Itthon a nagy történelmi katarzisok sok évszázada rendre elmaradnak. A megújulás, a rosszabbnál rosszabb rendszerek szétverésére tett kísérletek után újra meg újra visszaszivárog a mocsok, a közöny, az elvtelen megalkuvás a mindennapokba, jobb soha nem lesz, csak másként rossz. Így volt ez 200 éve és így van ez ma is.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc osztrák és orosz erők általi végleges leverése a legtöbb reformot a földdel tette egyenlővé. Egy évre meg is kaptuk Bécstől Haynaut, aki rendcsinálás címén alapos megtorlásba kezdett. Kivégezték gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnököt, Aradon pedig tizenhárom tábornokunkat. Hivatalosan 120 kivégzésről és legalább tízszer annyi bebörtönzésről tudunk, de a valóság ettől jelentősen eltérhet. A rémuralom részben külföldi nyomásra véget ért, a kiegyezésre azonban csak 1867-ben került sor. A katarzis elmaradt. Ettük, amit adtak.

Az őszirózsás forradalom és az azt követő 143 nap szintén jól illeszkedik a trendbe. Ugyan ez tette lehetővé a monarchiából való kiválást és az Első Magyar Köztársaság megszületését, az úri világból a kis emberek által irányított világ irányába tett lépéseket rendesen és nagyon hamar agyoncsapta a Tanácsköztársaság. A proletárdiktatúra, a forradalmi terror és az ifjú Rákosi jól megdolgoztak azért, hogy senki ne sírja vissza azokat az időket.

1956-ban a legfurább helyzetben azok a hithű kommunisták lehettek, akik azért álltak a forradalom ügye mellé, mert az általuk őszintén vallott eszméknek egyértelműen semmi köze nem volt, ahhoz, amit a kommunizmus nevében az államgépezet folytatott. Nagyon sokféle háttérrel, nagyon sokféle társadalmi réteget képviselő ember érezte akkor úgy, hogy elég a diktatúrából. A forradalom ruszki segítséggel történő leverését és a megtorlásokat követően ismét elindult valami sunyi konszolidáció, hogy a megalkuvás és/vagy a túlélés újabb évtizedei következzenek.

Aztán eljött 1989. Rendszerváltás. Sokáig így neveztük, majd fokozatosan átvette e kifejezés helyét a sajnálatosan sokkal pontosabb rendszerváltozás. A békés átmenet árát ma is fizetjük még. Ez egyfelől tény, másfelől Lázár János miniszter pont a napokban ezzel védekezett az ügynökmúlt feltárásának elutasításával kapcsolatban, amit Orbánék ellenzékben még nagyon is akartak. A megtisztulás bizony újra elmaradt. Hatalomátmenekítés, az állami vagyon szétlopása, az ügynökakták homályban maradása máig mérgez minket.  Az LMP több, mint tízszer kezdeményezte az állambiztonsági múlt feltárását, és ugyanannyiszor söpörték azt le az asztalról a Parlamentben. E tekintetben a Fidesz-KDNP és az MSZP felelőssége különösen vitathatatlan.

2006. A titokban elmondott öszödi beszéd kiszivárgott. A „nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet”-hez hasonló kijelentések nem tartoznak a bocsánatos bűn kategóriájába, pláne egy frissen megnyert választás után. Ha Gyurcsány ezt nagy nyilvánosság előtt mondja el, majd lemond, azt mondtuk volna, ez már valami. Hogy nem ez történt, sőt október 23-án az utcára vonulók közé lövetésben csúcsosodott ki mindez, nem egyszerűen csak botrány. A hatalom reakciója aránytalan volt és nagyon sok olyan ember is áldozatává vált az állami agressziónak, akinek semmiféle rendbontáshoz sem köze nem volt. Ő azonban ezt követően se mondott le, felelősségre vonások azóta se történtek. Viszont elérte, hogy a magyarok a következő választáson akarjanak majd bosszút állni, Orbán Viktor ügyesen használta ki a helyzetet, köszönte szépen 2010-ben a kétharmadot.

Tíz éve tehát újra elmaradt a katarzis, sőt, az előző galeri Orbánéknak teljes egészében kiszolgáltatta az országot, akik a hatalommal nem élni, hanem visszaélni akartak. A radikális központosítás, a fékek és ellensúlyok rendszerének lezúzása, a hatalmi ágak szétválasztásának tönkretétele, a közpénzek sajátként kezelése, a mind pofátlanabb lenyúlások, a média kisajátítása, a véresszájú és hazug agitprop olyan világot teremtettek, ami bármelyik harmadik világbeli diktátor elismerését méltán vívná ki magának.  És bizony-bizony láthatóan boldogan lubickolnak Orbánék az új, rákszerű struktúrában.

De hogyan tovább? Tényleg ezt akarjuk? Tényleg bármeddig el lehet menni? Bármit meglehet tenni velünk? Szeretném hinni, hogy nem. Vagy egyszer majd tényleg eljön a katarzis pillanata? Annyi biztos, hogy valóban gyalázat, ami ma itthon folyik. Ahogyan az is, hogy annak soha nem lesz jó vége, ha a gyalázat lemosásának feladatára pont azok jelentkeznek, akik maguk is nagyban felelősek mindezért.

Én az Astoria helyett biztosan a Kossuth térre megyek holnap. És csak reménykedni tudok benne, hogy egyszer majd tényleg megtisztul a hazánk, Magyarország.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem? Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!