Ahhoz, hogy az ellenzék nyerjen, nem baloldali koordináció kell, hanem 70 százalék közeli részvétel a választásokon.

A múlt héten meghiúsult az MSZP-P-DK és az LMP egyéni választókerületekben történő koordinálása. Az LMP vezetése elmúlt időszakban tárgyalásokba kezdett az MSZP-P vezetésével, az elképzeléseik az együttműködés mikéntjéről azonban nem találkoztak, ezért az LMP úgy döntött, hogy érdemi, teljes körű koordinálási szándék nélkül semmi értelme folytatni a tárgyalásokat. Ameddig az LMP kész lett volna visszaléptetni a legerősebb jelölt javára, amennyiben az közelebb visz a kormányváltáshoz, addig az MSZP helyekről akart egyezkedni, nem akart 2 jelöltnél többet visszaléptetni, cserébe 10 helyet kért. Olyan fel sem merült bennük, hogy az MSZP és az LMP közösen fogja vissza a jelöltjeit egy esélyes harmadik fél számára. Nem véletlen, hogy a Fidesz csak a Jobbikot is magába foglaló koordinációtól tart annyira, hogy egyenesen üzenjen a szocialistáknak, hogy eszükbe se jusson koordinálni velük. Az együttműködés LMP által elfogadható változatától tehát az MSZP zárkózott el, kívülről mégis úgy látszik, hogy az LMP a korábbi évek különutas politikája után elindult egy irányba, majd gyorsan meg is fordult rajta. Pedig az LMP mindvégig ugyanazon az állásponton volt: a koordinációt a kormányváltásnak kell alárendelni, nem egyéni pártérdekeknek, ahogy 2014-ben is történt.

A matek, amit sosem számolnak végig

2014-ben az ellenzék úgy kapott összesen több szavazatot, mint a kormánypártok, hogy annak mindössze a felét kapta az „összefogás”, a többit a Jobbik és az LMP. Összességében az MSZP dominálta – részben belőle kiszakadt és volt MSZP-s, SZDSZ-es politikusok vezette pártokból verbuválódott – pártkonglomerátum majdnem 1 millióval kevesebb szavazatot kapott listán, mint a Fidesz-KDNP. Ha egy kockás papíron hozzáadjuk ehhez az LMP 270 ezer szavazóját, az akkor se lett volna elég. Pláne, hogy a valóság nem kockás papír: az LMP szavazóinak legfeljebb töredéke szavazott volna az összefogásra, ha az LMP nem indul. A baloldali összefogás mellett felsorakoztatott érvekből annak kéne következnie, hogy a Jobbikra is ki kell terjeszteni a választási együttműködést, mert csak a rájuk adott szavazatokkal jön ki olyan szám, amely már magasabb a Fidesz-KDNP szavazatinak számánál. Ha ezen érvek hangoztatói mégsem erre a következtetésre jutnak, akkor igazából csak furkósbotnak használják az összefogásmantrát a baloldalon belüli helyezkedéshez. A régi baloldal stratégiája az, hogy választásra kényszeríti a kihívóit: vagy félreállnak/beolvadnak vagy rájuk kenik, hogy miattuk nyer a Fidesz. Ez azonban hazugság.

Nem fejtik ki az igazság minden részletét

Van azonban egy másik – az előzőnél is fontosabb – aggály, amely az összefogás ellen szól: a választók nem birkák és nem is a kedvenc pártjuk katonái, a különböző pártok eredményei nem összeadhatók, a valóság nem kockás papír. 2014-ben nem csak csúfosan kikapott az összefogás a Fidesztől, de a részvétel is relatíve alacsony volt. 2002-ben 70 százalék felett volt a részvétel és az esélyesnek mért Fidesz elvesztette a választást. 2014-ben – négy olyan év utána, mint amilyen a NER kiépítése volt – pedig mindössze 61 százalék! Ezek az adatok már nem előzetes spekulációk, hanem tények. Tények, amelyek azt mutatják, hogy az összefogás nem volt elég vonzó, nem tudott elég embert elvinni az urnákhoz. Amiről nem beszélnek tehát az, hogy az összefogással vagy koordinálással szavazókat veszít az ellenzék. Ugyan a teljes, faltól falig tartó koordinálásra is igaz, hogy elriaszthat bizonyos „kényesebb ízlésű” szavazókat ez a veszteség ugyanakkor minimalizálható, ha a jelölt személye olyan, aki nem csökkenti az átszavazási hajlandóságot (igaz, ebben az esetben talán vissza se kell léptetni, elég a taktikai szavazás tudatosítása az ellenzék részéről saját szavazói körében).

Egy brancs maguk, ne is tagadja

A helyzet világos és egyértelmű: amennyiben a koordinálás nem felel meg annak a két feltételnek, hogy 1, teljes körű (értve ez alatt a mérhető támogatottságú pártok részvételét) 2, a jelölt személye nem megosztó, nem csökkenti érdemi mértékben az átszavazási hajlandóságot, akkor csak egyéni pártérdekeket szolgál miközben azt eredményezi, hogy az ellenzéki szavazók egy jelentős – a kormányváltáshoz szükséges – része otthon marad. Ezáltal minden, ami nem felel meg a fenti két feltételnek a Fidesz érdekeit szolgálja. Amikor az MSZP csak úgy hajlandó koordinálni, hogy az nem elegendő a kormányváltáshoz, viszont otthon tartja az ellenzéki szavazók kevésbé elkötelezett részét – márpedig már az MSZP-DK megállapodás is ilyen, a kiterjesztése az LMP-re meg végképp az lenne –, akkor a Fidesznek dolgozik. Nem kell külön-külön megvennie a Fidesznek szocialista politikusokat, elég ha a két párt érdekei eleve egybe esnek.

TL