugál baloldali miniszterelnök rögtön kiakadt, rasszistának nevezte és lemondásra szólította fel Dijsselbloemot. Dijsselbloem már 2015-ben, a görög adósságválság csúcsán egyértelművé tette, mit gondol Európa jövőjéről. Európa urai az ő hangszerelésében vették semmibe a görög népakaratot és kényszerítették a Ciprasz-kabinetet a megszorító politika folytatására. Dijsselbloem vezetésével hergelték a görögök ellen az európai polgárokat, mondván a görögök lusták, nem dolgoznak, miközben arról jótékonyan hallgattak, hogy a megelőző évek mentőcsomagjainak legalább négyötöde nem a görögökhöz, hanem a német és más európai nagybankokhoz áramlott. A Dijsselbloem-féle kétsebességes Európában a közös valuta a centrumországok előnyére és a többiek kárára nyitja szét a versenyképességi szakadékot, miközben a centrumországok nagybankjai, nagyvállalatai a dél- és kelet-európai munkaerő kizsákmányolásának fokozásával növelik a profitjukat. Pár hete azonban Hollandiában parlamenti választásokat tartottak, s könnyen lehet, Antonio Costa nyitott kapukat dönget.
A holland választásokkal kapcsolatban az európai és a magyar sajtó gyakorlatilag csak a Geert Wilders-féle populista jobboldal esetleges áttöréséről, majd annak elmaradásáról cikkezett. A liberális média megnyugvással fogadta, hogy Mark Rutte kormányfő liberális pártja első helyen végzett, s várhatóan újból kormányt alakíthat. Pedig a márciusi holland voksolás Wilderstől függetlenül is korszakhatárt jelez a holland – és talán nem csak a holland politikában. Más olvasata is van tudniillik a holland folyamatoknak, mint a trumpisták és antitrumpisták olvasata.
Annak ellenére, hogy Hollandiában tiszta listás választási rendszer működik, rendkívül alacsony -1% alatti- küszöbbel, s emiatt rendkívül fragmentált pártrendszerrel és állandó koalíciós kényszerrel, a II. világháború utáni holland politikát mégis három párt dominálta. Három klasszikus, XX. századi párt. Az 1945 és 2010. közötti hat és fél évtizedben a koalíciós kormányokat felváltva vezette a jobbközép CDA (Kereszténydemokrata Kezdeményezés - és elődpártjai), valamint a balközép PvdA (Holland Munkáspárt – és elődpártjai). A legtöbb kormánykoalíciónak – akár a kereszténydemokraták, akár a szociáldemokraták vezették – meghatározó tagja volt a liberális VVD, amely 2010 óta, Mark Rutte személyében, a miniszterelnököt is adja. A CDA mai formájában 1977-ben jött létre,s ebben az évben alakult meg a jobbközép Van Agt-kormány. A '77-es választásokon a CDA-PvdA-VVD hármas a szavazatok 84%-át szerezte meg. A nyolcvanas években négy parlamenti választást rendeztek Hollandiában: a CDA-PvdA-VVD trió összesített eredménye valamennyi alkalommal 80% körül mozgott. A kilencvenes évekre ugyan lecsökkent a nagy triász súlya, de az 1994-2012 között rendezett hét voksoláson az együttes eredményük így is mindig jóval felülmúlta az 50%-ot, 2012-ben konkrétan a hollandok 61%-a voksolt hármójuk valamelyikére. Ehhez képest a 2017. márciusi választáson a hetven éve Hollandia politikai arculatát meghatározó három erőre összesen szavazott a holland választók 39%-a. Feleannyian, mint általában az elmúlt négy évtizedben. A VVD 21, a CDA 12, míg a PvdA 6 százalékot szerzett. Hollandia XX. századi pártjainak, úgy tűnik, bealkonyult.
A PvdA, a Holland Munkáspárt -többek között- a német SPD, az angol Labour és a kelet-európai utódpártok testvérpártja. Hetven év alatt, ha legrosszabb formáját futotta, akkor sem szerzett egymillió-háromszázezernél kevesebb voksot, illetve 15-nél kevesebb százalékot. Támogatottsága átlagosan kétmillió szavazat és 25% felett volt. A PvdA utolsó nagy korszaka, amikor utoljára adott miniszterelnököt Hollandiának, Wim Kok 1994-2002 közötti kormányzása volt. Igen, Wim Kok Blairrel, Clintonnal egy időben kormányzott. Akkor, amikor a giddensi „harmadik út” örve alatt a neoliberálisok gyarmatosították a nyugati baloldalt. Akkor, amikor bankárok, menedzserek, szociálisan érzékeny mágnások faragtak kaviár-baloldalt a hagyományos szociáldemokrata pártokból. Aztán a 2012-es voksolás után a PvdA bejelentkezett a liberális VVD mellé kisebbik kormánypártnak. A migrációs válság globális gyökérproblémáiból persze semmit sem értettek meg. Végül a márciusi választáson hatszázezernél is kevesebben választották a szebb napokat látott pártot, s alulról súrolták a 6%-ot. A kétezres években a PvdA mindig jobb eredményt ért el, mint a holland parlament rendszerkritikus párjtai együttesen. Az idei választáson azonban a zöld baloldali GroenLinks, a radikális baloldali SP és az állatvédők (PvdD) együttesen 21%-ot szereztek, szemben a kaviár-baloldali PvdA alig 6%-ával. A zöldek négyszeresére növelték táborukat. Az egykori szociáldemokrata PvdA viszont közel 20%-ot veszített előző eredményéhez képest, s így gyakorlatilag összeomlott.
Amikor 2012-ben, az előző választások után a PvdA belépett a Rutte-kabinetbe, maguknak kérték a pénzügyi tárcát, nyilván szigorúan a „baloldali értékek” érvényesítése érdekében. A pénzügyi tárca élére a szocdemek addigi frakcióvezetőjüket, a derék Dijsselbloemot delegálták. Pár hónap múlva Dijsselbloem lett az Eurogroup és az Európai Stabilitási Mechanizmus főnöke. A dél-európaiakkal szembeni rasszizmus csupán betetőzése annak a dicstelen „harmadik” útnak, amit a kaviár-baloldal az elmúlt húsz évben bejárt. A holland választók akaratából most könnyen lehet, hogy Dijsselbloemnak el kell tűnnie az európai politikából. Nem kár érte, ahogyan nem lenne kár elvtelen társaiért sem.
Schiffer András
ügyvéd, volt országgyűlési képviselő
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
