"Ha valóban jó szimbolikus közjavakat állít elő egy ország, az növelheti a társadalmi kohéziót, egy valóban pozitív nemzetképpel láthatja el az ország lakosait és jobb esetben az adott országon kívül is pozitív, de legalábbis nem negatív túlcsorduló hatásokat generálhat. A szimbolikus politizálás mint olyan tehát nem kellene, hogy önmagában elvetendőnek számítson. Ha azonban végignézünk az elmúlt évtizedek szimbolikus politizálásán, mégis azt vesszük észre, hogy mintha nem a legjobb minőségű szimbolikus közjavakat állítanák elő a magyar kormányok, sőt, mintha egynémelyik inkább “közrossz”, mint közjószág lenne az ország egésze szempontjából, és sokszor rossz hatással van vagy lehet a világ többi részén élőkre."
Az elmúlt napok, hetek magyar közéletének fókuszpontjába a Soros György elleni plakátkampány mellé felzárkózott a budapesti rendezésű vizes világbajnokság, ráadásul a kettő össze is kapcsolódott. Nem véletlenül: a két jelenséget összekapcsolva valóban érdemes elgondolkodni, hogy egy kormánynak mire is kellene vagy nem kellene, és mennyit, fordítania az adófizetők által rendelkezésére bocsátott erőforrásokból. Csakhogy éppen olyan dolgok esetében, amelyek kapcsán ez legtöbbször felmerül cseppet sem könnyű erre az alapkérdésre választ adnunk. Hogy miért nem, arra, mint oly sok más kérdésre, némi mikroökonómiai alap-eszköztár segítségével választ tudunk adni. Ha egy “sima” piacon a fogyasztók mondjuk inkább több sonkát szeretnének fogyasztani és kevesebb szalámit, akkor a sonka iránt megnövekvő kereslet miatt megnő a sonka ára, ami miatt jövedelmezőbb lesz sonkát előállítani és forgalmazni, és így a fogyasztói igények változásához alkalmazkodik a piac. Az árak egyfajta kommunikációt tesznek lehetővé fogyasztók és termelők között, így megvalósítva azt, hogy a szűkös erőforrások úgy kerüljenek hasznosításra, hogy abból és annyi legyen, amiből és amennyire valódi (fizetőképes) igény van. El lehet-e dönteni hasonló logika alapján azt, hogy kell-e nekünk vizes vb, és ha igen, mennyi pénzt szánunk rá, hogy mekkora tűzijáték legyen augusztus 20-án, hogy jó-e, ha felújítjuk a Kossuth teret vagy inkább másra kellene fordítani a pénzt, vagy hogy kinek érdemes és kinek nem szobrot állítani? Sajnálatos módon nem igazán. Az imént felsorolt dolgok ugyanis részben azon körbe tartoznak, amelyet a közgazdászok közjavaknak neveznek. Ha valaki csinál Budapesten egy nagy tűzijátékot, azt adott távolságon belül mindenki élvezheti, függetlenül attól, hogy előállításáért fizetett-e vagy sem. Emiatt a legtöbb ember valószínűleg nem, vagy a valódi értékeléséhez képest túl keveset fizetne a tűzijátékért, ha annak finanszírozása tisztán önkéntes alapon történne. Ha pedig valamire az embereknek lenne ugyan igényük, de fizetni nem hajlandók érte, akkor a termelők nem kapják meg a piactól a “jelet” arra, hogy az adott jószágból többet kellene előállítsanak. Éppen ezért a szabad piac valószínűleg túl keveset állítana elő augusztus 20-i tűzijátékból. De még talán vizes vébéből is. Utóbbiból is származhatnak ugyanis olyan hasznok, amelyek azoknál is lecsapódnak, akik nem váltottak jegyet valamely versenyszámra. Ilyen lehet a látszólag megfoghatatlan “nemzeti büszkeség” és “összetartozás” érzete. Büszkeség azonban a jobb PISA teszteredményekből is származhatna. Vajon mire érdemes a határon többet költenie az államnak? Mivel a közjavak iránt a valódi preferenciáikat azok fogyasztóinak, ahogyan azt fentebb láttuk, nem áll érdekükben kinyilvánítaniuk, ezt a legtöbb esetben egyszerűen nem tudjuk. Amit tudunk mondani az leginkább az, hogy a politikusok vajon, a meglévő ösztönzőik alapján, mire hajlamosak többet és mire kevesebbet költeni. Ez alapján például arra lehet számítani, hogy a látványosabb és rövid távon szavazatokat hozó projektekre többet fognak költeni, mint a hosszú távon, de könnyen lehet, hogy jobban megtérülő beruházásokra. Jogos tehát a “miért nem fordítják inkább oktatásra” érv. Jogos, de a jelenlegi formájában gyakran gondolattalan és hanyag is, mivel nem számol azzal, hogy valamilyen mértékig azért valószínűleg rövid távú “pozitív nemzetképre” is érdemes lehet egy államnak költenie. De nem csak arra, hanem a művészetekre, akár a “nemzeti”, akár az “egyetemes”, klasszikus vagy kortárs, “magas” vagy populáris kultúra ápolására, a múltról való megemlékezésre, vallási szimbolikára, egy pozitív és befogadó jövőkép kialakításába, vagy akár, horribile dictu, “LMBT-identitáspolitikára”. Az ilyen, materiálisan nehezen megfogható közjavakat érdemes lehet szimbolikus közjavaknak hívnunk, és érdemes ide sorolni a művészetekkel, a történelmi emlékezettel és a sporttal kapcsolatos állami politika nagy részét. Annak pedig, ha ilyeneket is termelünk, hosszabb távú pozitív hozadékai is lehetnek. Ha valóban jó szimbolikus közjavakat állít elő egy ország, az növelheti a társadalmi kohéziót, egy valóban pozitív nemzetképpel láthatja el az ország lakosait és jobb esetben az adott országon kívül is pozitív, de legalábbis nem negatív túlcsorduló hatásokat generálhat. A szimbolikus politizálás mint olyan tehát nem kellene, hogy önmagában elvetendőnek számítson. Ha azonban végignézünk az elmúlt évtizedek szimbolikus politizálásán, mégis azt vesszük észre, hogy mintha nem a legjobb minőségű szimbolikus közjavakat állítanák elő a magyar kormányok, sőt, mintha egynémelyik inkább “közrossz”, mint közjószág lenne az ország egésze szempontjából, és sokszor rossz hatással van vagy lehet a világ többi részén élőkre. Ennek egyik oka az, amiről már itt írtam korábban: a kormányok túl sokat költenek olyan politikai színházra, amely a saját közönségük számára pozitív szimbolikus közjószág, de a másik oldal és az el nem kötelezettek számára kevésbé az, vagy egyenesen káros jószág. Ennek oka természetesen az, hogy a kormányoknak gyakran jobban megéri olyan dolgokra költeniük, amelyek a saját hatalmuk megtartását segítik elő, mint olyan dolgokra, amelyek a közjót szolgálják, de kifejezetten ők sokkal jobban nem járnak vele. Hogyan lehetne vajon ezen a téren a közjószág-termelők ösztönzőit a közérdekhez közelebb vinni? Egy lehetséges megoldás, ha a szimbolikus közjavak előállítását közvetlenül összekapcsoljuk az adórendszerrel. Jelenleg viszonylag általános elégedettséggel működik Magyarországon az 1+1%-os adófelajánlási rendszer. Ha a szimbolikus közjavak finanszírozását is részben ilyen irányba terelnénk, mondjuk bevezetnénk még plusz 1%-os felajánlási lehetőségeket, talán több olyan szimbolikus közjószág jönne létre, amelyre valós igény van és a verseny is nagyobb lehetne ezek potenciális előállítói között. Egy másik lehetséges, bár koránt sem holtbiztos megoldás lehetne, ha a szimbolikus közjószág-termelő szektor szükségszerűen politikai természetű részét leválasztanánk legalább a napi politikáról. Lehetne például egy vagy több olyan intézmény, amely kifejezi a nemzet egységét anélkül, hogy más nemzethez tartozóknak abból káruk származna, miközben ügyel arra, hogy az ország minden lakosa képviselve érezze magát általa, és amely rendszeres színházgyártást igényel, amivel pedig talán nem csak a lélegeztetőgépek, hanem az aktuálpolitikai előadások elől is elvonna erőforrásokat. Van ötlete az olvasónak, milyen típusú intézmény(ek) lehetne/lehetnének alkalmas(ak) erre?
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Google+ Tetszik
