Döbbenten olvasom a reflektor.hu-n megjelent írásokat arról, hogy a Hollandiában büntetni kívánt zaklatásról miként vélekednek. A „kőművesfütty” elnevezés és az „osztályharc” témába keverése azt mutatja, hogy valami nagyon elcsúszott köztünk, emberek között. Az emberi méltóság és az egyenlő bánásmód egymástól való kölcsönös elvitatása az, ami ezekben a vitákban zajlik, ahelyett, hogy észrevennénk: ez az egész nem egyéb, mint a másik privát szférájának megsértése. Az pedig nem elfogadható.

A közelmúlt egyik ciklonjaként söpört végig a sajtón az eset, amikor egy légi utas kísérőnek – a biztonsági információk ismertetése közben – odavetette egy utas, hogy „csinos!”. Ezt követően az utast leszállították a gépről. Hosszasan lehet vitázni róla, hogy vajon helyesen tették-e, de egy biztos: példát statuáltak, és ezzel egy viselkedés-kódexet is nyomtak a leendő utasok kezébe arról, hogy meddig és ne tovább.

A munkahelyi zaklatásokért elnyert 100.000 dolláros nagyságrendű kártérítések, a sajtóban egyre több figyelmet érdemlő nők elleni erőszak, valamint a két nem közti különbségtétel nyilvánvaló, azonban „poénba” „vicces sztoriba” csomagolt mivolta is kezd helyére kerülni: máshogy reagál már ezekre a társadalom, mint akár öt évvel ezelőtt.

Az emberi méltóság mindenekfölött való mivolta és az egyenlő bánásmód evidenciaként való kezelésének újabb dimenzióját éljük. A nő nem csak hogy „kijött a konyhából” vagy a „hagyományos nemi szerepeiből”, de az új felfogás szerint nem is kötelessége bemenni oda: ez mindenesetben önkéntes vállalás – a döntéshez pedig senkinek semmi köze. A hagyományos nemi szerepek magától értetődőnek kezelése a nők negatív diszkriminációjának elítélendő formája lett.

A II. világháborúból hazatérő tengerész, aki győzelmi mámorában egy teljesen ismeretlen nőt csókolt meg a New York-i utcán, mára egészen más megvilágításba került. A kettejükről készült kép bejárta a világot – anélkül, hogy tudtuk volna, mit szólt ehhez a képen szereplő nő. „A hős katona, az erős férfi, a győztes” találkozott a nővel, akit meg sem kellett kérdezni privátszférájának megsértéséről, hiszen bizonyára megtiszteltetésnek vette, hogy a teremtés koronája éppen őt választotta a szabadság fővárosában. Csakhogy ez nem így megy.

Éppen ugyanúgy működik ez, mint a másik után fütyülés, a másik kérdés nélkül való megfogdosása, vagy a kéretlen „dicséret”, amely inkább hangzik felhívásnak keringőre – anélkül, hogy a kiszemelt nőnek bármilyen beleszólása volna abba, mi a következő lépés. Csak marad a kínos zavar, amelyet meg kell élnie: játsszon-e együtt a zaklatóval, és akkor hamarabb szabadul, anélkül, hogy megszólnák: „nincs humorérzéke, vagy nem elég belevaló”, esetleg tegye-e szóvá, hogy most már elég ebből, kockáztatva, hogy még az emberi méltóságát és az egyenlő bánásmódot tőle elvitatók háborodnak fel, mert képes szólni, hogy belegyalogoltak a privátszférájába.

Amennyiben az – egyébiránt valóban bátor – szót emelők azt kezdik el ecsetelni, hogy a másik azért fütyült utánuk, esetleg azért kiáltott, szólt be, mert egy „büdös proli paraszt”, akkor a háború folytatódik. Éppen olyan rettenetes eszközökkel, mint ahogyan a nőktől vitatják el az emberi méltóságukat akkor, amikor a fent taglalt választás elé állítják őket. A privátszféra megsértése ebben az esetben abban áll, hogy a másik pénzkereseti lehetőségét alábbvalónak bélyegzik, és ezzel a kezdeményezett hatalmi játszmára annak tükörképével válaszolnak. Így érkezünk el a soha véget nem érő békétlenséghez és megoldástalansághoz.

Sokáig lehetne arról beszélni, hogy milyen intézkedésnek van szemléletformáló hatása, amely valóban képes arra, hogy megértesse az emberekkel: nincs olyan élethelyzet, amelyben sérthető a másik emberi méltósága.

Ha ebbe a kérdésbe – oktalanul – belekeveredik a téma, hogy „egy útépítésen dolgozó férfi a belvárosi, kosztümös, két irodaház között rohanó, jól kereső nő után hogy képzeli, hogy fütyül”, akkor mindennek vége, hiszen összeütközött két társadalmi csoport emberi méltósága, jogegyenlőségi küzdelme, amelyben csak egy „győztes” lehetett. Ha a jogok és az emberi méltóság zéróösszegű játékokká válnak, hol állunk meg?

Ha az kerekedik ki ebből az egész kérdésből, hogy a „középosztálybeli nő legyőzi az alsó társadalmi réteg férfijait, mert lobbiereje elég ahhoz, hogy most már akár börtönbe juttassa egy olyan viselkedésért, amelyet megfelelő kulturáltságú férfi nem tesz”, elbukik a társadalom egy fontos fejlődési lépcsőn.

Amennyiben ezt a kérdést kiszakítjuk abból a társadalmi és politikai rekeszből, ahová való, és teletűzdeljük egyéb társadalmi kérdésekkel, sosem lépünk tovább. Ennek pedig egyenes következménye, hogy minden ilyen lépéssel egyre távolabb kerülünk attól az egytől, ami fontos lenne ebben az egészben: hogy soha, senki ne gázoljon bele a másik privátszférájába. A cél világos, az eszközökről lehet vitatkozni. A mellébeszélés és más emberek méltóságának elvitatása semmi esetre sem visz közelebb az ideális állapothoz.

A kép forrás: http://designdroops.blogspot.hu/2012_07_01_archive.html

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!