Vendégszerzőnk írása egy lehetséges szavazói magatartásról:
Ha a címben feltett kérdést egy szóban akarnám megválaszolni, akkor annyit mondanék: igen. Vagy annyit: lehetséges, esetleg: megfontolandó. De miért is szavazhat egy konzervatív beállítottságú polgár egy olyan pártra, amelyet 2010-ben még a konzervatívok hagyományos gyűjtőtáborában „új SZDSZ”-ként emlegettek? (Bár azon a térfélen majd’ minden új politikai kezdeményezés megkapja az „új SZDSZ” megjelölést.) Pontokba szedve nagyjából a következők miatt.
Először is: a konzervativizmus több ugyan egyszerű fenntartásnál, de a megőrzés, áthagyományozás, fenntartás mégis a konzervatív gondolkodás kulcsfogalmainak tekinthetők. És mi más lehetne egy ökopárt célja, mint a fenntartás? Az ökológiai mozgalmak legfontosabb fogalma, a fenntarthatóság nemcsak gazdasági fenntarthatóságot jelent (és kivált nem a „fenntartható növekedés” buta paradoxonát), hanem a hagyományok, a kultúra fenntartását, a természeti értékek védelmét, az emberhez méltó élet természeti feltételeinek megőrzését, vagyis az örökség megőrzését és áthagyományozását. Aligha véletlen, hogy miközben az ökológiai mozgalmak történetüket tekintve sokszor tűntek radikálisnak (mert a globális kapitalizmus világában a természet gazdasági célokból történő elpusztítása elleni fellépés mi más lehet, mint „radikalizmus”?), aközben igen sok „zöld” gondolkodású ember szíve mélyén konzervatív. A konzervativizmus ugyanis nem más, mint habitus, világlátás, életfelfogás és a lehető legkevésbé politikai ideológia. Felesleges itt a konzervatív filozófia két évszázadának irodalmára hivatkozni, inkább egy nem is oly régi, de hatásában jelentős folyóirat, a 2006-ban indult Kommentár lapindító körkérdését ajánlom az olvasó figyelmébe. (Kommentár, 2006/1.) S kivált onnan is egy mondatot az akkor még valóban inkább filozófusként, gondolkodóként és nem ideológusként ténykedő G. Fodor Gábortól: „Ha a konzervativizmusra mint habitusra tekintünk, akkor könnyűszerrel beláthatjuk: egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy konzervatív ember egyben a politikai konzervativizmus híve is legyen.” Másként mondva: egy konzervatív habitusú embernek nem kell feltétlenül a magukat konzervatívnak mondó (vagy a jelzőt kisajátító) pártok gazdaság- és társadalompolitikájával egyetértenie. Vagyis attól még, hogy egy párt vállaltan jobboldali, korántsem biztos, hogy egy konzervatív honpolgár annak a pártnak a közösségében talál majd igazi otthonra (noha néhány helyen, például a balliberális térfélen bizonyosan nincs keresnivalója) szemben akár egy olyan párt közösségével, amely kimondottan igyekszik távoltartani magától az ideológiai keretek közé szorítást (mondanom sem kell, ez megint a konzervatív politikafilozófiák bevett gyakorlatát idézi).
Másodszor. Ma az ökológiai mozgalmak azok, amelyek a konzervativizmust jelenthetik a politikában és azon kívül. A helyi közösségek sokféleségét, a saját hagyományainkat, kulturális gyökereinket – tehát mindazt, ami a konzervativizmus számára oly fontos – csak úgy tudjuk megőrizni, ha egyszersmind hitet teszünk a természet helyreállítása és megőrzése mellett is. Mert „az élet interdiszciplináris” (Lányi András, Porcelán az elefántboltban, Budapest, Heti Válasz Kiadó, 2009). Nem lehet az élet egymással szorosan összefüggő szeleteit különálló részekként, „ágazati problémákként” kezelni (és különösen: még úgy sem kezelni). Csak akkor tudjuk örökségünket fenntartani, ha végre felhagyunk azzal az ostobasággal, amely azt hirdeti, hogy a természet tönkretétele nem teszi tönkre magát az embert is; hogy a végtelen kizsákmányolás nem más, mint „fenntartható növekedés”; hogy a neoliberális gazdaságpolitika gyakorlataival a világ problémái, úgymint a tartós ivóvízhiány, az éhínség, a népvándorlás stb. kezelhetők. (Nyilván a reflektálatlan nacionalizmussal e problémák szintúgy nem orvosolhatók.) S hogy ezeknek a kezelésében nem a helyi közösségeknek, hanem a senki által meg nem választott „európai vezetőknek”, a multinacionális cégek igazgatóinak van és lehet szerepe. Hogy az ember megmenthető az emberi szempontok mellőzésével. Úgy látom, jelenleg egyedül az LMP képviseli ezeket az értékeket, az élet „interdiszciplinaritását”. Ha mindez igaz lenne a kormánypártokra is, akkor ma nem csak államtitkárságai lennének az oktatásnak és az egészségügynek egy olyan csúcsminisztérium merev hierarchiájában, amely már a nevében is azt üzeni, hogy az ember nem más, mint fel-, el- és kihasználható erőforrás. Vagyis nem hirdet mást, mint a neoliberális és globális piacgazdaság kérlelhetetlenül embertelen logikáját. S ha mindez igaz lenne a kormánypártokra, akkor nem építettek volna fel egy mértéktelenül centralizált, a sajátos tradíciókkal bíró kisközösségek autonómiáját (döntési jogát arról, hogy hogyan szeretnének élni) teljességgel megszüntető – és ezzel egyszersmind a szocializmust idéző – politikai rendszert.
Végezetül, harmadszor: a pártszakadás óta az LMP-ből kikoptak azok a balliberális figurák, akik közül néhányan azóta erőteljesen kompromittálták magukat azzal, hogy összefogtak a 2010 előtti világ lejárt szavatosságú pártjaival és politikusaival. Karácsony Gergelyre gondolok elsősorban, de lényegében bárki szóba jöhet, aki annak idején akárcsak rémálmaiban is támogatta Bajna Gordon, illetve az ő farvizén az egyszer már elhantolt politikai hullák visszatérését vagy a „szocialisták” feltámadását. Aligha kell különösebben részletezni, hogy a finoman szólva sem tiszta múlttal rendelkező pártra, amely 2010 előtt kis híján csődbe vitte az országot, miért is nem lehet jó érzéssel, tiszta lelkiismerettel szavazni (és egyetlen jelöltjére, valamint egyetlen csatolt részére sem). Mindebből persze az is következik, hogy az LMP egyetlen esélye az arcvesztés elkerülésére, ha ellenáll az ellenzéki együttműködés praktikusnak tűnő, de identitásromboló csápjainak, amik, mint az látható, minduntalan magukhoz akarják vonni a pártot. S feltehetően a kormányzó erőkből kiábrándult konzervatív jobboldaliak részéről is akkor remélhetnek tartós támogatást, ha erkölcsi integritásukat megőrzik és nemet mondanak az ország megújulásának – a kormánypárt esetleg harmadszori újrázásához hasonlóan éppúgy - gátat szabó összefogás balliberális vágyálmára.
Azt persze nem lehet és nem is kell tagadni, hogy a 2010 óta regnáló kormányoknak vannak eredményei, olyanok is, amikre még egy konzervatív is csettinthet, de legalábbis elégedetten hümmöghet egyet. (Ilyen például a nagycsaládosok és a történelmi egyházak támogatása, a határok védelme stb.) Ezeket azonban messzemenőkig beárnyékolja a korrupció egyre elviselhetetlenebb mértéke, a tekintélyelvű kormányzás, a békeidőben is fenntartott háborús retorika, ami az országot folyamatosan egy gigantikus hadszíntérré változtatja, az állandó fenyegetőzés, a nyers erő, a kivagyiság, a pökhendiség és a lenézés kultúrája, a kereszt(y)ény etikától teljességgel elütő életvitel és így tovább. Ha egy konzervatív sajnálhat valamit 2010 óta, az ország erkölcsének aggasztó romlásán túl, az a számára oly fontos értékek – a szabadság, a hagyományok, a felekezetiség, a nemzeti kultúra – bántóan agresszív pártpolitikai kihasználása és a polgári Magyarország ideájának politikai termékké silányítása. Ugyanakkor néhány héttel a választás előtt, majd’ tíz évvel az alapítás után, úgy tűnik, az itt felsorolt értékeket az LMP mint egyetlen hiteles, mert egyedüliként más politikai érő mégis képviselheti. A már leszerepelt balliberális társaság és a nem is oly rég még a nyilaskeresztesek mozgalmát idéző Jobbik aligha képviselhet alternatívát az alapvetően értelmiségi közegből kikerülő konzervatív világnézetű polgárok számára, akik azonban szimpátiával figyelhetik, miként szerez egyre több és több rutint Magyarország egyetlen olyan női politikusa, akinek komoly esélye lehet (egyszer) arra, hogy miniszterelnök legyen – az ország történetében elsőként. Nem csak Szél Bernadett, de általában az LMP stílusa is messzemenőkig üdítően hathat az állandó háborúzástól, a pacalpörköltszaftos populizmustól megcsömörlött, ugyanakkor a stílusra mindig is kényesen igényes konzervatívok számára. A kormányváltásban érdekelt értékőrzők (Szegedy-Maszák Mihály néhai irodalomtörténész szava a konzervatívokra) számára ma egyetlen alternatívaként a Lehet Más a Politika kínálkozik; alighanem még nagyobb elégedettséggel hümmöghetnének pipaszobájukban, ha e párt fel tudna nőni a feladathoz. E „felnövekvés” támogatásához nem szükségeltetik más, mint egy toll és a szavazófülke csendes magányában behúzott iksz. Legalább ennyit, azt hiszem, mindannyian megtehetünk.
Alfons W. Saki
