50 százalék felé került a Fidesz támogatottsága – derül ki az októberi közvéleménykutatási adatokból. Botka bukásból ketten profitáltak igazán: Orbán és Gyurcsány. Össze ugyan nem nő, de kiegészíti egymást az, ami összetartozik. Mikor lesz vége az Orbán/Gyurcsány-rendszernek?

„A Republikon Intézet felmérése szerint a pártválasztók 54 százaléka támogatja a kormánypártokat. Igaz ugyan, hogy a Republikon Intézet csak 2016 februárja óta méri a pártok támogatottságát, de ez az érték magasabb, mint azóta bármikor. 2016 elején úgy tűnt, fordulat következhet, ugyanis 8 százalékpontot esett a Fidesz támogatottsága a pártválasztók között, 43 százalékra. Ez azonban nem tartott sokáig, sőt októberben már 51 százalékon álltak a felmérés szerint a kormánypártok. Majd idén májusban jött egy rosszabb – 45 százalékos – eredmény, ám a Fidesz júniusra visszatornázta magát 49 százalékra, a növekedés pedig azóta is tart. Ez a tendencia az áprilisi választás közeledtével még nagyobb jelentőségű.” (Republikon – 24.hu)

A Soros-terv emlegetése nem tegnap kezdődött, annak már rég látszódnia kellett volna az adatokban (ennyit az Orbán zsenialitásáról, a magyar néplélekről meg a kettő egymásra találásáról szóló zavaros, mindenki mást okoló megfejtésekről), az átfordulás Botka László bukása és a baloldali zűrzavar fokozódása után következett be. Botka azonban nem az MSZP általa meghirdetett baloldali fordulatába bukott bele, és nem is abba, hogy a választók MSZP-DK összefogást akartak, aminek ő keresztbe feküdt azzal a lehetetlen feltétellel, hogy azt csak Gyurcsány nélkül tudja elképzelni (a Gyurcsány nélküli DK-t ugyanis úgy hívják, hogy MSZP). Igaz, az MSZP népszerűségvesztése nem követte, hanem megelőzte Botka bukását, mi több, taszajtott azon egyet, de a Gyurcsány-ellenesség nem közvetlenül, hanem mandinerből járult hozzá az MSZP mélyrepüléséhez, méghozzá azáltal, hogy Botkának a saját pártja ellenére kellett volna végrehajtania a programját, az pedig rendkívül rossz ütemérzékre vall, ha valaki kampányidőszakban kezd leszámolni a belső ellenzékével. A választók sose értékelik, ha egy párt belharcoktól hangos. (Ahogy azt se, ha egy pártszövetség hangos attól.)

Lássunk tisztán! Azzal, hogy az MSZP-t átlökték Botka politikai hulláján két szereplő nyert igazán: Orbán és Gyurcsány. Talán az sem véletlen, hogy Botka megpuccsolása mögött az MSZP-ben megbújó „fideszes téglák” és a párt összefogás-párti, látens gyurcsányista részének alkalmi összedolgozása sejlik fel. És – pont, mint négy éve –, amilyen ütemben javítja Gyurcsány Ferenc a saját helyzetét az ellenzéken belül, abban az ütemben amortizálja a baloldalt és erősíti a Fideszt.

Tanuljunk az ellenzék négy évvel ezelőtti kudarcából! A számok nem hazudnak: A Fidesz-KDNP 44,87 százalékot érő 2 millió 264 ezer 780 listás szavazatára az összefogás (MSZP–EGYÜTT–DK–PM–MLP) 25,57 százalékra elegendő 1 millió 290 ezer 806 szavazat jutott, amely alig tért el attól, amit az ellenzéki, ámde magát az összefogáspártokkal szemben meghatározó egy-egy jobb és baloldali párt kapott. (Összesen 1 millió 289 ezer 890, amely áll a Jobbik 20,22 százaléknyi 1 millió 20 ezer 476 és az LMP 5,34 százaléknyi 269 ezer 414 szavazójából.) Másképpen, az az összefogás mellett érv, hogy „ezt diktálja a számtan” már a Jobbik-próbán elvérzett, az a fránya matek ugyanis a Jobbikkal való összefogást is diktálta volna, az összefogáspártok ettől mégis mereven elzárkóztak, így marad a gyanú, hogy az összefogás sose volt másra hivatott, mint, hogy elfedje a hangoztatása mögötti valódi szándékot, miszerint a bukott baloldal szereplői nem akarnak visszamenni a balettba ugrálni.

Befut-e a varsói gyors?

Fel kéne fogni végre, hogy az összefogás híveinek a helyzetértékelése rossz. Úgy tesznek, mintha még mindig 2006 előtt élnénk és két, nagyjából egyforma méretű tábor, egy jobb- és egy baloldalinak nevezett állnának egymással szemben, mint a rendszerváltás követő 25 évben. Csakhogy nincs így. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt az úgy nevezett baloldal végzetesen megroppant, támogatottsága azóta közelebb van a nyakába lihegő Jobbikéhoz, mint a szintén jobboldali kormánypártokéhoz, melyek messze megelőzik népszerűségben. A posztkommunista elitből és szövetségeseiből álló baloldal, amelynek gazdaság- és társadalompolitikája elitista volt és liberális, mindössze kulturálisan volt baloldalinak nevezhető – értve ez alatt a XX. századi jobboldalellenességet – elvesztette a bázisát. Azt a tábort, amely nem a Fidesz, nem az újbaloldal osztotta meg, hanem az elitellenes, populista jobboldal, amely szavazókat szerzett tőle. Mára már közhely, hogy a Jobbik első, robbanásszerű megerősödése jelentős részben korábban baloldalinak tartott választókerületekben történt meg. Az a „baloldal”, amely a rendszerváltás nyerteseit képviselte elvesztette kapcsolatát a rendszerváltás veszteseivel. A rendszerváltás szülte „baloldal” tabusításig piacpárti, az elszegényedésről hallani sem akaró felfogása és a baloldali értelmiség kizárólagosságig vitt jobboldalellenessége a ’90-es évekre adott válasz volt, amelyre még mindig van választói igény, de azok tábora, akik ezekre a gondolatokra rezonálnak, egyre szűkül. Ugyan a magyarországi politikai viszonyok változására és annak a lengyelországi folyamatokhoz való hasonlóságára előszeretettel használt „varsói gyors” hasonlat a jóslásra ugyan alkalmatlan és eltérések is mutatkoznak a két ország között, a fogalom azért mégsem véletlenül született. A posztkommunisták ’93-as és ’94-es visszatérése a hatalomba, majd ugyanennek az elitnek a bukása a közelmúlt hasonló történelméből fakadnak, az eltérések pedig a szereplők és a választási rendszerek különbözőségében. Nem a lengyel párhuzam fátum-jellegénél fogva, hanem a közvéleménykutatási adatok fényében jövőre akár az is megtörténhet, hogy a korábban kormányzó utódpárt kiesik a parlamentből, mint 2015-ben Lengyelországban.

A langyosat az úr is kiköpi a szájából

Az MSZP haldoklása ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az 1990 és 2010 közötti parlamenti „baloldal” öröksége eltűnne a kínálatból, a DK és a volt miniszterelnök ugyanis láthatóan profitál az MSZP széteséséből, mi több, sokkal tisztábban képviseli az MSZP-SZDSZ kormányok iránti nosztalgiát, az önkritikától való mentességet. A DK ugyanis büszkén vállal fel minden olyan lépést, amely mások szerint egyenesen vezetett a „baloldal” bukásához, legyen szó liberális gazdaságpolitikáról vagy arról a világképről, amely szerint még a kommunista diktatúra is összeegyeztethetőbb a humanizmussal, mint a pártállami múlt demokratikus és jobboldali elutasítása. Az újbaloldal viszont – amelynek legerősebb képviselője jelenleg az LMP – hitelesebben képviseli ezek tagadását, a liberális gazdaságpolitikai baloldali kritikáját és a hideg polgárháború meghaladását, mint a DK és közte csiki-csukizó formációk. A XX. és XXI. századi baloldal közötti mező – szaladgáljanak a két széle között akárhányan – alá van aknázva hiteltelenséggel. Aknára lépett az Együtt, amely volt kormánytagokkal próbálta meg képviselni a megújulást, aknára lépett a P(M), amely lépésenként kényszerült megszegni ígéreteit, hogy meddig hajlandó engedményeket tenni a régi baloldalnak (egész az Unicumig) és sorozatosan aknára lépett az MSZP is, ahogy egy lépést előre tett Gyurcsány felé, majd egy lépést vissza, és megint felé és így tovább. Nézzük az eredményeket: a DK és az LMP erősödik, az MSZP csökken, az Együtt és Párbeszéd meg gyakorlatilag nem létezik, egy-egy az összefogás segítségével legutóbb mandátumhoz jutott politikusa kunyerálja fel magát különböző elképzelt kis- vagy nagy összefogások szekerére.

Orbán csak Gyurcsánnyal együtt fog bukni

Szögezzük le: amikor valamelyik politikai szereplő felszólítja a másikat, hogy az lépjen vissza a javára az nem csak nevetséges, de egyben mélyen antidemokratikus gondolkodásra vall, éppen ezért a fentebb leírt helyzetmegállapításokból levont következtetés nem kér, nem követel és nem is javasol. Jelen sorok írója szerint az ideális választási rendszerben alacsony, de legalább számszerűsíthető támogatottság mellett mandátumhoz juthat az anarchokapitalista Libertariánus Párt, a Habsburg- és királypárti Legitimista Párt valamint a trockista Világforradalmi Párt is. Lehet vágyni arra, hogy Gyurcsány Ferenc rajongói legyenek szívesek végre megszűnni, mert biztosítékai Orbán hatalmon maradásának, de létezésüket el kell fogadni, joguk a képviselethez el nem tagadható. Gyurcsány Ferenc mozgása inkább abból a szempontból érdekes, hogy erős ellentét fedezhető fel az ígéret és a lépések között. Miközben a DK a legellenzékibb párt képében tetszeleg, naponta süti ki mindenki másról, hogy a Fidesz szekerét tolja, minden egyes sikere aláássa a kormányváltás esélyét. Amennyiben önállóan indul, megosztja a baloldalt. Amennyiben beletrollkodja magát valamilyen összefogásba – mint 2014-ben – azzal beszűkíti annak növekedési és így győzelmi esélyeit is. Ha nem akarjuk, hogy a Jobbik legyen a Fidesz lehetséges váltópártja, akkor olyan baloldalt kell építeni, amelyet semmilyen szál nem fűz többé se az MSZMP-hez, se Gyurcsányhoz, se a 2010 előtti korrupciós ügyekhez. Ehhez persze a pártszerkezet földrengésszerű átrendeződése szükséges, mégpedig abba az irányba, hogy mind az MSZP, mind a DK kiessen a parlamentből. A jó hír az, hogy bár ebből egyelőre csak az MSZP kiesése látszik esélyesnek (amennyiben a DK tovább nő a rovására, de az meg a DK biztos bekerülését jelenti), a földrengésszerű változásokat pont azért hívjuk így, mert nem láthatók előre, mégis rendszeresen megtörténnek. 2006 tavaszán – amikor először sikerült 1990 után az egyik oldalnak dupláznia – se látszott az, hogy őszre halálos sebet kap a választásokon győztes oldal és legalább 10 évre a jobboldal nyomasztó fölénye fogja jellemezni a pártok támogatottságát.

Tálos Lőrinc