A holokauszt politikai célú kihasználása veszélyes játék.
Az, hogy a nyugati világ, a politikai képzelőerő válságába került, egyértelműen kiderül a holokausztra történő alkalomszerű,hétköznapi utalások elszaporodásából. Hitlert, a népirtást és az 1930-as éveket ma már meglehetősen gyakran emlegetik a média teljes spektrumában. Már nem is számolom, hányszor hallottam emberektől azt a frázist, hogy olyan, mint Hitler egy-egy olyan személy jellemzésére, akivel nem értenek egyet, akitől félnek. Napjaink világa nagyban hasonlít a ’30-as évek világához, állítják elemzők és politikusok egyaránt. A gonoszság kifejezésére a legtökéletesebb metafora pedig nyilvánvalóan a holokauszt. Minden harmad vonalbeli szofista, ha ütközési pontot akar találni, a kortárs események és a holokauszt korának összehasonlítását választja varázsigének.
Egyre több közéleti figura válik nácizás-függővé csupán azért, hogy politikai gólt lőhessen. Vannak, akik szeretnék kisajátítani ezt a nyelvet és kérlelhetetlenül kritizálják azokat, akik ugyanezt a retorikai stratégiát akarják alkalmazni. Gondoljunk csak az Egyesült Királyság külügyminiszterére, Boris Johnsonra. Tavaly májusban a Brexit referendum kampánya alatt, azzal vádolta az EU-t, hogy ugyanazt a célt szeretné elérni, mint Hitler: egy európai szuper-állam megalapítását. Mégis a múlt hónapban –jogosan– kritizálta azzal az egyik munkáspárti képviselőt, hogy eljelentékteleníti a holokausztot azzal, hogy Donald Trump elnököt Hitlerhez hasonlítja.
A Trump hivatalos látogatásával kapcsolatban kialakult újabb parlamenti vitát hallgatva, nem lenne meglepő, ha valaki azt gondolná, tényleg visszaugrottunk 1938 szeptemberébe, kevéssel az utánra, hogy Chamberlain kiegyezett Hitlerrel Csehszlovákia részeinek annektálásáról. A veterán munkáspárti képviselőnek, Dennis Skinnernek – aki nem felejtett semmit és nem is tanult semmit mióta a parlamentbe került 1970-ben – pedig egy levegővel sikerült megemlítenie Hitlert, Mussolinit és Trumpot, még mielőtt azzal vádolta volna meg a kormányt, hogy kollaborál a Fehér Ház „fasiszta” Führerével.
Egy másik munkáspárti képviselő, Mike Gapes remekül mutatta be félelmetes történelmi felfogását azzal, hogy Teresa May-t napjaink Chamberlainjeként ábrázolta és Tereza, a kiegyezőnek nevezte el a szellemeskedő politikus.
Ha még mindig azt hinnéd, hogy 2017-ben élünk és nem az 1930-as években, jó, ha tudod, Nick Dakin munkáspárti képviselővégül kimondta a döntő érvet, mikor azt állította:„Holokauszt túlélők mondták, hogy napjaink a harmincas évekre emlékeztetik őket.” Már csak annyi hiányzott, hogy egy buzgó képviselő azzal álljon elő, hogy horogkeresztet látott valahol Angliában egy falon, a falfirkáról pedig a Kristályéjszaka jutott az eszébe.
Ezek a holokauszt-híresztelők tejesen figyelmen kívül hagynak minden morális szempontot, mikor egy ilyen rettenetesen tragikus történelmi eseményt használnak fel önös politikai céljaikhoz. Emlékszem, mennyire elképedtem egy állatvédő által írt újságcikk címétől: „Sértő-e összehasonlítani a holokausztot a húsiparral?” A válasz erre a retorikai kérdésre, a szerző szerint természetesen a nem volt. Miért? Mert: „…ha elmész egy vágóhídra és az állatok helyébe zsidókat teszel, pont az lesz az eredmény: holokauszt.” Az az általános hozzáállás, amelyben a zsidók gyakorlatilag bármire felcserélhetőek a holokausztról szóló beszélgetésekben, rávilágít, hogy ez az esemény milyen messze jutott a történelmi dekontextualizálódás útján és valamiféle transzcendens morális színdarabbá vált. Az a tény, hogy a holokauszt elsődleges célpontjai a zsidók voltak esetleges, ezért a zsidók helyettesítése birkákkal elfogadott, mint teljesen legitim logikai következtetés.
Ha a zsidók helyettesíthetők birkákkal, miért ne lehetnének embriókkal is? Éppen ez az, amire Mike Huckabee, Arkansas korábbi kormányzója jutott, amikor azzal érvelt, hogy az abortusz olyan, mint a holokauszt. Úgy tűnik, előbb-utóbb minden kampányoló kísértésbe esik, hogy brandként használja a holokausztot. Kanadai állatvédők nemrég fóka-holokausztot emlegetnek. Ausztráliában a bennszülöttek holokausztjáról beszélnek. Létezik már afroamerikai holokauszt, szerbiai holokauszt, boszniai holokauszt, ruandai holokauszt.
A holokauszt-kártyát gyakorlatilag bármi ellen ki lehet játszani manapság. Bármi –környezetünk biológiai sokféleségének pusztulásától kezdve a tömeges munkanélküliségig –megnevezhető holokausztként. Az erkölcs normák szónokai is befogadják a holokausztozást, hogy súlyt és legitimációt kölcsönözzenek a kampányaiknak. Néha még ahhoz is ragaszkodnak, hogy azokat, akik megkérdőjelezik a világnézetüket, ugyanúgy kell kezelni, mint a holokauszt-tagadókat.
Napjainkra a holokauszt vált a gonoszság kifejezésére leggyakrabban használt metaforává. Egy olyan korban, amikor a nyugati társadalmakban nehézségbe ütközik az erkölcsről beszélni valóságos és jelentőségteljes módon, a holokauszt jeleníti meg a poklot. Még a vallási szereplők is nehezen tudnak ellenállni a holokausztozásnak. Ferenc pápa ugyan még nem bocsátott ki pápai enciklikát a populizmus ellen, de már figyelmeztetett, hogy a populizmus elvezethet oda, hogy úgynevezett megváltókat válasszunk meg, akik hasonlóak lesznek Hitlerhez. Anti-populista retorika köszön vissza abból a kijelentéséből is, hogy: „A populizmus példája, a szó európai értelmében, az 1933-as Németország”. Itt a pápa szóhasználatával nem csupán a jelenkort hasonlítja a múlthoz–olyan, mint 1933 –, ennél egy lépéssel tovább is ment, azt mondva, hogy a populizmus az 1933-as Németország.
A holokausztozók ritkán magyarázzák el, hogyan, miért és miben hasonlít világunk az 1930-as évekre vagy gyűlöletük tárgya Hitlerhez. Ha meg is próbálják néha,mindig csak álokoskodásra szorítkoznak a valódi történelmi összehasonlítás helyett. Egy nem túl régi Newsweek cikk azt kérdezi: „Mennyiben hasonlít Donald Trump Adolf Hitlerre?” A kérdést azzal válaszolja meg, hogy ami az összehasonlítást Hitler és Trump között olyan élessé teszi az az, hogy mindkét férfi a saját karakterét úgy jeleníti meg, mintha az ellenszer lenne minden szociális és politikai problémára. De hiszen rengeteg politikus csinálja pontosan ugyanezt, kijátszva a megmentő-kártyát. Ha csak arra az egy személyiségjegyre koncentrálunk, ami állítólag Trumpban és Hitlerben közös pontot jelent, az épp annyira önkényes, mintha azt mondanánk, hogy mindkettőjüknek problémája van a hajával.
A holokauszt-retorika a történelem fordított értelmezésén alapszik. Emberek arra tesznek kísérletet ezzel, hogy illegitimmé tegyék ellenfeleiket vagy célpontjaikat oly módon, hogy azonosítják őket a múlt rémségeivel.Tovább erősíti ezt a stratégiát az a divatos teleológiai, történelmi olvasat, amely azt sugallja, hogy a modernitás minden útja Auschwitzba vezet. Az efféle rosszindulatú fatalista teória alkalmas arra, hogy bármire ráfogható legyen, ami a holokauszt előtt történt az valamilyen értelemben felelős magáért a holokausztért. Ezt az elvet követve lehet úgy tekinteni a holokausztra, mint elkerülhetetlen következményére a korábban bekövetkezett, egyébként semmilyen formában nem különleges történelmi eseményeknek. Ez azt is jelenti, hogy az éppen aktuális eseményeket be lehet úgy állítani, minta azok a következő holokauszt előjelei volnának.
Ez az anakronisztikus történelemszemlélet a következő szlogenben fejeződik ki a legletisztultabban: „A holokauszt nem a gázkamrákkal kezdődött, hanem szavakkal.”Ez a szlogen része egy olyan széles körben használatos tanmesének, amely megteremti a kapcsolatot a beszéd és a tettek között, leggyakrabban a támadó magatartás és egy új holokauszt megteremtése között. Vagyis Trumpnak elég csak mondania valami ostobaságot vagy sértőt emberekre, azért, hogy eszünkbe jusson: a holokauszt szavakkal kezdődött. Ez az ostoba kijelentés használatos viták lezárásához és a szabad véleménynyilvánítás visszaszorításának igazolására is. Az a zavaró elképzelés gyökeresedett meg az amerikai egyetemeken, ahogy másutt is, hogy a szabad véleménynyilvánítás a gyűlölet beszédhez vezet, sőt a szabad véleménynyilvánítás egyenlő a gyűlöletbeszéddelés ennek az alattomos elméletnek a logikai következménye lesz az, hogy a holokauszt is szavakkal kezdődött.
A fasizmus történetével foglalkozó történészek azonban tudják, hogy a holokauszt nem szavakkal kezdődött. A fasiszta mozgalmak, a nácik nem egyszerűen csak egy sokkal radikálisabb jobboldalt képviseltek, hanem antiszemita nacionalisták voltak. Ellentétben a klasszikus jobboldali nacionalista mozgalmakkal, ők nem elégedtek meg pusztán a szavakkal. Nem. Ők kezdettől fogva agressziót vetettekbe ellenfeleikkel szemben és inkább alkalmaztak fizikai erőt, mint érvelést, hogy a másikon felülkerekedjenek. A holokauszt létrejöttének előfeltételeit a német közélet szétverésében kell keresni, ami egy globális háború keretében valósult meg.
Önellentmondást rejt magában az, hogy nagyon gyakran éppen a demokratikus szabadságjogok megfékezésére használják annak az elvnek a hangoztatását, hogy a holokauszt szavakkal kezdődött. És nem csak egyetemi cenzorok alkalmazzák ezt. Amikor Kanadában a közbiztonságért felelős miniszter, Steven Blaney bemutatta az új antiterrorista törvénytervezetet, szintén ezzel a mantrával igazolta az illiberális lépéseket: „A holokauszt nem a gázkamrákban kezdődött, hanem szavakkal.” A történelem efféle kizsákmányolásának eredménye lehet egy olcsó szerzett politikai gól, de a szabadság aláásására történő alkalmazása a holokauszt emlékének lealacsonyításához járul hozzá.
A holokauszt marginalizálása
Ma, amikor mindenhol beszélnek a holokausztról és mindenféle jelenkori eseményekkel hozzák párhuzamba, könnyű átsiklani a tény fölött, hogy ez Nyugaton sokáig a történeti emlékezet elhanyagolt részének számított, különösen az ’50-es és ’60-as években. A holokausztnak az emberi barbárság erőteljes szimbólumaként történő felemelkedése valójában csak az 1980-90-es években kezdődött el. A ’90-es években egy esetleges jövőbeli holokauszt megelőzése igényként jelent meg az EU és kapcsolódó szervei esetében. Lemondattak bárkit, aki kritizálta a világképüket, populistának kiáltva ki, aki az 1930-as éveket visszhangozza.
Nyugat-Európában a holokauszt megkésett áttranszformálódása transzcendentális értékké nem az őszinte kiengesztelődés vágyából fakad, hogy feldolgozzák a késő huszadik századi nyugati társadalmak rossz morális közérzetét. A morális átláthatóság hiánya konfliktust generált az értékekről és megteremtette a szükségletet olyan szimbólumok és rituálék iránt,melyek bizonyos koherencia-szintet biztosíthatnak a szociális és politikai rend számára. Amikor egy társadalomnak gondot okoz saját értékeinek megfogalmazása vagy problémát jelent a különbségtétel jó és rossz között, fontos, hogy valami határvonal legyen kijelölve az elfogadható és az elfogadhatatlan viselkedés között. Morális nyelvi szabályok nélkül, amelyekkel ki lehetne fejezni a rosszról és a jóról alkotott fogalmunkat, az etikai iránymutatások hajlamosak erőltetetté és mesterkélté válni. Ezen a ponton lép színre a holokauszt: különböző intézményeknek, például az EU-nak a holokauszt szakralizálása fontos eszközzé vált saját morális autoritásának érvényesítéséhez.
Ez pedig egy nagyon jelentős tabut hoz létre. Manapság nem ellene lenni a holokausztnak valószínűleg a legritualizáltabb és leginkább intézményesített tabu a nyugati társadalomban. Még 2006 januárjában, a Daily Telegraph-nak írt cikkemben felhívtam a figyelmet arra, hogy a holokauszt politikai szimbólummá történő transzformálása és annak folyamatos emlegetése a mindennapi vitákban azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megfosztja azt morális jelentőségétől. Ami ennél is rosszabb, hogy a náci érának ez a borzasztó tapasztalata minél inkább intézményesített formát ölt a holokauszt-napokban, -megemlékezésekben, -múzeumokban, -tananyagokban és -filmekben, a holokauszt annál inkább kerül a versengő odamondogatások fókuszába.
Ha a kapcsolódó emléknap csak egy volna a morális rituálék közül, nem lenne komoly ok az aggodalomra. De az ilyen kezdeményezések valójában és akaratlanul is segítik a cinizmus és a szkepticizmus növekedését az iránt, hogy mi is történt a náci éra alatt. A hamis morál mindig ösztönzi a cinikus hozzáállást és az állandó holokausztozás sem kivétel ez alól. 2004-ben az IPSO kutatóintézet egy közvélemény kutatást végzett kilenc európai országban melyből kiderült, hogy a megkérdezettek 35%-a azon a véleményen volt, a zsidók abbahagyhatnák, hogy a holokausztáldozatainak szerepét játsszák. Napjainkban, ez a szkeptikus hangulat eléggé ösztönszerű és alaktalan. De teljesen biztos, hogy csak idő kérdése, hogy a holokauszt megszállott intézményesítése olyan helyzetet teremt, melyben a szkepticizmus tagadássá transzformálódik.
A 2006-ban megfogalmazott aggodalmak ma sokkal sürgetőbbek. A szkepticizmus, sőt a holokauszt tagadása jelentős mértékben nőtt és ezzel párhuzamosan a civil kezdeményezések száma is, melyek célja, hogy emlékét állítsanak a holokausztnak. Az elmúlt hónapban egy riport idézte Dr. Nicholas Terry-t, aki történelemoktató az Exeter Egyetemen, ő úgy becsüli, hogy alacsony elkötelezettségű holokauszt-tagadók ezrei vannak jelen online. 2016 decemberében a Google keresőben arra a kérdésre, hogy „Valóban megtörtént-e a holokauszt?” a leglátogatottabb találat egy olyan oldal volt, amely azt állítja, hogy a hatmillió zsidó meggyilkolása átverés. Elképzelhetetlen arra gondolni, hogy az ’50-es és ’60-as években, mielőtt a holokauszt nyilvános szakralizációja elkezdődött, ekkora érdeklődés mutatkozott volna olyan összeesküvés elméletek gyártására, melyek ezt a rettenetes genocídiumot megkérdőjelezik.
A holokausztozás önmagában is elég rossz, hisz aláássa a politikai életet. Ami még tragikusabb, hogy mindez utat enged a holokausztban való kétkedésnek és bátorítja a történelem újraírását. Minél többet halljuk azt, hogy „napjaink olyanok, mint a 1930-as évek”, minél többet emlegetik egy levegővel Trumpot, a Brexitet (vagy más eseményt) együtt Hitlerrel, annál inkább szem elől veszítjük a holokauszt összehasonlíthatatlan katasztrófájának valódi jelentőségét.
Frank Furedi írása. Az eredeti cikk a Spikedon olvasható.
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
