Áll a bál. Nem a szilveszterire gondolok. Ez egy vadabb buli. A kormányzat december végi határozatával 400 millió forint támogatást biztosított a következő évre a 2016-ban sem kevés pénzből – 150 millióból – létrehozott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nek (KMTG).
Nem sokat hallhattunk erről a szervezetről mi, akik legfeljebb tehetségtelen ifjú íróként vágyunk gondozásra. Eddig jórészt csak a megalakulását kísérő botrány és a most forrongó kedélyek jutottak el az íróakadémia felől a szélesebb olvasóközönséghez. Szóval egyelőre leginkább csak a perverz hírolvasók, a publicisztikák, valamint a nyílt levelek és az izgalmas facebook-threadek rajongói örülhettek. Persze, nemcsak az írók fiatalok, hanem az intézmény is ugye, szavazhatnánk nekik türelmi időt. Az eddig kevés eredményt-eseményt felmutató íróakadémia azonban ettől függetlenül is érthető indulatot váltott ki az írótársadalom nagy részéből. Az összeg önmagában jelentős, ám ha összehasonlítjuk a fiatal írók kibontakozását régóta segítő József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) támogatásával, hát tagadhatatlanul csúnya aránytalanságot is látunk. Szembeszökőt. És azt csípőnek is érezhetjük. A JAK 2016-ban 29.8, a FISZ 25 millió forintból gazdálkodhatott. Bumm, itt robbant egy bomba.
Áll a bál. A kormányzat eddigi gyakorlatához híven nem sajnálja a pénzt, ha a kultúráról van szó – már ha valaki egyértelműen rendszerhű, illetve akkor, ha a kormány teremti meg a(z intézményi) kereteket, esetleg felszámolva vagy csak kicsit elsorvasztva a korábbiakat. Az Opera, a (Vidnyánszky Attila igazgatta) Nemzeti Színház és az MMA a legvastagabb példái annak, hogy a kormány (néha úgy hírlik, mint a KMTG esetében is, hogy maga a kormányfő) valóban a szívén viseli a művészeteket. De Kerényi Imre nagyívű kulturális elképzeléseire is jutott ugye bőven, vagy említhetjük Markó Ivánt és az ő társulatát is, aki 2012-ben először pályázat nélkül 25 millió forinttal gazdagodott a kormányzat jóvoltából, majd a rendkívüli tartalékból további 130 millió forintnyi szeretettel lett elhalmozva. Az egykor nemzetközi hírű táncos-koreográfus ezzel művészileg halálra is lett szeretve (bár előtte sem sok életjelet mutatott sajnos jó ideje). Társulata, a Magyar Fesztivál Balett a következő évben fel is oszlott. Orbán Viktor, aki kormányának messze csillogó táncművészeti gyémántját akarta talán létrehozni, a botrányban személyesen is megvédte Markót. De a művészi megsemmisüléstől – melynek útján a társulatvezető, fájdalom, már hosszú évek óta lépdelt – nem tudta. Pénz ide vagy oda (oda), a Magyar Fesztivál Balett nemhogy a kortárs táncszínházi szcénát nem tudta átsatírozni, holott egymaga szinte több támogatást kapott, mint az összes többi társulat, hanem éppenséggel kimúlt. A kormányzat, ahogy azt sok fronton látjuk 2010 óta, valóban át akarja írni a kultúra térképét, minden szinten. És ott van a kezében az eszköz: a támogatás és annak rendszere, az egzisztenciális ellehetetlenítés és a bőkezű felemelés. Mégis, ahogy látjuk, ez nem feltétlenül elég ahhoz, hogy ez a dózerolással véghezvinni akart kánonváltás és valamifajta saját művész-értelmiségi kinevelés megvalósuljon. Sőt. Persze, ettől függetlenül illetve ezen túl is komoly károkat tud okozni. Nem minden növény tud a dózerolás után is kihajtani. Most a dózer épp a KMTG alakját öltötte fel. Ám ha a művészi eredmények nem jönnek olyan nagy számban, mint a milliók, akkor megjósolható, hogy innen sem indul el egy irodalmi olvasófülke-forradalom, mégha a tehetségük alapos gondozása után a Magyar Idők állandó szerzőivé is válnak a fiatalok (követve ebben több tanáruk). Az ugyanis semmit nem fog átírni az irodalmi szcénában. De míg ők biztos egzisztenciával fognak rendelkezni, addig a JAK vagy a FISZ ifjai kevésbé. Tiltakozásnak helye van.
Áll a bál. Robbant egy második bomba is. Szabó Borbála az íróakadémia mentora lett – így hívják a tanárokat, erre az állásra-ösztöndíjra pályázni lehetett, szabadon természetesen. Nem volt elvárás sem az, hogy a Fidesz tagja legyen a kritériumoknak megfelelő író, sem pártrendezvényen nem kellett megjelenni, sem a Magyar Idők szerzőjének lenni. Sőt, mindezt a mentorrá válás után sem várták el. Szabó Borbála a kormánnyal és a KMTG-vel átellenben is elismerten jó írónak számít. 2016-ban két kötete jelent meg és két bemutatója is volt. Egyik sem a remény színházának valamelyikében. Nem pártalapon és nem KMTG-alapon. Nem a csókos haverság okán. Szabó Borbála most olyan minősítéseket kap a munkáit szerető-becsülő kollégáitól és barátaitól, szintén nagyszerű irodalmi és színházi alkotóktól, amik mellett nem tudott szó nélkül elmenni. Nyilvános facebook-posztban reagált ezekre, megemlítve közülük párat – jópárat pedig a poszt alatt láthat bárki, másokat cikkekben-publicisztikákban lehet olvasni, amelyekben úgy egészében ráhúzzák a vizes és talán rozsdás szögekkel is díszített lepedőt nem pusztán a KMTG-re, hanem az azzal kapcsolatban állókra is. Egy vastag és nagyot reccsenő pálca magasban való eltörése után persze. Így Szabó Borbála „kollaboráns picsa” lett Peer Krisztián szerint. Szabó Borbála a „top-gusztustalanok” egyike Karafiáth Orsolya szerint. Szabó Borbála „elveszítette a gerincét” Krusovszky Dénes szerint. Szabó Borbála „rabolt pénzt” fogad el Lengyel Anna szerint. Vagyis Szabó Borbála orgazda vagy társtettes – bár az ilyen jogi és közerkölcsi kategóriákban nem vagyok jártas.
Áll a bál. Ahogy látható, a nyelvet felsőfokon bíró és azzal kiválóan bánó szerző-alkotók egyöntetűen határozott álláspontot fogalmaznak meg. És ezzel alapvetően nincs is semmi baj. Van ok egyet nem érteni a belépéssel. Ők, bár megtehetnék, hiszen szabad oda a pályázás, nem vesznek részt a mesterségesen új irodalmat kreálni akaró íróakadémia működésében. Erkölcsi megfontolásból. (E kitétel a későbbiekben még fontos lesz.) De ahogy látható, nem pusztán arról van szó, hogy Szabó Borbála saját belátása és lelkiismerete szerint hozott döntésével nem értenek egyet. Nem a döntését minősítik, vitatják és támadják. Őt magát. Fenyegetésnek is beillenek némely szavak. Erkölcsi alapon arra ragadtatják maguk, hogy emberileg mérjenek megsemmisítő erejű szócsapásokat és a szeplőtelenség teljes tudatában ragadják magukhoz az ítélkezést. Az ítéletben nem nagyon van egyéb megfontolás, mint az, hogy Szabó Borbála egy, a kormányzat (Orbán, takarodj!) által létrehozott intézmény fizetett-ösztöndíjas oktatója lett. Ezzel sok kiváló alkotó-kolléga szemében Szabó Borbála egy megsemmisítendő – sőt, tulajdonképpen a döntése által már megsemmisült – íróember lett. Olyan fokra hágnak az indulataik, hogy a keretek, amelyekben fogalmaznak és fenyegetnek (a facebook-ismeretségből való törlés ennek a leggyerekesebb formája), az embert magát támadják. Lenullázzák. Árulónak minősítik. Szabó Borbála erkölcse en bloc megszűnt létezni. Az erkölcséről beszélnek a fentebb idézett terminusokkal. Nyilván a döntéseinknek vannak erkölcsi következményei is, lehet arról is beszélni, figyelmeztetni a barátunk, szeretett kollégánk, hogy szerintünk ott van valami bibi. Szerintünk. Szabó Borbála azonban, köszöni, semmi a saját lelkiismeretével és erkölcsével ellentétes követelménynek nem ment alá. Ezt egyáltalán nem mellesleg a tettei – nem, nincs ott a kormány megmozdulásain, és nem, hiába jelent meg a posztja alatt a békemenet, annak sem lett a híve – és a művei is bizonyítják. Szabó Borbála nem lett más. Megvehető, mondják még rá. Mit vettek meg Szabó Borbálában, mit adott ő az ösztöndíj-fizetésért cserébe? Igen, itt jön az, hogy ő legitimizálja ezt a szervezetet, egyúttal ezt a hatalmat. Az ördögöt, mondjuk ki. Hogy ő a nevét adja „ehhez” – a nevét, amiből egy van neki, figyelmeztetik rá, és ezzel az bizony el is tud veszni, jön rögtön a fenyegetés. Devalválódik. Meglátásom szerint magától ugyan semmi nem nagyon devalválódik, viszont devalválni lehet valamit és valakit. Ebben a konkrét helyzetben látszik is, hogy kik devalválnak, miért és hogyan. Szabó Borbála közben ugyanolyan szabad alkotóként és tanárként él, ahogy előtte. Az élete azon kívül, hogy a KMTG mentora lett és ott tehetségéhez mérten tanít, semmiben nem változott ahhoz képest, mint amikor ugyanezek a kolléga-barátok szerették és nem tartották top-gusztustalan, gerinctelen, rabolt pénzt elfogadó kollaboráns picsának. És majdnem elfelejtettem, a legfontosabb jelző: seggnyalónak. A valóban kiváló írástudók egyik kedvenc szava. És persze, előkerül Thomas Mann-nak a Harmadik Birodalom ellen szót nem emelő költőkhöz intézett írása, hogy el ne felejtsük végső és megsemmisítő erejű csapásként a mostani rezsimet a hitleri Németországhoz hasonlítani. Így lesz Szabó Borbála a nácik szolgálóleánya. Erkölcsi alapon.
Azt hiszem, az intézményt, annak létrejöttét és Szabó Borbála döntését is lehet vitatni. A hír szent, a vélemény szabad ugye. De talán pár dolgot azért nem kéne: megsemmisíteni, ítéletet hozni, fenyegetni, bűnössé, de legalábbis bűntárssá nyilvánítani valakit egészen addig, amíg erre nem szolgáltatott okot, és azt nem vizsgáltuk és mértük meg egy valós – nem, nem a saját, kissé felénk billenő – morális mérlegen kellően, és amíg nem a Harmadik Birodalomban élünk. Sokaknak újdonság, de nem, nem ott vagyunk. Meg kéne érkezni (most már) 2017-be. És esetleg ha nem ilyen, régóta és mindhiába alkalmazott, kontraproduktív és viszolygást keltő eszközökkel harcolna a feddhetetlen erkölcsiséget és az ítéletalkotás jogát magáénak tudó liberális értelmiség, akkor talán több hívet is nyerne. Így csak veszíthetnek.
Herr Réka írása.
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!