A jelenlegi választási rendszer bevezetése óta gyakran halljuk, hogy a jelenlegi kivitelezés mellett nem lehet megverni a Fideszt.

Ez a tételezés általában hamar megszüli a gondolatot: csak az arányos választási rendszer lehet igazságos, hiszen akkor a Fidesznek – jelenlegi támogatottsága mellett – nemhogy a kétharmadra, de még egyszerű többsége sem lenne. Legutóbb épp tegnap került elő a gondolat Gulyás Mártonnak köszönhetően, aki még mozgalmat is kíván szervezni a cél elérése érdekében. De igaza van Gulyásnak, és valóban eredményesek lennének az ellenzéki erők egy arányos választási rendszerben? Lelövöm a poént: nem, sőt! 

Változásra szükség volt

Azt senki nem vitathatja, hogy az 1990 és 2010 között használt szuperbonyolult választási rendszert meg kellett változtatni. Az akkori mandátumelosztási metódus teljesen átláthatatlan volt. A szavazó egyéni a képviselőkre szavazott a körzetekben, valamint helyi listára, az országos listára azonban közvetlenül nem. Mindez persze jól átgondolt elosztási mechanizmust eredményezett, csak épp teljesen feleslegesen: a választót csak ritkább esetben érdekelte, hogy mely egyéni képviselőre szavaz, az egyedüli tény, amit figyelembe vett, az a képviselő neve mellett feltüntetett párt vagy pártszövetség. 

Hozzá kell tennünk, hogy az igazságosság-hatékonyság mércéjén ez a rendszer sokkal közelebb állt az igazságoshoz, mint a jelenlegi, és még ebben a rendszerben sem lett volna a Fidesznek kétharmada 2014-ben. S bár a Fidesz saját szavazóira szabta a 2014-es körzeteket, azok átméretezése egyébként szükséges volt a húsz év alatt lezajló népességváltozás miatt: a körzetek nem voltak egyenlő méretűek, így torzult a szavazatok egyenértékűségének elve. Mindezt persze nem a körzetek saját szavazókra való szabása kellett volna, hogy kiváltsa.

Nem ördögtől való, de csiszolni kéne rajta

A választási rendszerek vizsgálatakor két dolgot kell figyelembe venni: az egyik, hogy kellően arányosan képezze le a társadalmi akaratot (erre nyilván legalkalmasabb a tisztán arányos választási rendszer, ahol a pártok támogatottsága a parlamentben a leadott szavazatok arányából adódik), valamint azt, hogy megfelelően hatékony, stabil, működőképes kormány(koalíció) születhessen (ezt hivatott eredményezni a teljesen egyéni, választókerületi rendszer). Nem egy parlamentáris demokráciában, például az Egyesült Királyságban, tisztán egyéni a választási rendszer, azaz nem létezik semmilyen lista: a választókerületi győztes mindent visz. Magyarországi meghonosítása egy ilyen rendszernek 2010-ben egyszínű parlamentet eredményezett volna (leszámítva két MSZP-s széket). Ez felérne a maradék demokráciára mért nukleáris csapással.  A két „szélsőséges” megoldás ötvözete a vegyes rendszer, amely Magyarországon 1990-től (2012-es változtatással) érvényben van: itt van ugyan lista, amely biztosítja minden 5%-ot elért pártnak a parlamenti helyet, a választás valójában a 106 egyéni választókerületben dől el. A probléma nem is a vegyes rendszerrel van, sokkal inkább annak finomhangolásával: a második forduló elhagyása nem teszi lehetővé az ellenzéki erőknek, hogy kölcsönösen visszalépjenek egymás javára, így egy esetleges 35%-os Fidesz győzelem szemben egy 30 és 25 százalékos MSZP-Jobbik eredménnyel már parlamenti helyet eredményez, holott egy esetleges második fordulóban ad absurdum a kétharmad megakadályozása miatt az ellenzékiek egymás javára történő visszalépése után az MSZP-s (vagy ha úgy tetszik, baloldali) jelölt behúzhatná a körzetet a Fidesz előtt. Az eredmény ezáltal jobban leképezné a társadalmi akaratot, hiszen bár erős volt a Fidesz a körzetben, a kormányváltó hangulat erősebbnek bizonyult a másik ellenzéki táborra való átszavazással (a szemléletesség kedvéért hozott példámban természetesen egy olyan elméleti lehetőséget vázoltam fel, ahol a kisebbik rossz eléréséért a Jobbik és a baloldal technikailag együtt tudna működni).

Az arányos rendszer tényleg jobb?

A választók igazságérzete, a vegyes rendszer bonyolultsága és a sok, helyi kis kompromisszum felveti, hogy miért is nem egyértelmű, hogy tisztán arányos választási rendszerre lenne szükség. Feltételezésem szerint a társadalom széles rétege támogatná ezt – Gulyás, amennyiben hangzatos mondással kívánta indítani politikai pályafutását, minden bizonnyal jó lóra tett. Csakhogy a dolog ennél árnyaltabb. Tegyük fel, hogy 2014-ben tisztán arányos a választási rendszer: A Fidesz szerzett 43%-ot, a baloldal 26-ot., a Jobbik 20-at, az LMP 5-öt. Nagyszerű, a Fidesznek nincs többsége. De akkor mi a következő lépés? Hetekig tartó alkudozás, amely végén valamelyik hatalomtól megrészegült ellenzéki párt, az MSZP, esetleg a Jobbik, esetleg az Együtt beadja a derekát, és közösen a Fidesszel létrehozott volna egy olyan kormánykoalíciót, amely a magyar társadalom politikai rendszerbe vetett maradék hitét is megingatta volna? Ha valaki most felháborodna azon, hogy miképp mertem feltételezni ilyet a baloldali pártoktól, az nem ismeri a saját politikusait – elég csak a 2016. márciusi szlovák parlamenti választásra gondolni, hogy ne menjünk messzire. A szlovák választók, politikai gondolkodók és sok politikus azóta sem tért magához a sokkból. Második, némiképp reálisabb forgatókönyv az új választások kiírása, amely után azonban semmilyen garancia nem lenne az újabb eredményes szavazásra – lehetne húzni a rétest egészen addig, amíg valamelyik ellenzéki párt fel nem adná tartását egy elvtelen kompromisszumért. Ezzel pedig nem a Fidesz járna rosszul: az FKgP és az MDF mesélni tudna, milyen Orbán szövetségesének lenni (a KDNP-t hagyjuk). Ráadásul minden korábbi ellenzéki állítás hitelét veszítené. A jelenlegi állapotok mellett tehát az arányos rendszer bevezetése ugyan megakadályozná a Fidesz uralmát, de rövidtávon instabilitást hozna (bár lehet, hogy a jelenlegi állapotokhoz képest még az is előrelépés volna), hosszabb távon pedig akár stabilizálhatná is a domináns pártot.

A választás kimenetele nem ezen múlik

Fontos leszögezni, hogy a jelenlegi választási rendszer nem a Fideszt, hanem a győztest segíti. Hogy miképp variálhatna a rendszerrel a Fidesz, ha esetleg bezuhanna a támogatottsága, azt a Political Capital szakértője vesézte ki tavalyi írásukban. Amennyiben bekövetkezne valamilyen váratlan esemény, és a Fidesz népszerűsége bezuhanna, akkor az arányos rendszer nem segítené, hanem hátráltatná a kormányváltást. De nem kell kivárni a látványos bezuhanást: a pártok jelenlegi támogatottsága mellett a Fideszt könnyebb megverni a saját választási rendszerében, mint egy arányos rendszerben. A Fidesz támogatottsága nagyjából 40-45%. A képlet egyszerű: ha hajszállal is, de többen vannak a kormányváltást akarók, így feltételezhető, hogy az egyéni kerületekben – koordinált választás esetén – egy ellenzéki jelölt nagyobb eséllyel verné meg a Fideszt, mint az arányos választási rendszerben 3-4 összefogásra képtelen párt. A körzetek koordinált indulása pedig nem jelentene automatikusan országos összefogást, ezáltal némi arcvesztést. Ehhez persze elő kéne állnia az ellenzéki összefogásnak körzetek szerint (listás összefogásra egyszerűen nincs szükség, csak rontja az ellenzék esélyeit).

Gulyás Mártont természetesen meg lehet érteni, a támogatottság nem képződik le a rendszerben. De amikor azt állítja, hogy nem összefogás, hanem arányos választási rendszer kell a Fidesz legyőzéséhez az egész egyszerűen nem igaz.

Természetesen a fenti számolgatások, felételezgetések csupán kárenyhítésre elegendőek, a Fidesz feletti megkérőjelezhetetlen győzelem legitim akarásához további egymillió állampolgár meggyőzésére van szüksége az ellenzéknek. 

A cikkben szereplő koalíciós modellek csupán a szemléltetést szolgálják. 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!