Mérhetnek bármit a közvélemény kutatók és el lehet olvasni töménytelen szociológiai tanulmányt, a választókkal, de sokkal inkább az emberekkel csak és kizárólag az olyan terepmunkák alatt lehet találkozni, mint egy népszavazási aláírásgyűjtés. Ilyenkor ismered meg az emberek igazi arcát, a demokráciához való hozzáállásukat, és van lehetőséged felmérni az uralkodó közhangulatot.
Az első dolog, ami a gyűjtés alatt feltűnt, az az igény az ellenzéki politizálásra. Függetlenül attól, hogy ki melyik pártot tekinti számára kedvesnek, vagy akár egyiket sem, volt egy olyan hevület az emberekben, hogy végre van egy kezdeményezés, ami mögé mindenki odaállhat, amely pártfüggetlen, és amellyel ki tudják nyilvánítani azon vágyukat, hogy beleszóljanak a sorsuk irányításába. Ezt tüntetések alatt már láttuk korábban (gondoljunk csak arra, hogy a netadós tömeg milyen gyorsan ment át “nem kell netadó” skandálásból “Orbán takarodj”-ba), de hosszan ezek a demonstrációk nem voltak képesek fenntartani az érdeklődést és a lendületet. Ellenben egy 30 napos aláírásgyűjtés remekül alkalmas arra, hogy hosszabb távon szinten tartsa az ellenzéki érzületet, és cselekvésre bírja a passzívabb állampolgárokat is. Az emberek vissza akarták venni az irányítást az ország és a saját jövőjük felett. 266.151 aláírás magáért beszél.
A második érdekesség a demokráciafelfogás diverzitása. Több olyan aláírónk is akadt, akik ugyan támogatják az olimpia budapesti megrendezését, de úgy érezték fairnek, ha erről a kérdésről a rendező város lakossága dönt. Az ezzel merőben ellentétes oldalról külön kiemelnék két esetet: az urat, aki kikiáltott engem liberálisnak, majd így szólt: “Mivel te liberális vagy, neked el kell fogadnod az én véleményemet is.” A mondat logikus folytatása az lenne, hogy nekem viszont, aki nem vagyok liberális, nem kell elfogadnom a te véleményedet. A másik a Jobbik szimpatizáns srác volt, aki azzal érvelt, hogy mivel az emberek nem elég informáltak és jártásak a témában, ezért nem bízhatunk abban, hogy felelős döntést fognak hozni. Azt sajnos már nem volt ideje megválaszolni, hogy a kormány vagy a főpolgármester, de akár csak a fővárosi közgyűlés értékítélete miért is lenne merőben megbízhatóbb a választópolgárokénál.
A harmadik, és egyben talán legérdekesebb és leglesúlytóbb tanulsága az elmúlt harminc napnak a lakosságban uralkodó közhangulat megismerése. Számtalan olyan kommentet kaptunk járókelőktől, hogy ő támogatja a kezdeményezést, és nagyon szívesen aláírna, de vagy a közszférában dolgozik, vagy fél, hogy a neve és az adatai nyilvántartásba kerülnek, ez pedig az ő vagy a családja állásába, egzisztenciájába kerülhet. A második legtöbbet hangoztatott félelem pedig az volt, hogy úgyis lesz valami machináció a számokkal: a választási bizottság túl sokat talál érvénytelennek, vagy megemelik a szükséges aláírásszámot, vagy egyszerűen nem írják ki a népszavazást, ha összejön a kellő aláírás. Az elmúlt 6 év kormányzási stílusa és attitüdje kitermelt egy olyan választói rétegeit, akik gondolkodásának az alapbeállítása, hogy úgyis elcsalják, machinálják, befolyásolják az eredményt az érdekeik szerint, vagy pedig retorzió éri azokat, akik kinyilvánítják a véleményüket vagy élnek az állampolgári jogaikkal. Ez egyrészt sokat elmond az orbáni rendszerről - rengeteg döntésükkel alapot szolgáltattak erre a félelemre. Nagyrészt pedig nem a támogatás, csupán a retorzióktól való megalapozott vagy megalapozatlan félelem az, ami pozícióban tartja őket. Ez kombinálva a fent bemutatott autoriter demokráciafelfogással igencsak sötét képet fest le a társadalomról.
Aztán vannak, amik hiányozni fognak a gyűjtésről. Kicsi nüanszok, amik feldobták a napokat: az Astoria aluljáróban gitározó utcazenész sráctól kezdve, aki hangulatot adott a hidegben álldogálás mellé, és gyakran a szöveget átírva aláírásra biztatott; a hajléktalan lányon át, aki elmondta, hogy az ELTE BTK konyháján dolgozott a válásáig, valamint hogy most az utcán él, de egyetért velünk, és beállt hozzánk gyűjteni; addig a nyugdíjas néniig, aki büszkén emlékezett vissza, hogy a kilencvenes években bizony ő is ugyanezt csinálta. A beszélgetések néhány igencsak érdekes figurával: a bácsival, aki MIG pilóta volt Moszkvában, a nénivel, aki 1920-as születésű, mégis kijött aláírni a kezdeményezést, a mérnökkel, aki ugyan támogatta volna a kezdeményezést, de nem volt kibékülve a kampányban hangoztatott számokkal, vagy a sráccal, aki február 16-án lett nagykorú, és ezért pont aláírhatott nekünk.
Bármi is legyen az aláírásgyűjtés kimenetele, akár visszavonják a pályázatot a kiírás előtt, akár megtartják, de nem lesz meg az érvényességi küszöb, egy dolog biztos: ez a 30 nap rengeteg olyan felejthetetlen élménnyel gazdagított miden benne résztvevőt, ami egyértelművé tette azt, hogy a gyűjtés semmiképpen sem volt felesleges. Közösséget adott és alkotott, összehozott embereket. Érdekelté tette a passzívabb lakosságot is a politikai véleménynyilvánításban. És ami a legfontosabb: visszahozta az érdemi cselekvés szeretét, a mozgalmiság izgalmát, és reményt adott, hogy lehet másképpen is.
Császár Simon Gergely
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
