A Fidesz által kialakított belpolitikai helyzetet szokás a centrális erőtér kifejezéssel illetni. Orbán stabil struktúrára épülő, egyszerű logikájú, de roppant hatékony gépezetet épített ki, amely biztosítja számára az erőpolitika átviteléhez szükséges zavartalan környezetet, letörve minden belső ellenállási kísérletet. A központosított, egy centrumból irányított erőtér azonban nem csak a belülről érkező támadásokkal szemben biztosított, de jól megkonstruált propagandagépezetének és az elfoglalt pozícióknak köszönhetően a kívülről (ellenzékből, civilektől, polgároktól) érkező kísérletekkel szemben is ütésálló.

A Fidesz birodalmának elvi alaptétele az az orbáni megfogalmazás, mely szerint a széles társadalmi legitimációból (két- és majdnemkétharmad) eredően a Fidesz cselekedetei a népakarat által igazoltak, ezzel együtt pedig szükségszerűen helyesek is. Ez a vélelem kétségkívül a demokratikus gondolat populizmusba való áthajlásának kórtünete. Sőt, ez a tétel az orbáni rendszerben sarkított formában van jelen, hiszen a (nép által felhatalmazott) Fidesz szerint egyedül helyesnek vélt gondolat egyben kizárólagos is – így nem számít, melyik párt, civil szervezet, társadalmi szervezet miről mit gondol, azok az orbáni logika szerint szükségszerűen helytelenek. Így aztán ezekre a „helytelenül gondolkodó” szereplőkre Orbán szerint nincs is szükség. Az erőtér a kizárólagos igazság birtokában a rendszer központosítására egy sor eszközt is felvonultatott az elmúlt hat évben: az államfői poszt kiüresítése, a parlamenti munka egyszerű formalitássá való leminősítése, a parlament és az ellenzék elszámoltató funkciójának semmibe vétele, egyes médiaorgánumok bezúzása és újraosztása, a gazdaság erőforrásainak átcsoportosítása, a társadalom átideologizálása és demoralizálása, az Alkotmánybíróság bábszervezetté silányítása és társaik.

A centripetális hatás megköveteli, hogy a mag is lojális legyen, így a belső ellenzék eltakarítása is szükségszerű volt – a gyakran különvéleményt megfogalmazó Navracsics száműzése Brüsszelbe, Áder, Pokorni egykori „felfelé buktatása”, illetve a két potenciális utód, Lázár és Rogán belső rivalizálásának egyensúlyban tartása az erőkiegyenlítődés kedvéért (hogy Simicskáról ne is beszéljünk). Orbán a minisztériumok élére súlytalan embereket ültetett, így az államhatalmon belüli pluralizmus megszüntetése mellett a belső hatalmi megosztás kiépülését is ellehetetlenítette. Orbán rendszere nem diktatúra, mégcsak illiberális demokráciának sem feltétlenül nevezhető, ugyanakkor a lehető legnagyobb mértékben központosított és perszonalizált, melynek legitimitását a kizárólagos igazság érvényesítésére feljogosító népakarat (a szakralizált kétharmad) adja egyedül. Ez a kizárólagos igazság, mint írtam, szükségtelenné teszi azt, hogy a kisebbségi, ellenzéki véleményt beemeljék a döntéshozatalba, sőt, annak megkérdőjelezése a népakarattal, így a néppel, azaz az orbáni prezentációban a keményen dolgozó magyar kisemberek érdekével ellentétes, ezért elvetendő. Leginkább akkor van ez így, ha a nép felhatalmazásából eredő döntéshozók kizárólagos igazságát (tehát egyedül Orbán véleményét) külföldiek kérdőjelezik meg. Velük szemben is érvényesül tehát a rendszer kirekesztő jellege, ennek megértése pedig kulcsfontosságú, ha a kormányfő Európa-vízióját kívánjuk vizsgálni.

A Fidesz hatalmi struktúrája hihetetlenül egyszerű logikával bír: a minden elemében jól felépített rendszer kiragad egy valós vagy kreált közpolitikai problémát azok sokaságából aszerint, hogy az saját maga számára kedvezzen. Az adott ügyet végtelenül leegyszerűsíti, és minden lehetséges fórumon dömpingként zúdítja a társadalomra. Az erőteljes kommunikáció a legabszurdabb állításokat is olyan agresszívan védelmezi, hogy az egyszerű választópolgár nagyon könnyen evidensnek veheti azt. Minden más, számára nem kedvező problémáról tudomást sem vesz, azok számonkérésére a saját üzenetének hangoztatásával válaszol. A rendszernek koherenciát kell mutatnia: a legfelső szinttől a legalsóig mindenkinek ugyanazt az egybites üzenetet kell rátukmálnia a közönségre. A mindezt alátámasztó legitimáció – a népakarat – pedig nem ezen állítások forrása, épp ellenkezőleg, a fideszes propagandabirodalom saját magát legitimálja, és az egyszemélyi döntést (értsd: Orbán egyedüli akaratát) utólag, agresszívan magyarázza meg, nyomja le a társadalom torkán, újratermelve önmagát. Olyan gépezethez hasonló, amely maga előtt aszfaltozza le az utat.

Ez a folyamat egyébként, a politika természetét ismerve, abszolút legitimnek nevezhető – egyúttal annál inkább veszélyes, hiszen nem a népakarat formálja a hatalmat saját képére, hanem fordítva.

A klasszikus amerikai politikatudomány egyik legismertebb modellje a politikai rendszert, mint egy külön entitást írja le, amelybe a társadalom felől érkező inputok befutnak, majd a döntéshozatal hosszas folyamatán keresztül outputok formájában visszajutnak a társadalomba, ahol azok visszacsatolása igazolja vagy elveti a döntéshozók megoldását, újabb és újabb inputokat generálva. A fals demokráciák modellje nem ilyen – ezek állatorvosi lova pedig a Fidesz-rendszer. A fideszes modell bemeneti oldalán is outputokat bocsát ki, amelyeket aztán álságos módon, álmegoldást generálva a kimeneti oldalon szintén outputként zúdítja vissza a választókhoz. A politikai rendszer mint társadalmi alrendszer a fenti, hagyományos, demokratikus modellben erőforrásosait arra használja, hogy a társadalomból érkező valós inputokat feldolgozza, és megoldást kínáljon rá (megoldva ezzel az egészségügy, az oktatás, adórendszer, korrupció etc. problémáit). Ezzel szemben az orbáni modell központosított (és a társadalom által megtermelt) erőforrásait arra pazarolja, hogy a valós problémák helyett politikai álproblémákat generáljon, amelyekre – természetesen – előre megalkotott válaszaik vannak. Ennek legegyszerűbb módja pedig a félelemkeltés. S hogy a Fidesz-rendszer része az ellenzék is, jól látható, hogy a fideszes tematizálás mentén politizál a legtöbb párt, saját erőforrásaikat szintén elpazarolva, ahelyett, hogy a valós társadalmi problémák megoldására fókuszálnának.

Az október másodikai népszavazáson a nép dönt egy látszólag valós társadalmi problémáról. A fentiekből azonban tisztán látható, hogy a népszavazás javarészt leginkább semmiről nem szól. Semmiről nem szól, azonban nem csupán a fenti elméletből adódóan, hanem tartalmilag sem. Noha az egyébként sem működő és azóta elvetett kötelező kvóta Magyarországon csak valószínűtlenül rendkívüli helyzetben tudna előidézni társadalmi katasztrófát, mégis rettegnek tőle a polgárok az ország minden megyéjében. De hogy mitől félnek, azt valójában ők sem tudják: annak az ezerkétszáz muszlim vallású menekültnek, akiket Magyarországnak be kéne fogadnia, csak Budapesten a többszöröse él már jelenleg is, tőlük valahogy mégsem fél senki. Persze világos (sokaknak nem), hogy a népszavazás az elosztási mechanizmus jövőjéről szól, ahhoz azonban, hogy a magyar társadalom legalább 1%-át meghaladó muszlim bevándorlók befogadása kötelező legyen az államnak, az eddigi menekültválság százszorosát meghaladó mértékűnek kéne lennie – akkor pedig egészen egyszerűen kiürülne a Közel-kelet. Mindezek a tényadatok azonban mellékesek, mert a népszavazás valódi súlyát épp ez a rettegés adja, amelynek eredője nem más, mint a Fidesz hatalmi rendszerének „jól” működő modellje.

A népszavazás a demokratikus rendszerek legmagasztosabb és legerősebb vívmánya és eszköze, amely arra hivatott, hogy valós társadalmi problémákat oldjon meg, vagy a legelemibb szintű döntéshozatalt igénylő ügyekben használtasson (erre az elmúlt hat év drasztikus rendszer-átalakításait látva lett is volna nem kevés alkalom), nem pedig arra, hogy eltorzult rendszerek öncélú működésének áldozatul esve intézményesítse a politikai tévútkeresést.