A CEU betámadása óta gyakorlatilag egymást érik a tüntetések: a CEU-ért, a civilekért, az orosz befolyás ellen stb. Olyan fiatalok tömegei mennek az utcára, akik ezelőtt nem foglalkoztak politikával, de megnyilvánulásaikból, szlogenjeikből egyértelművé válik, hogy képben vannak az aktuálpolitikát illetően, és nem egyszerűen kormányváltást akarnak, - nem akarják visszahozni sem az MSZP-t, sem Gyurcsányt, - hanem rendszerváltás követelnek.

Igen, eljutottunk arra a pontra, amikor a húszas- harmincas éveiket taposók elnyomva, kirekesztve érzik magukat a közéletből és segítségért fohászkodnak, mindeközben szüleink, a korábbi rendszerváltó generáció szinte csak azzal foglalatoskodik, hogy Gyurcsány vagy Orbán a hazaáruló. A fiatalok válasza egyszerű és egyértelmű. Mindketten azok. És nem csak ők, hanem mindenki, aki részt vett abban, hogy a Harmadik Magyar Köztársaság megszűntével ugyanaz a rendszer alakulhasson ki, ami annak előtte volt: gulyáskommunizmus.

Mert hiába változtak a jelszavak, a kormány elfoglalta, kiirtotta, megtépázta a szabadnak hitt sajtót, propagandagépezetükkel újabb és újabb ellenségképeket vetít elénk, ugyanúgy, mint ahogy a szocializmusban tették ezt hatalmasaink. A két rendszer közötti párhuzamot mindenki érzi és az idősebb korosztályba már vissza is tértek a régi önvédelmi reflexek:

„Foglalkozzunk a saját ügyeinkkel, ne szóljunk bele a nagypolitikába,
sokkal fontosabb, hogy munkánk legyen!”

Ezért a megalkuvásért Kádártól kaptunk valamit cserébe: létbiztonságot, szerény gyarapodási lehetőséget. Orbán viszont már ennyit sem ígér! Az ő ajánlata a dolgozó nép számára kevesebb, mint amit a Római Birodalom kínált a rabszolgáknak, hiszen már arra sincs garancia, hogy az elvégzett munkáért cserébe lesz mit enned, lesz hol aludnod.

A Kádár-rendszer alkuját jó okunk volt elfogadni, ugyanis az emlékezetünkben élt, hogy hogyan nyomta el a lánctalpak zakatolása a szabadság utáni kiáltásunkat. Most viszont habonyok, lázárok, rogánok, szijjártók előtt hajtjuk meg a fejünket, de vajon miért? Mert, ha nem, akkor

„visszajönnek a komcsik!”

Az utóbbi időkben egyre többször villan fel gyermekkoromból a rendszerváltás időszaka, hogy, bár tíz évesen nem sokat értettem az akkori történésekből, láttam, éreztem a környezetemben élő felnőttek reményteli extázisát, hallottam, amikor minden egyes beszélgetés arról szólt, hogy mostantól minden jobb lesz, mert végre elmennek a „komcsik.”

Ők nem tudták akkor, hogy már az elején becsapták, elárulták őket, és a Harmadik Magyar Köztársaság egy halálos betegséggel született, majd hosszas szenvedés után, 2011. április 25-én, az egypárti Alaptörvény elfogadásával elhunyt. Fejfájára mindössze annyi került, hogy NER.
Az, hogy az Alaptörvény elfogadásával ünnepelte a Fidesz a 2/3-os győzelmének első évfordulóját, egyértelmű üzenetet hordozott magában:

„Megjött az új gazdi!

Egy elmélet szerint Mózes azért vezette negyven évig a zsidókat Egyiptomból Izraelbe, mert nem akart rabszolgasorsban szocializálódott emberekkel nekivágni egy új állam alapításának. Generációváltásra volt szükség ahhoz, hogy a nép megismerje a szabadság ízét és soha többé ne hajtsa meg a fejét az elnyomók előtt.
Mert ugye akkor hiábavaló volt az egész.

És most, 28 évvel a rendszerváltás után magunkon tapasztalhatjuk ennek az elméletnek a jogosságát. Most mi vagyunk annyi idősek, mint a rendszerváltáskor voltak szüleink. Most mi akarunk mélyreható, gyökeres változást, mi akarunk (ismét, már sokadjára) megszabadulni au orosz befolyástól és elnyomóinktól. Mindeközben szüleink azon rettegnek, hogy „csak a komcsik vissza ne jöjjenek!” Pedig a „komcsik” el sem mentek. Mindig itt voltak, és már akkor legyőztek minket, amikor az egész legelején hagytuk, hogy ők vezényeljék le a rendszerváltást, hagytuk, hogy továbbra is részt vehessenek a közéletben, hagytuk, hogy ne hozzák nyilvánosságra az ügynökaktákat.

 „Az Illetékes nem vész el csak átalakul.” – hallom ma is a 90-es évekbeli poént, és legszívesebben sírva fakadnék azon, hogy ez nem vicc volt. Láthatjuk, hogy megtették, átalakultak. A Fidesz, a DK és az MSZP soraiban továbbra is jelen vannak demokratának – neadj’isten fiatal demokratának – álcázva magukat.

Ezek a komcsik (hogy maradjunk a szüleink által használt kifejezésnél) nem egy ideológiát képviselnek. Ők káder-rendszerben hisznek, az Urambátyám országot képviselik. Ők azok, akik saját és hozzátartozóik jólétének érdekében eltapossák, kirabolják az ország bérből és fizetésből élő állampolgárait, és ha ezen állampolgárok egy része felemeli a hangját ellenük, akkor hazaárulónak, sorosbérencnek, kommunistának bélyegzik őket. Pedig az a hazaárulás, ahogy ők viszonyulnak Magyarországhoz: pillanatnyi érdekeik szerint, kritika nélkül vetik alá magukat és az egész országot az EU-nak, Putyinnak, Kínának, Iránnak, állampolgárságot árulnak terroristáknak, tömeggyilkost adnak ki Azerbajdzsánnak stb.

És mi, egyszerű, dolgozó állampolgárok, akik – elvileg – ebben a demokráciában uralkodnak, mit tehetünk?

Hagyhatjuk, hogy a komcsik végleg legyőzzenek minket. Robotolhatunk naphosszat, miközben a maradék munkavállalói jogainktól is megfosztanak, várhatunk amíg politikai véleménynyilvánításunkba is beleszólnak ijesztő kinézetű csecsenek, valamint az ellenállás utolsó reményét is elvegyék tőlünk.

Vagy összefoghatnánk szüleinkkel/gyermekeinkkel is. Megkérdezhetnénk őket, hogy ők hogyan éreznek, elmondhatnánk nekik, hogy mi hogyan érezzük ugyanazokat a dolgokat. Rá kell világítani arra, hogy nem szabad beletörődni a történtekbe, újra neki kell menni a hatalmasoknak, ki kell söpörni őket a közéletből, és a fiatalok szabadságvágyára alapozva, negyedszerre is neki kell gyürkőznünk, hogy felépítsük egy új Köztársaságot, ahol a minél többen foglalkoznak a közélet eseményeivel, ahol működnek a fékek és az ellensúlyok, ahol nép tényleg hatalmasabb, mint a kormánya.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!