A nyelvhasználat módja a legszubjektívebb tulajdonságaink közé tartozik: egyes szavak és kifejezések még hasonló értékrendű embereknél is más-más értéktartalmat hordozhatnak és különböző megítélés alá eshetnek személyes tapasztalataik, élményeik és érzelmeik tükrében. Persze egy demokratikus társadalom normális működéséhez elengedhetetlen, hogy működjön egyfajta „nyelvi konszenzus”, a kimondott szavak mögött ideális esetben tartalmi, értékalapú közmegegyezéssel.
Hatékonyan és előrevivően ugyanis kizárólag úgy lehet megvitatni esetenként szinte felfoghatatlanul sokrétű, -például marginalizált társadalmi csoportokat érintő- problémákat, ha egyrészt legalább bizonyos kulcsszavak alatt ugyanazt értjük, másrészt ezek a szavak anélkül írják le a jelenségeket, hogy eközben embereket vérig sértenek, megaláznak, sztereotípiák alapján kategorizálnak, elvágva ezzel a normális párbeszéd további lehetőségét. A politikailag korrekt beszédmód elterjesztését eredetileg pontosan ennek elkerülése motiválta.
A kritikusoknak abban persze igazuk van, hogy a politikai korrektség címszava alatt leginkább az emberi jogi fókuszú liberalizmus nyelvi kanonizálása zajlott le, így a PC forradalma elsősorban olyan területeket érintett és olyan csoportok (szexuális és etnikai kisebbségek, nők, fogyatékkal élők stb) a kedvezményezettjei, amelyek a liberális értékrend hagyományos gyámolítottjai voltak. Mind a baloldali,- de tegyük hozzá – esetenként a konzervatív kritika is megalapozott lehet tehát. A PC beszédmód élharcosai ugyanis nem csak a „prolizást” kérik ki maguknak ritkán. Ha éppenséggel mélyen hívő keresztények háborodnak fel egy-egy általuk sértőnek vélt poénon, kifejezésen, akkor rendre a szólásszabadságra való hivatkozással söprik le a kérdést az asztalról, mondván: szabad nyilvánosságban nem ildomos annyira érzékenynek lenni.
Ezen a ponton adódik a kérdés: ha ez így van, ha a PC valóban nem más, mint a liberálisok beszédmód szabályozó monopóliuma, szükség van rá egyáltalán? Nem épp a vele való végső leszámolás hozhatná el a vágyott „szabad nyilvánosságot”? A válaszom egyértelmű nem.
És nem pusztán az unalomig ismert közhely miatt, miszerint a kimondott szó maga is cselekvés, vagy legalábbis a cselekvéshez vezető első lépés lehet, ezért érdemes megfontolni, meddig megyünk el a „bátor szókimondásban”. (Noha a végső és legfontosabb érv alighanem mégiscsak ez. )
A megoldást nem a PC felszámolása, hanem eredeti céljának, jelentésének visszaállítása és egyúttal fókuszának kitágítása jelentené. A politikailag korrekt beszédmód válsága ugyanis ma elsősorban arra vezethető vissza, hogy élharcosai már nem egy-egy szót, kifejezést akarnak a kollektív szótárunkból kiiktatni, és valamilyen kiérlelt, méltányolható szempontrendszer alapján mással helyettesíteni. Ennek helyébe társadalmi viták komplett letiltása lépett, lásd az amerikai egyetemeken „safe space”-eket kreáló, magukat ultraprogresszívnek tartó csoportok mozgalmát.
Ezzel a PC hívei a saját farkába harapó kígyó helyzetébe kerültek: a kvázi-haladó szellemű ideológiai konszenzus irreális mértékű, erőszakos kitágításának kísérletével lemondanak arról, hogy a saját nézeteik össztársadalmi hasznáról, igazságáról szélesebb társadalmi rétegeket is meggyőzzenek, akár fárasztó, izzadságos vitákon keresztül. A jobb híján populistának nevezett mozgalmak előretörésének, a végletekig leegyszerűsítő, majd ennek nyomán a primitív, nem PC- beszédmód terjedésének kevés dolog ágyaz meg jobban, mint ez a mentalitás.
Ha az a cél, hogy a társadalmi kohéziót legalább minimálisan szavatolni képes, szenzitív beszédmód megmaradjon, erre a legjobb gyógyír alighanem az lenne, ha a jelenleginél lényegesebb nagyobb bátorsággal, és a vágyálmok helyett a valóság iránti nagyobb fogékonysággal vetnék bele magukat olyan témák kivesézésébe, amelyek a PC-t tűzzel-vassal üldözők kedvenc vadászterületei, legyen szó akár az etnikai kisebbségek integrációjáról, akár demográfiáról vagy bevándorlásról. Ez azért is fontos lenne, mert „nyelvi támaszt” adhatnának világszerte olyan szavazópolgárok tömegeinek akiket pusztán a problémák érzékelése, és nem az agresszív, provokatív retorika vonz.
Mindenkinek jobb lett volna, ha a magyar közélet nem jut el oda, hogy a parlament falai között kelljen ex-szkinhedekkel a cigánybűnözés szóról szemantikai vitát folytatni. Ehhez azonban arra lett volna szükség, hogy azt a leírhatatlan nyomort, a vele párhuzamosan, alattomosan felemelkedő etnikai töltetű feszültséget, szorongást, amely végül kitermelte a keresletet a kifejezés iránt, idejekorán felismerjék, kezeljék, és legfőképp: megtalálják azt a fogalmi rendszert, amelyben beszélni lehet róla.
