Vendégszerzőnk, Isztin Péter a koordinációs játék modellrőlés annak a közelgő választásokon való szerepléséről írt.

Hónapok óta állandó témája a magyar közéletnek, hogy koordinálni fogják-e magatartásukat az ellenzéki pártok a választás előtt. A koordináció legegyszerűbb módja az lenne, hogy az egyes választókerületekben a pártok visszaléptetik jelöltjeiket a legesélyesebbnek tartott jelölt javára. Vannak azonban, akik felhívják a figyelmet, hogy még ha a pártok nem is tudnának vagy akarnának koordinálni, maguk az ellenzéki érzelmű szavazók attól még dönthetnek úgy, hogy az általuk legesélyesebb ellenzéki jelölre adják a voksukat.

Az ellenzéki recept egyszerűnek tűnhet, de cseppet sem az. Induljunk ki egy egyéni ellenzéki szavazó döntési helyzetéből. Tegyük fel, hogy az illető szeretne a választókerületében a legesélyesebb ellenzékire szavazni. De mitől függ az, hogy ki számít esélyesnek? A válasz az, hogy ezt természetesen maguk a szavazók döntik el kollektíve. Ez az egyes szavazókat nehéz helyzet elé állítja: végső soron arra a jelöltre szeretnének szavazni, amelyikre a többi ellenzéki szavazó is leszavazna, viszont a többi ellenzéki szavazó többsége is ugyanezzel a problémával szembesül. Az ilyen helyzetet a közgazdaságtanban illetve játékelméletben koordinációs játéknak nevezzük.

A koordinációs játék népszerű pedagógiai szemléltetése a „Találkozás New Yorkban” nevű gondolatkísérlet. A történetben ketten megbeszélik egymással, hogy adott időpontban (órára, percre pontosan) találkozni fognak New Yorkban – de azt elfelejtik megbeszélni hol, és semmilyen kommunikációs eszköz nem áll a rendelkezésükre (a példa jóval a modern telekommunikációs eszközök megjelenése előttről való...). Vajon találkozni fognak valahol? A játékelmélet nyelvén ez egy olyan játék, amelynek szinte végtelen sok egyensúlyi megoldása van: elvileg bármely utca vagy tér bármely pontja megfelelő lenne a találkozásra. Látszólag megoldhatatlan probléma előtt állnak a játékosaink. Vagy mégsem lenne megoldhatatlan?

Thomas Schelling Nobel-díjas közgazdász kreatív megoldást talált ki a problémára: New Yorknak vannak frekventált, jól ismert helyei, amelyek valószínűleg mindkét játékos számára ismertek, mint amilyen a Grand Central Station vagy a Times Square. Ezekről tehát a szereplők tudnak. De ez nem elég, azt is tudják mindketten, hogy mindketten tudják. Sőt, azt is tudják, hogy mindketten tudják, hogy mindketten tudják etc. (folytathatnánk a végtelenségig). Közös tudással rendelkeznek tehát bizonyos egyensúlyokról. Ezért talán találkozni is fognak valamelyikben. Az ilyen kiemelt egyensúlyi megoldásokat Schelling fókuszpontoknak nevezi. Minél kevesebb ilyen megoldás van egy adott helyzetben, annál jobb, hiszen annál egyértelműbb lesz a játékosok dolga. A szavazók április 8. előtt hasonló fókuszpontok után kutatnak, a jelöltek pedig megpróbálják saját magukat minél fokálisabb megoldásként bemutatni.

Vannak körzetek, ahol talán egyértelmű, hogy ki a fokális jelölt, önmagában fokálissá tehet például valakit az, ha 2014-ben elég jól szerepelt. Vannak viszont olyanok, mint amilyen Budapest 01. számű választókerülete, ahol ez nem egyértelmű: itt ezért nehezebb a szavazóknak egy jelölt köré koordinálódniuk.

Van egy régi mondás, miszerint a közgazdaságtani tudás nem véd meg a munkanélküliségtől, de segít abban, hogy ha munkanélküliek leszünk, megértsük, hogy miért... Nos, a sikeres vagy sikertelen választói koordináció esetében is valahogy így van ez. Könnyebb értelmezni azt, és talán kevésbé is frusztráló, ami a magyar közéletben történik, ha rendelkezünk némi játékelméleti ismerettel.

Isztin Péter