A magyar kormány egyes képviselői szerint a „kényszerbetelepítésről” szóló népszavazás eredménye „elsöprő győzelem” volt számukra. Ellenfeleik szerint ugyanakkor az objektív tények márpedig nem ezt mutatják. De mik is itt az objektív tények? Az egyik objektív tény az, hogy a népszavazás nem volt érvényes és eredményes a hatályos, egyébként a jelenlegi kormánypárt által keresztülvitt törvényi szabályozás alapján. De a győzelem vagy vereség nem biztos, hogy ezt jelenti. Vajon igaza lehet Orbán Viktornak abban, hogy „politikai értelemben” az érvénytelen népszavazás mégiscsak győzelem volt számára? A kérdés megválaszolása már egy csapdát rejt magában: minél többen felelünk igennel a kérdésre, annál valószínűbb, hogy valóban győzelemként lesz a dolog számon tartva, ha viszont a kérdésre nemmel felelünk, az ezzel ellentétes narratívát erősítjük. Alighanem közhely, hogy a népszavazási kampány és utórezgései narratívák háborúja („a győztesek írják a történelmet” ésatöbbi), ugyanakkor érdemes mégis további gondolatokat szentelni a kérdésnek, mégpedig a (mikro)közgazdaságtan nézőpontjából, amely talán nem szolgál majd meglepő konklúziókkal, viszont a segítségével jobban meg tudjuk magyarázni azt, ami éppen körülöttünk történik. Az, hogy a narratívák küzdelmén múlik a győzelem vagy a vereség nem jelenti egy relativista álláspont elfogadását, legfeljebb azt, hogy a győzelmet vagy vereséget nem csak közjogi, hanem, hmm, „politikai értelemben” is felfoghatjuk. A magyar kormány nem fogja tudni „Brüsszelt” megyőzni arról, hogy ezt a népszavazást megnyerte. A kormány ennek természetesen nem örül, hiszen nyilván célja volt a tanácsbeli alkupozíció megerősítése egy érvényes és eredményes „Nem” győzelem révén, viszont emellett a kampány célja belpolitikai természetű is volt. De mi is? 

A politikai gazdaságtan talán legismertebb szavazói modelljében a politikát a medián szavazó uralja. Ha a politikai pártok győzelmi esélyeit csak a szavazatok aránya befolyásolja,  a pártoknak a medián szavazó preferenciáit kell képviselniük, ha maximalizálni szeretnék a szavazataikat. Van azonban egy probléma a medián szavazó modellel: feltételezi, hogy a választási részvétel állandó. A valóságban ez természetesen nem így van. A választói magatartás egy másik közgazdaságtani modelljében  Edward Glaeser és társai megmutatták, hogy a pártoknak bizonyos esetekben érdemes lehet nem egy medián, hanem egy kifejezetten szélsőséges pozíciót elfoglalniuk, ezzel erősítve a saját ideológiájukhoz közelebb lévő szavazók (vagy úgy is mondhatnánk: magas értékelésű fogyasztóik) részvételét a választáson. Visszatérve motiváló példánkhoz is, mi mindent árulhat egy párt saját lojális szavazói számára? Kínálhat és kínál konkrét programokat, ez igaz, de nagyon gyakran olyan termékeket is kínál, amelyek nem járnak együtt konkrét közpolitikai eredményekkel. Akár úgy is mondhatjuk: nem feltétlenül állnak be velük tényleges … közjogi következmények. Viszont kelthetik azt a látszatot, hogy valami érdemleges dolog történt. A politika tehát jelentős részben: színház.[1] Szórakoztat, felhergel, és ami talán a legfontosabb, segít egy narratívába helyezni a körülöttünk lévő történéseket, és emellett azt az érzetet is keltheti, hogy a cselekmény, amit a színpadon látunk, a valóság. A hatásos politikai színházhoz hatásos narratíva szükséges. Narratíva kialakításával pedig nem csak a mindenkori kormány próbálkozik. Miért tűnik úgy mégis,hogy jelenleg ők járnak ezen a téren nagyobb sikerrel? A sikeres narratívának mindenekelőtt, Thomas Schelling Nobel-díjas közgazdász-játékelmélész szóhasználatával élve, fokálisnak kell lennie. Az embereknek látniuk kell, tudniuk kell, hogy mások is látják, de azt is, hogy mások is tudják, hogy ők látják, és hogy mások tudják, hogy ők tudják, hogy ők látják, és így tovább... A politikai színházat ugyanis értelemszerűen nagyobb csoportokban, közösen fogyasztjuk. A narratíva körül tehát egy közös tudásnak kell kialakulnia, ami alapján az adott narratíva válik fokálissá. Az Orbán-kormány ilyen fokális narratívák kialakításában az utóbbi években remekelt, míg az ellenzék ugyanezen téren ugyancsak el volt maradva. A közgazdaságtani intuícióinkhoz fordulva ez nem meglepő: a kormány egyrészt relatíve alacsony költséggel képes előadások előállítására (például a közmédián keresztül), másrészt egyedül van, szemben a megosztott ellenzékkel. Az ellenzéki pártoknak „balliberális”, „demokrata” termékeket, köztük színházat kellene előállítaniuk saját hűséges fogyasztóik számára, azonban ennek során potyautas-problémával szembesülnek: egyik párt ilyen irányú erőfeszítése keresletet támaszthat az egész ellenzék termékei iránt. Emiatt az olyan színházi előadások előállítása, amelyek az egész ellenzék számára tudnának életképes narratívát szolgáltatni túl alacsony mértékben valósul meg. Ehelyett az ellenzéki pártok gyakran inkább olyan színházat állítanak elő, amely a saját specifikus identitásukat helyezi előtérbe, más szóval, a pártok egyre differenciáltabb politikai termékekkel házalnak. Egyesek például egy népszavazáson otthon maradásra buzdítanak, mások az igennel szavazásra, megint mások az érvénytelen szavazatra. A közös narratívát, ami számukra közjószág, eközben nem állítják elő.

De miért is szeretjük mi politikafogyasztók ennyire a politikai színházat? A hasznairól fentebb már esett szó, ugyanakkor a politikai színháznak komoly költségei is vannak, sőt, ezek talán dominálnak is: politikai színház fogyasztóként túlzottan a narratívákra fókuszálunk a konkrét policy eredmények helyett, ami rosszabb valós teljesítményre és több látszatteljesítményre ösztönzi a kormányokat. A választó ezen költségeket azonban nem veszi figyelembe, mégpedig nem azért, mert „ostoba”, hanem éppen azért, mert...racionális. Mármint racionális közgazdaságtani értelemben. A racionális szavazó, mivel az egyéni szavazata nem befolyásolja érdemben a szavazás kimenetelét, nem érdekelt abban, hogy szavazás előtt informálódjon az egyes policyk lehetséges következményeiről, ehelyett gyakran inkább érzelmeire támaszkodik. Azt szoktuk mondani, a választó gyakran racionálisan tájékozatlan. Az érzelmekre pedig mi más is lehetne nagyobb hatással, mint némi politikai színház?

De mit tesz eközben Brüsszell, a kormányoldali dráma titokzatos állandó megszólítottja? Brüsszelnek, ahogyan arra már utaltunk, ugyanazt az előadást nem biztos, hogy el lehet adni, amit a magyar választók bizonyos szegmenseinek. Viszont, szerencséjére a magyar kormánynak, Brüsszel nem is annyira a dühös fogyasztó archetípusához hasonlatos (vagy ha úgy tetszik: töketlen). Nem megy el az előadásra megdobálni paradicsommal a színészeket. Ehelyett otthonról, a távolból figyeli a kiszivárgó hangokat, és közben el-elfintorogja magát.

[1]    Motiváló példánk kapcsán ezt Panyi Szabolcs is konstatálta fentebb hivatkozott írásában.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!