Alig pár héttel a katalán népszavazás után egy újabb déli állam két tartománya, az olaszországi Veneto és Lombardia polgárai is szavaznak az autonómiáról. A két északolasz régió esete azonban különbözik a katalán helyzettől: esetükben nincs szó etnikai, kulturális törésvonalról. Az, hogy a mindig egységben gondolkodó magyar nemzettudattal élők számára nehéz megérteni, hogy egy unitárius kultúrnemzet miért fragmentálódik önszántából, csupán a fejlemények könnyebben emészthető részének számít, hiszen a lombárd és venetoi törekvés a Nemzetek Európája versus föderalizmus dichotómiában sem helyezhető el - avagy az északolaszok meghaladták a nemzetállamot?

Az állam- és kultúrnemzetek közti intézményes ellentét nem most és nem Katalóniában kezdődött, vélhetően azonban az európai nacionalizmusok újjáéledésének köszönhetően kiemelt figyelmet kapott. A spanyol állam az erőszakszervezetek alkalmazásával kétségkívül túllőtt a célon, ugyanakkor a hazai közbeszédben tapasztalható egyoldalú katalánpártiság annyiban indokolatlan, hogy az azt vallók figyelmen kívül hagyják a legitim jogállam működését garantáló eszközt, az alkotmányt és az abban foglalt területi integritást. A spanyol állam teljesen jogszerűen járt el, amikor a területi integritást védve élt az erőszak monopóliumával, noha az nem vitás, hogy a megoldás ebben az esetben nem az, hogy a függetlenségre vágyó tömeget agyonveretjük az egyébként őket is védeni hivatott rendőrséggel. Állást foglalni ebben a kérdésben objektíve nem lehet. Egyébként más kérdés, hogy a katalánok valóban akarták-e a függetlenséget, vagy csupán nemzeti lázzal átitatva az utcára vonultak, hogy aztán hazamenjenek, és átgondolják, olyan áron is akarják-e, ha az az európai integrációs lehetőségeik beszűkülésével, munkahelyeik megszűnésével, földrajzi adottságaik miatt rövidtávon való elszigetelődésükkel jár. Carles Puigdemont is hazament és mérlegelt, és úgy döntött: nem, nem éri meg.

Az olasz függetlenségi törekvésekhez képest a katalán-ügy csupán egy egyváltozós egyenlet: kultúrnemzet egy államnemzetben, amely függetlenedni akar. De az olaszok esetében beszélhetünk-e belső nemzeti heterogenitásról? Nem.

Olaszországban regionális identitásokról sem érdemes beszélni. Noha külső szemlélő számára úgy tűnhet, mintha az olasz a világ egyik legbüszkébb nemzete lenne, valójában azonban az olasz államiságba vettet hit szintje Európán belül kiemelten alacsony, ellenben a lokális patriotizmus talán minden más országénál nagyobb. Egy olasz sokkal inkább kötődik a városához, mint a régiójához, de kiváltképp jobban, mint a „nemzethez”. Ha azt gondoljuk, hogy egy toszkán számára a ciprusfák és a gótikus-boltíves reneszánsz örökség jelenti az identitása alapját, akkor valószínűleg nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy a pisaiak olyan szinten nem kedvelik a firenzeieket, amilyen szintű ellenszenv például Kelet-Közép Európa nemzetei között lelhető fel. Pedig esetükben nem csupán egy nemzetről, hanem egy azonos régióról, jelesül az „olaszság” méhének számító Toszkánáról van szó. A magyarázat könnyen megadható: a középkori történelem során az olasz városok népei egymást gyilkolták. Nem csoda, hogy egy adott olasz város polgára nagyobb ellenszenvet érez egy másik olasz város azonos nyelvet beszélő polgára iránt, mint a tőlük elszigetelt idegen népekkel szemben. Történelmileg tehát az olasz tudatába ivódott a másik olasszal szembeni gyűlölet, az évszázados ellentétek ugyanis nem szűntek meg az országhatárok 1860-as és’70-es évekbeli kirajzolásával.

Fontos leszögezni, hogy amikor olasz nemzeti homogenitásról beszélünk, akkor nem gondolhatunk a magyarhoz hasonló, történelmileg lineáris nemzetfejlődésre. Közhely már, hogy egy délolasz nem érti, mit beszél egy északolasz. Közhely, de tény. A központosító olasz törekvések hatására ugyan az országban már mindenki beszél olaszul, száz éve ez még korántsem volt így. Ilyen tekintetben beszélhetünk nemzeti heterogenitásról, amennyiben az adott dialektusokat önálló nyelvnek, nem pedig az olasz nyelv változatainak, az azt beszélőket pedig „lombárdnak”, „szicíliainak”, „szárdnak”, „toszkánnak” stb. tekintjük. A viszonyok azonban mára megváltoztak, és erre talán a legszemléletesebb példa a piemonti nyelv, amelyet laikus fül inkább tartana franciának, mint olasznak. Csakhogy a legtöbb regionális nyelv a kihalás szélére sodródott - így a lombárd is –, bár az arányok változóak. Noha az irodalmi olaszon régiónként érezhető a dialektus hatása, mára már mindenütt ezt beszélik anyanyelvükként az olaszok, történelmi heterogenitásukat pedig a nyelven kívül nem tudja más alátámasztani. A helyzetük így messzemenően más, mint a katalánoké. De ha nincs köztük etnikai konfliktus, akkor miért akar Lombardia és Veneto mégis autonómiát?

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a jelenlegi autonómia-követelések súlyát kissé árnyalni kell: először is a két régió nem az elszakadásról, hanem meghatározott körű autonómiáról (adópolitika, bevándorlás-politika, stb.) dönt, másrészt a szavazás nem ügydöntő, harmadrészt nem kaptak rá felhatalmazást a központi kormányzattól. Szülessen hát bármilyen eredmény, Olaszország területi integritása nincs veszélyben. Még. Egy legyintéssel ugyanis elintézni a dolgot annyit jelentene, hogy nem kívánunk a dolgok mögé tekinteni. Kezdjük ott, hogy a Veneto tartomány vezetője, Luca Zaia deklarálta, hogy a népszavazás csupán egy permanens elszakadási folyamat első lépése. A cél a fokozatos hatáskörelvonás a centrumtól a régiók felé, ami majd lavinaként vonzza a további hatásköröket, egészen a teljes függetlenség kivívásáig. Az Lega Nordnak ugyanis ez a (olykor rejtett) célja: elszakadni Olaszországtól. Nem azért, mert kulturálisan, történelmileg ne tudnának azonosulni az egész csizmával, hanem szinte kizárólag gazdasági érdekből. Lombardia és Veneto Olaszország két legfejlettebb, leggazdagabb régiója, sőt, Lombardia európai viszonylatban is az egyik legerősebb régió. Ezzel szemben a déli tartományok, Campania, Szicília, Basilicata az EU alsó tercierében vannak. Az északolaszok tehát arra jutottak, hogy amennyiben az adójuk otthon maradna, az számukra jobb életkörülményeket, versenyképesebb gazdaságot, magasabb béreket eredményezne. Erről szól tehát az északolasz törekvés.

Padánia területe Európa térképén

Az északi gazdasági eredetű „nacionalizmus” nem új keletű, politikai manifesztációjára ugyanakkor a kilencvenes évekig várni kellett. Ekkora jelent meg a Lega Nord, amely a déliekkel szembeni gyűlölet (nem túlzás annak nevezni) manifesztációjaként kikiáltotta Padánia függetlenségét. Az, hogy az úgynevezett Padániának (ami magában foglalja Lombardia és Veneto mellett Liguriát, Trentinot, Aostát, Piemontot, Emilia-Romagnát, Toszkánát és Friulit) semmilyen történelmi előzménye nincs, Umberto Bossit, a Lega egykori elnökét nem zavarta. Az LN megpróbálta ugyan megalkotni az eleve kreált Padánia múltját, mondván az északolaszok gyökerei az északon a középkorban meghonosult germánokig, jelesül a longobárdokig nyúlnak vissza, etimológiai szempontból ez az érvelés kevéssé komolyan vehető. Azt, hogy az egységes múltú és kultúrájú Padánia képe csak legitimálni hivatott a gazdasági öncélúságot, alátámasztja a tény, hogy Padánia eleve kulturálisan a leginkább heterogén, szemben a déli, Róma-Nápoly központú Mezzogiorno olasz homogenitásával. Így tehát a „padánok” függetlenségi törekvése nem szolgál más célt, mint azt, hogy az egyéni boldogulásokat ne hátráltassák az adópénzeket feneketlen gyomorként nyelő déliek. 
A kreált identitás mindenesetre sikeres volt: manapság Milánóban járva legalább olyan gyakran találkozunk zöld-fehér lombárd szimbólumokkal, mint az olasz trikolórral.

A nacionalista Bossi Padánia zászlajával

De mit jelent a padániai mozgalom a nemzetállamok és az EU tekintetében? Nos, el tudjuk-e képzelni, hogy az általunk annyira tipikusnak tartott „talján mentalitás” fogalmát a padánok egy jelentős része kifejezetten nem kedveli? Az, hogy egy-egy terület nem tud azonosulni a nemzeti identitással, nem új dolog, elég csak Székelyföldre gondolni – itt ugyanakkor másról van szó. Hogy a legsokkolóbb példát hozzám, elég csak megemlíteni, hogy minden, ami külföldön híressé tette az olaszokat – az olasz divatcégek, az olasz autók, az olasz foci (a Serie A jelenlegi 20 csapatából 15 északi), a reneszánsz művészek -, szinte kivétel nélkül az olasz egységet és az egységes olasz identitást elvető északi régiókból származnak (erős kivétel a pizza és a tészta). Ha felsoroljuk a legismertebb és leglátogatottabb olasz városokat, a legtöbben nem tudnánk Nápolyon, Palermón és Rómán kívül olyan várost megemlíteni, amely nem Észak-Olaszországban található. Mindez azt mutatja, hogy a kívülről egységesnek és nagyon tipikusnak látszó olasz identitás valójában belső törésvonalaktól feszül, ám ezek a törésvonalak nem nemzeti alapon, hanem egy nemzeten belül, gazdasági alapon húzódnak. A jelentősége abban áll a padániai törekvésnek, hogy Európában egyedüliként egy homogén nemzet valós szétszakadási veszélyéről van szó. El tudjuk ezt képzelni itthon? A magyar kormány százmilliókat költ a határon túli magyarok támogatására, és itthon ebben politikai hovatartozástól függetlenül teljes a konszenzus. Az északolaszok ezzel szemben sajnálják a pénzt saját, velük egy országban élő honfitársaiktól, olyannyira, hogy emiatt az egységes nemzetállamot is kétfelé szakítanák.

Padánia himnusza (Verdi – Nabucco):

Ahogy a katalán helyzet tekintetében, úgy az északolaszok esetén sem helyénvaló az állásfoglalás. A jövőre való következtetés megtétele sem egyszerű, ugyanakkor valós opció, hogy az egyre szélesebb autonómiát élvező régiók végül annyira megerősödnek, hogy a Róma-központú bukdácsoló olasz állam nem tudja majd ellensúlyozni az Olaszország gazdasági ütőerének számító Torino-Milánó-Velence tengelyt, és Padánia nem csupán a Lega Nord álomképe, hanem létező entitás lesz az Alpok mentén. Intő jel, hogy az északolasz régiók egy részét már most függetlenségpárti politikusok vezetik.

Amíg a katánokról elmondható, hogy az európai integráció pártján állnak, ugyanez nem igaz az északolaszokra – a Lega Nord kifejezetten euroszkeptikus. Amennyiben az északolasz törekvés túlnő jelenlegi önmagán, kétség sem fér hozzá, hogy az EU tehetetlen lesz. Ez viszont nem meglepő, mint ahogy azon is kár volt csodálkozni, hogy a katalán válság idején az EU szintén tétlen volt. Az Unió – akármennyire is ennek ellenkezőjét kívánja éreztetni – nagyrészt nemzetek kollaborációja csupán. A két politikailag legerősebb intézmény, az Európai Tanács és a Tanács tisztán a nemzeti kormányok egyeztető fóruma. Elvárható lenne tehát, hogy az EU kiáll majd egy nemzetközi jogi szempontból nem létező entitás, Katalónia mellett és a saját tagállamával szemben? Nem. A jelenlegi EU nem alkalmas arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló problémákat kezelje, és ezért borítékolható, hogy amennyiben az EU negyedik legnagyobb gazdaságának számító Olaszország esetlegesen széthullik, az EU ugyanolyan tehetetlenül fogja nézni, mint a katalánok agyba-főbe verését.

Természetesen az északolaszok nem mindegyike támogatja az elszakadást, és a 22-i népszavazás nem vezet el egyenes a csizma szétszakadásához, még akkor sem, ha az eredmény borítékolható. Mindenesetre elindul egy olyan folyamat, amely során egy egységes nemzetállam saját önszántából hoz létre belső hatalmi dekoncentrációt, ami sem az Európában ébredező, nemzetállamot alapvetésnek tartó nacionalizmus, sem az ezzel szemben álló, a hatalmi koncentrációt pártoló európai föderalizmus számára nem értelmezhető.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!