Misetics Bálint vendégszerzőnk írása a jelenlegi politikai helyzetről, az összefogás kérdéséről és a felelősségről. Vitaindító poszt.
„Valljuk be, mindenkinek könnyebb lenne, ha én most nem lennék itt.”
- Karácsony Gergely az MSZP rendezvényén
Hálátlan szerep bekapcsolódni a 2018-as választásokról szóló közbeszédbe.
Ezt a közbeszédet az ellenzéki oldalon a valamiféle együttműködésre nyitott pártok részéről alapvetően az időhúzás, a következetlenség és az idétlenkedés uralja. Ennek a párja az együttműködéstől lényegében elzárkózó pártok részéről a kényszerű őszintétlenség. A legnagyobb jóindulattal is nehéz ugyanis elhinni az LMP és a Momentum megszólalóiról, hogy akár csak ők maguk elhinnék: egyedül le tudják váltani az Orbán-kormányt. Azt az álláspontot pedig, hogy erre jövő tavasszal már egyébként sincs esély, hosszabb távon viszont éppen a saját, önálló politikai építkezésük tenné lehetővé, úgy tűnik, lehetetlen nyilvánosan felvállalni.
A Fidesz hatalmi érdekeire szabott, igazságtalan választási rendszer visszatérően egy olyan, morális dilemmáktól terhelt koordinációs probléma elé állítja az ellenzéki szereplőket, amelynek a lehetséges legjobb megoldásával kapcsolatban jól értesült és jóhiszemű politikai szereplők között is lehetnek megalapozott véleménykülönbségek. Egy ideig talán remélhettük, hogy a 2014-es „összefogás” kudarca (amibe a Fidesz újabb kétharmada mellett beleértem az LMP szétszakadását is, még ha utóbbi messze nem is csak ezen múlt), és további néhány év tanulási idő talán lehetővé teszi a 2018-as választásokra való okosabb felkészülést. Ez a remény, úgy tűnik, nem volt megalapozott. Az ellenzéki pártok vagy politikusok egy jelentős része esetében a rosszul felfogott egyéni érdek mindeddig „látványosan felülírta azt, hogy megakadályozzák a kormánytöbbséget”.
A 2018-as országgyűlési választásokra való felkészülés technikai kérdései (az „összefogás-diskurzus”) valóban érdemi politikai üzenetektől vette és veszi el a teret, és elengedhetetlen politikai feladatok elvégzése elől veszi el az időt és energiát. Schiffer András 2014-es szavait idézve, megint „ment a bohóckodás, hogy a pártrendszer így, a pártrendszer úgy, a kutatások ezt mutatják, azt mutatják, ilyen szövetség, amolyan garancia – ki a faszt érdekel ez, már elnézést?”
Ennek a gondolatmenetnek azonban a fordítottja is igaz: miért érdekeljen bárkit is azoknak a pártoknak a programja, amelyeknek nyilvánvalóan semmi esélyük nincs önmagukban bármit megvalósítani belőle? A jogállamiság és a társadalmi igazságosság felé mutató politikai változásokhoz jelenleg egyszerre volna szükség a társadalom legsúlyosabb problémáira (és ezen belül is hangsúlyosan az elosztási kérdésekre) választ adó politikai üzenetekre és egy olyan választási stratégiára, ami legalább az esélyét megadja annak, hogy mindebből bármi valaha megvalósuljon.
Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy az ellenzéki politikai mező nem szélsőjobboldali és a 2010 előtti politikai uralkodó osztálytól független részén (ld. „Új Pólus”) túl kevés szavazóra túl sok párt jut. Ahogyan Karácsony Gergely mondta egy korábbi interjújában az „Új Pólus” kapcsán: „a választópolgárok teljes joggal két dolgot akarnak egyszerre: hitelességet és erőt. Ezek a pártok külön-külön ezt nem tudják egyszerre legyártani.”
Ez az egyébként üdvözlendő sokszínűség, azon kívül, hogy gyakran nem tükröz valódi ideológiai különbségeket, a jelenlegi politikai helyzetben – a szélsőjobboldali hegemónia és a Fidesz uralomban tartására optimalizált választási rendszer keretei között – nem volt fenntartható. Nem az (volt) a kérdés, hogy középtávon átalakul-e az ellenzéki politikai mező, csak az, hogy miként.
Ezek a pártok esetleg szorosabb együttműködésre léphettek volna egymással (többen együtt az „Új pólus” keretei között, vagy kevesebben, mint ahogyan azt az Együtt és a Párbeszéd tervezte néhány héttel ezelőttig); némelyik egyedül maradva esetleg kiszorulhat a versenyből; vagy együttműködhetnek az ellenzék nem-szélsőjobboldali részét együttesen még mindig (az LMP növekedése ellenére is) uraló régi, idézőjelben baloldali pártokkal (ahogyan azt a Párbeszéd eldöntötte néhány héttel ezelőtt).
Az LMP-ben, a Párbeszédben és az Együttben egyaránt vannak olyan politikusok, akik eddigi munkásságukból kiolvasható értékrendjük, politikai céljaik, politikai kultúrájuk és szorgalmuk alapján éppen annyira megkülönböztethetőek az MSZP-DK főáramától, mint amennyire közel állnak egymáshoz – és jóhiszeműen vélelmezhetjük, hogy a Momentum politikusainak egy részéről is ugyanezt fogjuk majd gondolni néhány év múlva.
Mind a legsürgetőbb, egyenlősítő társadalompolitikai célok megvalósítása, mind pedig az előbbi előfeltétele: az Orbán-rezsim lebontása szempontjából az lett volna kívánatos, ha az ellenzéki politikai mező fentebb említett átalakulása az ellenzéki oldal összetartozó elemeit hozta volna össze.
A jóléti állam újjáépítéséhez és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, a jogállamiság visszavívásához, az érdemi demokratikus részvétel előmozdításához hatalomra van szükség. Ezeket a célokat egyaránt előmozdítaná, ha például Szél Bernadett, Karácsony Gergely, Baranyi Krisztina, Derdák Tibor, Orosz Anna, Ferenczi István, Donáth Anna vagy Hajdu Nóra kerülne döntéshozói (vagyis hatalmi) pozícióba, és egyaránt inkább mozdítaná elő, mintha azok az MSZP-s és DK-s politikusok kerülnének hatalomba, akiket jelentős felelősség terhel a baloldali eszmék hitelvesztéséért és a Fidesz 2010-es kétharmados győzelméért.
Karácsony Gergely még hónapokkal ezelőtt megkeresett azzal, hogy a Párbeszéd készíthetne-e velem egy videót, amiben arról beszélnék, hogy miért támogatom a miniszterelnök-jelöltségét. Erre én szívesen igent mondtam volna, de akkor is, ha Szél Bernadett és az LMP keresett volna meg ezzel; legszívesebben pedig azt mondtam volna el, hogy részben pont azért támogatom Karácsony Gergely jelöltségét, mert a fentebb idézett interjújában az „Új pólusról” azt nyilatkozta: „Ennek az erőnek a vezetője lehetek én, de tőlem lehet a Szél Detti is”.
Önmagán túlmutató jelentősége lett volna, ha személyes ambíciók, múltbéli sérelmek, történeti esetlegességek és a különböző pártok rövidtávú önérdeke – és főleg a bizalmatlanság – nem akadályozza meg, hogy legalább az a kevés politikus jóhiszeműen együtt tudjon működni egymással a jórészt közös céljaik megvalósítása érdekében, akiktől leginkább lehet Magyarországon még bármit remélni.
Egy ilyen összetételű együttműködés lehetősége már jó ideje egyre valószínűtlenebbnek tűnt, mivel az LMP – az érintett pártok közül a legrégebbi, legismertebb és legnépszerűbb – a nyilvános nyilatkozataiban ettől következetesen elzárkózott (ahogyan egyébként a többi szóban forgó párttól értékvilágában valóban távolabb álló Momentum is), a választások pedig egyre közeledtek.
Karácsony Gergely néhány hete (szakítva az „Új Pólus” létrehozására irányuló korábbi törekvéseivel) egy a jelenleginél szélesebb körű és szorosabb ellenzéki együttműködés gondolatát vetette fel. Ez már másnapra az Együtt és a Párbeszéd együttműködésének a felbontását eredményezte, azóta pedig még inkább egyértelmű, hogy ez a gyakorlatban csak az MSZP és a Párbeszéd közös listáját jelentheti majd (esetleg, pontosabban az előbbik szándéka szerint a Demokratikus Koalícióval kiegészülve), Karácsony Gergely miniszterelnök-jelöltsége mellett.
Az ellenzéki nyilvánosságban ennek a fejleménynek sokan örültek, mások viszont az erkölcsi magasabbrendűség magas lováról gúnyolódtak Karácsony Gergely „pálfordulásán”.
Nem feladatom megvédeni Karácsony Gergely döntését. Nem is tudnám: nem értek egyet vele. Azt azonban mégis érdemesnek tartom megjegyezni, hogy azt hiszem, a helyzet bonyolultabb ennél.
Az, hogy az MSZP-n kívüli baloldali ellenzék egyik legismertebb és legnépszerűbb politikusa, aki maga is számtalanszor, megalapozottan és őszintén kritizálta az MSZP politikáját, 2014 után közel négy évvel Molnár „hajléktalanmentes övezetek” Gyulával kézen fogva áll az MSZP színpadán, nem csak Karácsony Gergely és a Párbeszéd felelősségét veti fel.
Felveti az LMP felelősségét is – amennyiben a nyilvánosságban következetesen elzárkóztak a Párbeszéd és az Együtt politikusai által hosszú ideig kitartóan javasolt „Új pólus”-típusú együttműködéstől.
És felveti elveti azoknak a szavazóknak a felelősségét is (engem is ideértve), akik egyszerre szerettük volna, szeretnénk a Fidesz hatalmának a megtörését, és azt, hogy ebben a szélsőjobboldalon kívül lehetőleg a 2010 előtti politikai uralkodó osztály pártjai is minél kevesebb szerepet játszanak, viszont nem tettünk semmit ezért, vagy ha tettünk is valamit, nyilvánvalóan nem eleget.
fotó: Illyés Tibor, MTI
