Valahogy így köszönt el Orbán Viktor Bernd Storck volt szövetségi kapitánytól, aki két és fél év munka után távozott. És ezzel az elköszönéssel gyakorlatilag mindent elmondhattunk a mai magyar futballról. Kevés, még egy némettel is nagyon kevés és politikával végletesen átitatott.
Szögezzük le, hogy nem Storck a magyar foci rákfenéje, ő legfeljebb belesüllyedt ebbe az ingoványba. Egy olyan ingoványba, ami a rendszerváltás óta képtelen megtisztulni, megfiatalodni és versenyképes focit összerakni nekünk. Ezt a hatalmas bajt pedig minden áron el akarja kendőzni, nem létező eredményeket mutogat, stadionokat épít minden második településen, csak sajnos a focit gólokban és népszerűségben mérik. Világranglista helyezésben és BL csoportmérkőzésekben, fizető nézők számában és nem csak tao milliárdokban meg haveri-vállalkozói szponzorációban.
A probléma összetettebb, mintsem hogy azt egy laikus, BL meccset vagy válogatott meccset néző (mi mást, hazai mérkőzést a radikálisan elhivatott kitartókon kívül nem nézi a kutya sem) fejben össze tudná rakni. De majdnem tízmillió fociedző országa vagyunk, mert a foci érzelmi, látvány-, és sportkérdés is, mégiscsak könnyebb téma, mint mondjuk Paks2. Ezért nem árt esetleg odafigyelni arra is, hogy mit mond és kíván a nép.
A játékosok tudása és kitartása
A meccs addig tart, amíg azt le nem fújja a bíró. Addig a belét is ki kell dolgoznia a játékosnak a pályán illetve a felkészülési időszakban, meg az edzőtáborban. Nemcsak fizikailag, hanem fejben is ott kellene lenni mindenkinek. A nálunk szerencsésebb helyzetben lévő focisták erőnlétileg is rendben vannak, fejükben pedig egy szuperszámítógép dolgozik, ami ösztönös alapú ugyan, de a szakemberek nagyon jól tudnak továbbfejleszteni. Ezt a munkát idehaza ki csinálja meg? A meccsek sokszor apró, ici-pici kimaradásokon csúsznak el – ezeket a kimaradásokat, hibákat a mi fiaink nem tudják behozni a „szuperszámítógépekkel” játszókkal szemben.
De ne beszéljünk a fejről, manapság még mindig látható, hogy a kilencven perc, az egymást követő kilencven percek terhelően sok nekünk. Ezt könnyebben lehetne szintre hozni, azonban ez sem megy. Miért? Pedig ott van az akadémiai rendszer, aminek ez lenne a feladata, de basszus, az akadémia csapatában még saját játékos sincs! Milyen üzenet ez?
A bajnokság és a válogatott
A stadionok azért kellenek elméletileg, hogy oda tóduljon a nép nézni az aranylábú fiúkat. Meg persze, hogy legyen infrastruktúra, öltöző, wc, gyúró, zuhany, világosítás meg ilyesmik. Csakhogy egy eszelős gondolhatja azt, hogy ha majd milliárdokért építünk stadionokat, akkor majd azzal a játék is megjavul. Hát nem. A magyar bajnokság mérkőzéseit alig nézik meg (a szaklap már nem is adja közre a nézőszámokat, lassan egy családi ebéden is többen ülnek az asztalnál, mint a csilli-villi stadionokban). Ráadásul nemcsak, hogy senkit nem érdekel a magyar bajnokság, ráadásul még harmatgyenge is. Maguk között eljátszhatják, hogy micsoda menő a bajnokság, csakhogy a Bajnokok Ligája nyári szezonjában vagyis még a legelején csúnyán elhasalnak csapataink. Nem azért, mert egy éppen arra repülő sirály tarkóján megpattant a labda, ebben egyet érthetünk.
Storck válogatottja megjárta a mennyeket és a pokolra jutott. A gyenge hazai bajnokság és az idegenlégiósaink emberanyagából annyit tudott kihozni amennyit. Az Európa bajnokságra kijutni csak az új, kibővített keret miatt sikerült, noha ott a focistáink megmutatták, hogy van bennük valami. De ez csak arra volt jó, hogy konzerválja a helyzetet. Nincs szükség drasztikus változtatásokra, nem kell hozzányúlni a rendszerhez, jó a langyos víz. Storck hibája, hogy elhitette magával, vagy legalábbis ezt kellett tennie, hogy racionalizálhassa az eredményeit, hogy minden rendben van. Vagy az az irtózatos összeg segített, amit kapott szövetségi kapitányként. Mindegy is.
A tao útja
Orbán Viktornak két kedvenc gyerekkori játéka lehetett. Talán a kisvasút és talán a foci. A focit a hazai vállalkozások adóforintjaival tömeti különösebb eredmény-elvárások nélkül. A tao rendszer – ha egy normális országban lennénk –akkor egy előremutató kezdeményezés lehetne, de nálunk nem az. Az uniós pályázati pénzeken felhizlalt cégek (tisztelet a rettentően kevés kivételnek) parancsszóra vagy belebegtetett további támogatások reményében idióta módon tolják a pénzt a sportágba anélkül, hogy egy kérdést feltennének: mi eredménye van az egésznek? Jó, az adót amúgy is elvenné az állam, de az így, mindenféle felelősség nélkül, hozomra kiadott adóforint csak a verseny nélküli, versenyszellem nélküli magyar foci mocsarát növeli, hiszen a játékosok meg a vezetők ki vannak tömve pénzzel, elvárások és számonkérések nincsenek, közben a vidéki fociklubok néha a mezt sem képesek kigazdálkodni.
Csányi és a vezetők
Mindaz, amiket előbb írtam csak egy részt jelentenek az agóniából. Az igazi fene a magyar labdarúgás vezetése. Ők a székekbe kapaszkodó, odarohadt mentalitást képviselő, a teljesítményt nem értő, nem szerető vezetők és az MLSZ, mint a kórság középpontja maga. Csányi Sándor lehet, hogy ügyes bankvezér, lehet, hogy ügyesen tartja a székét az MLSZ élén, de hogy vezetése alatt nem sok minden sikerült, az tény. Az eb annyira volt elég, hogy elkendőzze a bajt, de a válogatott andorrai buszvezetőkkel és feröeri bálnavadászokkal sem tud elbánni, nemhogy a Svájci Gárdával… Ez nem röhej, ez nem szégyen, ez gyalázat.
Lehet Dzsudzsákékat a pályán kinevetni – megérdemlik, megérdemelték, de az igazi felelősök ezért a rakás szerencsétlen magyar fociért a vezetők és a nagypolitika. Ez a helyzet.
Csarnó Ákos
kép: jatekmuzeum.blog.hu