Nehéz most írni. Engem édesanyám Andrzej Wajda filmjeiből tanított a hazafiságra, a hatalommal való szembeszegülés fontosságára. Arra, a mélyen közép-európai élményre, hogy e kettő egy és ugyanaz. Amikor megnéztük együtt a Márványembert ugyanúgy nem bírtam aludni, mint az Országúton megnézése után. Wajda nekem több volt, mint jó filmrendező. Az identitásom köszönhetem neki. Én szerelmes voltam a Krystyna Janda alakította Agnieszkába. Vagy csak a példaképemmé vált.

Én abban a tudatban nőttem fel, hogy édesanyám imádkozott ’68-ban Komáromban, hogy szakadjon le a híd, amikor tankokkal vonultak be a Varsói Szerződés csapatai Csehszlovákiába. Engem 11 évesen elvitt édesanyám a Fiumei úti temető 21-es parcellájába, hogy rendbe tegyük az ’56-ban az utcai harcokban elesettek parcelláját és ott voltam az összes rendszerváltó tüntetésen, ahol azt skandáltuk, hogy „szolidaritás-szolidaritás”, ami akkor nem csak a szót jelentette, hanem az azonosulást azokkal, akikről a Vasember szólt. És a tüntetések mellett Wajda filmjeit néztük együtt. „Ezt nézd meg, ez fontos.” Én a Lotnából és a Csatornából tanultam meg, hogy jobb állva meghalni, „hősiesnek lenni a magunkra hagyatottságban” – ahogy Adam Michnik írta a Lotna üzenetéről. Én vagyok Mateusz Birkut és én vagyok Maciej Tomczyk. Én ott állok a hídon a Katyń nyitójelenetében, ahol a nácik és a szovjetek elől menekülők találkoznak. Wajdától tanultam meg, hogy a magyar himnusz azért menőbb minden más himnusznál, mert nem győzelmekről szól, hanem arról, amiről az ulánusok lovasrohama a tankok ellen.

Wajdától tanultam meg, hogy a visszaállított Kossuth-szobor a maga búvalbaszottságával jobb, mint a komcsik által a helyére emelt sematikus-dicsőséges. Wajdától tanultam meg, hogy közép-európainak lenni annyi, mint lovakkal szállni szembe a zsarnokság tankjaival.

Újra nézem Wajda filmjeit. És nagyon fog hiányozni az édesanyám.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!