Azok közé tartozom, akik nagyon sokáig fanyalogtak a Harry Potter-könyvek miatt, felróva az esetlen nyelvhasználatot, a kelleténél gyakoribb szentimentális jeleneteket, majd miután barátok hosszas unszolására (közülük az egyik még szemináriumot is indított a témában az egyetemen, ahol tanít) félretettem az ostoba elitizmusomat és rendesen olvasni kezdtem a regényeket (nem tettem le megint fintorogva két fejezet után), hamar rajongójává váltam Rowling hőseinek és még inkább az általa teremtett univerzumnak. Így talán érthető, hogy nagyon vártam Az elátkozott gyermek érkezését.
KRITIKA
A Potter-regényfolyam jelentőségéről sokat elmond, hogy olyan mértékű olvasási lázat eredményezett, amihez foghatóra akkor már évtizedek óta nem volt példa. Nem is véletlenül. Menekülési lehetőséget biztosított egy sokszor vicces, komplex és szórakoztató párhuzamos világba, miközben ugyanazokkal a problémákkal foglalkozott, melyek a hétköznapokban is alapvető nehézséget jelentenek a kamaszoknak. Minden könnyedsége mellett nagyon komoly témákat feszegetett már a kezdetektől a szerző. Magány, gyász, meg nem értettség, bűntudat, gyökértelenség, önrendelkezés. Marha nagy szavak, de ilyen szavak megértéséről vagy szekrény alá söpréséről szól az életünk.
A legjobb az egészben talán az volt, hogy hőseink tényleg nem voltak hibátlanok, különlegességük nem saját képességeikben rejlett, sokszor egyszerűen csak sodródtak. (A főhősről egyszer maga Dumbledore is azt mondta Pitonnak, hogy közepes képességű, de jószándékú fiú.) Harry például az utolsó néhány könyvben kifejezetten undok, önsajnálatba fulladó bunkó volt, aki barátai nélkül rég elveszett volna, de mégis folyton azokat büntette, akik a legfontosabbnak tartották. A karakterek hétköznapisága, az ítélkezés kikerülése, a barátság ábrázolása, a szereplők esetlensége az, ami igazán vonzóvá tette a történeteket. Harry keresztjének (szülei érte haltak meg), Piton tragédiájának vagy épp Voldemort szeretettel kapcsolatos értetlenségének ábrázolása epikus jellege ellenére sem lehetetlenül távoli. És persze nem maradhat ki ebből a felsorolásból az sem, ahogyan Dumbledore elmagyarázza Harry-nek, hogy nem a születésünk, az adottságaink, hanem a döntéseink határozzák meg azt, kik vagyunk. Rowling könyvei minden hibájuk, szentimentalizmusuk ellenére jók és roppant szerethetők. Pont.
A Harry Potter és az elátkozott gyermek nem csak címében, de a marketing szintjén is (még a borítón is szerepel, hogy a nyolcadik történet) arra utal, hogy itt valamilyen folytatásról van szó, de sajnos ez csak nagyon korlátozott mértékben állja meg a helyét. De mindent csak sorjában.
Először is: mi is pontosan ennek a könyvnek a műfaji besorolása? Regény? Nem. Dráma? Nem. Még csak nem is forgatókönyv vagy színházi szövegkönyv, bár legutóbbira hasonlít leginkább. Nekem az egész olyan, mintha egy audio-narrációval (ezzel a módszerrel teszik még inkább befogadhatóvá a vakok és gyengénlátók számára a filmeket és a színdarabokat) kiegészített színházi előadást jegyeztek volna le szóról szóra. Megvannak a dialógusok és megvannak a legfontosabb színpadi cselekmények, melyeket egy-egy szóba sűrítettek. A nagy kérdés jó-e az bárkinek is, ha egy könyv olvasása közben mindenféle árnyalás nélkül tolják a képébe, hogy ki mikor mit mondd meglehetősen esetlenül és közben mit gondol valójában? Vagy ha egy ölelésnél vastagon aláhúzzák: ez azért furcsa volt!
Nagyon zavarónak találtam annak idején, hogy egy számomra totál felesleges fejezet zárta a Potter-szériát, ez pedig nem volt más, mint a roxforti csata után 19 évvel a gyerekeiket az expresszre felpakoló házaspárok (Ginny-Harry, Hermione-Ron) és csemetéik találkozása a Kings Cross-on. Nos, a színdarab és ennek megfelelően a színházi próba szövegkönyvének különleges kiadása pontosan ezzel kezdődik. Harry Potter sebhelyébe közel 20 éve nem hasított a fájdalom, tehát akár azt is gondolhatnánk, minden a legnagyobb rendben van, de természetesen nincs. Az a rohadt sebhely csak megfájdul.
A történet fókuszában két kis srác barátsága áll, akikben néhány dolog biztosan közös azonkívül is, hogy mardekárosok. Mindketten szenvednek az apjuk árnyékától. Harry nem szereti a kis Albust vagy csak nem tudja kimutatni, a depresszív, visszahúzódó fiúnak ciki a hatalmas hős felmenő, aki mára egy hulla fáradt minisztériumi főosztályvezető. Draco Malfoy-ról pedig azt beszélik, hogy nem lehetett gyereke, ezért a kis Scorpius apja nem más, mint Voldemort, a pletykák szerint egy időnyerővel visszamentek, hogy legyen utódja a nagyúrnak, a fiút ennek megfelelően meg is bélyegzi az iskolás gyerekek közössége. Mindketten esetlenek, egymáson kívül nincs más barátjuk. A két perifériára szorult srác így aztán szinte összenő, aminek a szülők persze nem örülnek.
Az első iskolai év után több évnek kell még eltelnie, mire ismét az egész varázslótársadalmat érintő veszélyek jelentkeznek. Időutazások sora, párhuzamos valóságok, egy igazi Voldemort-utód, a gyerek-gyerek és a szülő-gyerek kapcsolatok furcsa jelenetein gázol át a darab. Átgázol, mert részletekre itt aztán tényleg nincs idő. Minden olyan finomság, amit Rowling beleálmodott a regényeibe hiányzik. Mindent az olvasó képébe vág a szöveg, szó sincs arról, hogy kényelmesen elmerüljünk a varázsvilágban.
A legfontosabb kérdés persze nem is lehet más: vajon mindent jól csinált Harry Potter mindent? Vajon ez a legjobb valóság vagy lehetne ennél jobb is? A kérdésre adott hibás válasz önmagában is elég gyenge elindítója a lavinaszerű eseményeknek, de a Rowlingra jellemző alapos előkészítés nélkül végképp suta a történetvezetés.
Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy jobb lenne a szöveg, ha az instrukciók kimaradtak volna, de ez önmagában még kevés lenne. Itt állandóan hatalmas igazságokat mondanak ki, minden pillanat dráma, de leginkább azzal az órajellel, amin a szappanoperák ketyegnek. A legnagyobb bajom a következetlenség mellett a hiteltelenség, ez a kettő pedig együtt sajnos megbocsáthatatlan.
Nem akarom azt hallani a felnőtt Draco Malfoy-tól, hogy mindig azért volt arrogáns seggfej, mert valójában féltékeny volt Hermione, Ron és Harry barátságára. Amikor egy fiú megölel egy másikat (többször is sor kerül ilyenre), akkor nem akarom, hogy kikacsintson rám a szöveg, hogy: vágod, az egyik szereplő vélhetően minimum biszexuális, pláne, hogy ennek a sztori szempontjából aztán semmi jelentősége nincs, ez pedig így olcsó hatásvadászat, ami mellé nem jár jó ízlés. Hiányoznak a valódi árnyalt motivációk, a kidolgozott eleven karakterek. A végén persze mindenki mindenkinek a nyakába borul, csíny letudva, szeressük egymást gyerekek. Nincsenek igazi fordulatok, nincs igazi főellenség, csak szemfényvesztés van.
A Potter-franchise Hollywoodtól a LEGO-készletekig, az édesipartól a ruházati termékekig mindenhová beette magát és mindenhol jól teljesített, többnyire nem is rossz minőségű dolgokkal szórakoztatva és/vagy megkopasztva a nagyérdeműt, nos, ha van valami, ami igazolja ennek az új könyvnek a megszületését, akkor az pontosan ez: a biznisz. Mert egyébként mást sajnos nem nagyon tudok elképzelni.
Ez és így igazi merénylet egy olyan világ ellen, ami sokkal többet ér és sokkal többet adott idáig.
Csepregi János
A kötetről:
J.K.Rowling - Jack Thorne - John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek - Első és második rész
Kiadó:Animus Kiadó Kft., Oldalak száma:311, Ár: 3390 forint
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
