Lánczi Tamás politológus (egyéb jellemzőitől e helyen eltekinthetünk) az ATV Csatt című műsorának november 21.-ei adásában a következő válaszra ragadtatta magát arra a felvetésre, hogy vajon nem érdemelnek-e „jobb”, kevésbé korrupt pártokat a magyar választók: Mindenki jobb világot érdemelne, itt jönnek be baloldali utópiák, akik általában meg is szokták ezt ígérni – mondta mindezt a nihilista realista gondolkodók elnéző, hamiskás mosolyával.
A rendíthetetlen kormánypártiak, az elárvult jobboldali újságírók, valamint a jó szándékú és/vagy hivatásos liberálisok aktuálpolitikai iszapbirkózása, kettősmércézése közben Lánczi Tamás ideológiai kiszólása mindenképpen figyelemreméltó (az adás nagy részében egyébként a Jobbikot igyekeztek a kormánypártra/ellenzékre tolni a felek politikai ízlésüknek megfelelően). E cinikus megjegyzésnek azonban korántsem az a legtanulságosabb vetülete, hogy Lánczi Tamás vidáman behódol az elit korruptságának mint apriori, a „nyugati demokráciákban” rajtunk, embereken kívül álló természettörvénynek (összhangban a Transparency International tragikus korrupcióérzékelési indexével). Sokkal fontosabb, hogy mindenekelőtt a baloldal válságáról árulkodnak szavai. Az „utópiákkal” nyilván a radikális baloldali ideológiákra céloz, melyek politikai érvényesülését az utóbbi években Európában és az USA-ban is politológusunk kebelbarátai, a neoliberális vezetők igyekeztek elkaszálni Brüsszeltől Washingtonig (időrendben haladva Görögországtól Bernie Sandersig). Az utóbbi években a baloldalnak rá kellett döbbennie, hogy még a 60-as évek nyugati, szocdem jóléti államai is utópisztikus társadalmi struktúrákká váltak.
Másfelől szimptomatikus Lánczi megjegyzése annak ritkasága folytán is. Ritka kincsre bukkantunk, mivel a baloldalt Magyarországon nem támadja senki – hiszen nem is része a közbeszédnek: egyes csatornákon TGM pusztán azért szerepelhet, mert egykor liberális nézeteket vallott, Róna Péter kritikus megjegyzései az Európai Unió demokratikusságáról és gazdasági működéséről légüres térbe érkeznek, Schiffer Andrást nem is értette a „demokratikus ellenzék”, amikor balról támadta őket, a díszbaloldali Konok Péter pedig immár álmából felébresztve is felmondja a Magyarországon hagyományosan liberálisnak/jogállaminak/demokratának/baloldalinak/balliberálisnak mondott aktuálpolitikai szólamokat. Így hát Lánczi megjegyzése terméketlen talajra hullt (a vele szemben ülő két kormánykritikus politológus el is engedte a füle mellett).
Ezen írásnak így semmi más célja nem lehet, minthogy először is tájékoztassa Lánczi Tamást, hogy a szekuláris állam, a törvény előtti egyenlőség, a nyolcórás munkaidő, és nota bene – maga a polgári társadalom is baloldali utópiának számított még néhány száz évvel ezelőtt. Csupán feltételezhetjük, hogy e társadalmi változásokhoz képest a korrupció felszámolása Lánczi számára már forradalmi elképzelés, valószínűleg több időt vesz majd igénybe, mint a rabszolgaság megszüntetése vett egykoron.
Másfelől szerényen felhívnám olvasóim figyelmét, hogy az (névsor szerint) erdogani-orbáni–putyini–trumpi utópia, melynek lényege, hogy a paternalista, autoriter berendezkedésű nemzetállamok hol erősebb, hol gyengébb protekcionizmusának szájkosarában csahol majd vidáman a kapitalizmus, miközben ezek a hatalomtól veszett államok békében megférnek egymás mellett és testvériesen megosztják a Föld véges energiatartalékait, nos, mindez akkora őrültség, hogy nyugodtan vállalhatjuk akár baloldaliságunk legidealisztikusabb vonásait is Lánczi Tamás előtt.
Jelen neoliberális utópiánkban egészen világossá vált, hogy bár a márkás ruhára/cipőre/telefonra szüksége van a fogyasztó nyugati embernek, a termék előállítójára saját országában már nem. A különbség csupán annyi, hogy az illiberális rendszerekben az áru készítőjéről szenvtelenül ki is mondatik: csak elvenné a szépen felöltöztetett hazafiak munkáját (mely nyugati munkáról többnyire csak igen elvont értelemben mondható, hogy értéket hozna létre).
Jelen neoliberális utópiánkban az államok olyan veszteséges vállalatokként üzemelnek, melyeknek csupán szűk része engedheti meg magának a megújuló energiák luxusát. A különbség csupán annyi, hogy az illiberális rendszerekben a klímaváltozásról szenvtelenül ki is mondatik: ugyan már, kamu az egész.
A neoliberális politikai elit (szemben a gazdaságival, még ha e kettő élesen nem is elválasztható) színlelt/érzett némi bűntudatot a nyugatra induló kizsákmányoltak tömegei vagy bolygónk elpusztítása miatt, a különbség csupán annyi, hogy a Lánczi-félék már nem fognak ilyesmit érezni. Mert mindenki jobb világot érdemelne, de a világ már csak ilyen.
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
