A valódi viták otthona

Reflektor

Mire jó a provokáció?

avagy egy filo-ruszita putyinbérenc reflexiói

2017. január 07. - szénhidra

putyin.png

 

Ritkán borítja el úgy az agyam a pasztell-lila (értsd: kék- fehér-piros) szárazgőz, mint ahogy az Gottmayer Lea, ’A Putyin fan klub magyarországi tipológiája’ című 2016. december 23.-i írása után történt.

Nem mintha nem futnék bele nap, mint nap olyan cikkekbe, melyekkel ennyire nem értek egyet. És még csak nem is az volt a durva, hogy mindez a Reflektorban jelent meg, hanem, hogy egy olyan szerző klaviatúrája nyomán látott napvilágot, akivel, bár korántsem értettem mindenben egyet, de az általános felkészültségét, alaposságát, a kérdéseket minden oldalról megvilágító, más véleményeket is elfogadó hozzáállását tiszteletreméltónak, és hatékonynak tartottam. Számtalan írásában – meglepő módon – megváltoztatta egy-két mozdíthatatlannak gondolt elképzelésemet.

Talán ezért is hittem egy darabig azt, hogy ez a cikk egy poén, hogy az egészet idézőjelben kell érteni, de hamarabb elfogytak a mondatai, mielőtt még úgy istenigazából beleszagolhattam volna az arcomba repülő hordalékba, ami az után terített be mindent, hogy Gottmayer Lea beledobta az oroszkérdés összes üledékét a ventilátorba. Nem volt mit tenni, rá kellett döbbenem, hogy itt most tényleg egy uszítást olvastam. Sőt, mi több, egy kettes fokozatú uszítást olvastam, ahol már nem is az van pellengérre állítva, aki ellen a propaganda zajlik (kvázi annak a bűnei már apriori értendők), hanem immáron az, aki nem átallja megvédeni azt a pokolfajzatot.

Mindez egy olyan leereszkedő hangvétellel párosult, mint egy önmagához képest is vitriolosabb Tóta W. agymenés, vagy egy, az átlagosnál is kendőzetlenebb 444-es, kioktató észosztás. Igazi intellektuális demagógia. Attól, hogy színvonalas, hogy nem a 70-es IQ-jú, Mónika Show fun-okat hivatott manipulálni, még illik rá a definíció: „a retorika azon fajtája, amely az érzelmekre és az előítéletekre próbál hatni, általában tetszetős, részigazságokon alapuló kijelentések formájában”. Sőt, az eszköztárában is a demagógia legáltalánosabb fegyvereit használja: egymással össze nem illő tények egymáshoz illesztése, az, „aki-nincs-velünk,-az-ellenünk-van” szemlélet nyílt vagy burkolt sugalmazása, és persze a lekicsinylő, a megtámadott személyt magát, nem pedig a tetteit minősítő címkézések.

Csak minimális, épphogy pár morzsaként odaszórt tartalmi érv van a cikkben, de azok is mindig csak ahhoz képest, hogy épp melyik oroszbérenc van kifigurázva a szerző által három fő típusba sorolt fun-klub tag közül. Mer’ aki meg meri kérdőjelezni az "oroszveszélyt", az vagy a legrosszabb fajta elvtelen opportunista, aki mindezek felett még szűk látókörű is, vagy szemellenzős, félművelt hagymázasan magyarkodó náci, esetleg elszállt, enyhén anarchoszindikalista beütésű antikapitalista komcsi.

Mivel magamról csak tudom, hogy nem tartozom egyik csoportba se (még akkor se, ha mondjuk, elfeledkezünk az enyhe hangulatkeltési szándékkal odaaggatott jelzőimről), halkan meg kell jegyeznem, hogy Gottmayer Lea kénytelen lesz egy negyedik klub-csoport besorolást is felvenni a feketelistájára: az önálló véleményalkotás jogát fenntartani kívánó művész és/vagy szabadgondolkodó, aki se nem fasiszta, se nem kommunista, se nem seggnyaló.

Mint ilyen, egyszerűen furcsának találom azt a kiváló dramaturgiával megírt, több évada zajló külpolitikai reality show-t, ahol Husszein majd Kadhafi halála után Putyin lett a világ első számú közellensége. Nem rendelkezem annyi ide vágó információval, mint egy politológus, de nem is vagyok beleragadva a szakma vezérirányzataiba, és hál istennek nem hat rám a szubkultúra szaktekintélyeinek való megfeleléskényszer sem. Így csak azt látom, hogy büdös az, ahogy pár évvel ezelőtt hirtelen Oroszország lett a rossz fiú. Vagy, ahogy tényleg az egyik napról a másikra, mint akik vezényszóra dolgoznak szeparatistázni kezdtek ugyanazok a médiumok, amelyek egy évvel korábban még azt fejtegették, hogy Ukrajna nem is egy igazi ország, a napjai meg vannak számlálva, mert a keleti fele teljesen orosz, és természetes, hogy az ott élők sose fogják elfogadni azt, hogy az EU vonzáskörébe kerüljenek.

Én speciel akkor lettem haza -és euáruló, hálátlan, oroszbarát, amikor egy, a Krím-i népszavazás ellen fújoló társaságban meg mertem kérdezni, hogy miért nincs joga az ott élő orosz többségnek eldönteni, melyik országhoz akar tartozni, és szerintem semmi szüksége ehhez se Nyugat-Európa, se az USA, de még a HVG külpol rovatának engedélyére se. Bár arra külön figyeltem, hogy minden mondatomba hiteles szemvillongással szőjem bele, hogy: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin ettől még szemétkutyafejűdiktátorrohadtcsekásKGB-s, és azt is kifejtettem, hogy nem kérdés, korrekt volt-e a szavazás, mert valószínűleg nem volt az, de az se kérdéses, hogy egy valóban vitán felül álló (se Moszkva, se Kiev által nem befolyásolt) referendum is Oroszországhoz való csatlakozást hozott volna. Annál a primitív, de egy mainstream külpolos elemző számára  - a jelek szerint - értelmezhetetlen oknál fogva, hogy ott oroszok élnek.

Egyszerre lettem abban a társaságban agymosott Orbán-bérenc, és kénköves irredenta-fasiszta (igen-igen: irredenta, mert azt is a fejemre olvasták, hogy akkor én biztos Székelyföld és Csallóköz elcsatolását is támogatnám, még akkor is, ha ehhez Putyin tankjai kellenének), de bevallom bakunyinizmussal akkor még nem vádolt senki.

Értem én, sőt megértem, mit több: egyetértek azzal, hogy Paks II. nagyon gáz, és hogy egy zöld pártnak, amelyik ráadásul a leghitelesebben tud megszólalni antikorrupciós ügyekben folyamatosan melegen kell tartania ezt a témát… De könyörgöm! Nem veszitek észre, hogy a nagy pakskettőfájt, meg az energiafüggőségi démon miatt lassan abba kezditek belehergelni magatokat, hogy a Paks II-es szerződés az orosz nép kollektív bűne? '90 környékén a magyar élelmiszer-feldolgozó ipar elkótyavetyélése is legalább akkora nemzetellenes bűn volt, mint ez. Akkor most ezért utálnunk kéne a franciákat, meg mindenkit, akik bagóért megszereztek, majd leépítettek mindent?

Ha egy cikkben olyan szóösszetételeket használunk lekicsinylő jelleggel, mint hogy „oroszbarát” és „gazdaország”, akkor nemcsak leteremtett illetőt, hanem az adott népet is megsértjük vele. Annak, aki ezt nem hiszi el, vagy hisztérikus túlzásnak tekinti, privátban a Mesengeren tudok pár ország -és népnév tippet adni, hogy kipróbáljon hasonló szóösszetételeket, hasonló jelentéstartalommal.

Továbbá, ajánlom mindenki figyelmébe az első világháborút megelőző években született uszító írásokat. Azokat, ahol a mai napig irodalomórákon tanított humanista németek beszélnek az elkorcsosult "francia lélekről", vagy azokat ahol, a ma szintén klasszikusnak számító francia kollégáik teszik meg ugyanezt a germánokról. De ha ez se elég akkor olvassatok el pár mértékadó magyar irodalmi nagyságunk I. vh előtti írását. Bizonyára nekik is megvoltak az akkor aktuális okaik az uszításra... (Ha valakinek továbbra is túlzásnak tűnik a párhuzamom, akkor ajánlom áttanulmányozásra az egyébként kitűnő kritikai visszhangot és könyvpiaci szempontból értelmezhetetlenül erős reklámkampánnyal támogatott. André-regényfolyam első kötetét a Megmentőt by Frei Tamás. Ahol a rendkívül szórakoztató, de nettó hazugságok és a fél világháló által pletykált, újdonságnak beállított igazságok ötvözeteként iszonyú dózisban kapott információhalmaz megemésztése után a történet végén úgy gondol az egyszeri olvasó az oroszokra, mint a természet rossz tréfáira és a civilizációtörténet torz szülötteire)

Oroszországban nyugati értelemben vett demokrácia, a teljes történelmüket (Kievi (!) Nagyfejedelemség, miegymás J ) figyelembe véve, talán ha tíz évig lehetett Jelcin alatt. Hogy várhatja el bárki is, hogy rajongjanak érte. Mármint azokért az időkét, és ezáltal a liberális demokráciáért. Az 1990-es évek voltak az orosz történelem legmegalázóbb és legkilátástalanabb évei. Nem mondom, mikor belenéztem egy pár, abban az időben készült filmjükbe (mert szemben pl. a magyar kultúrával a töretlenül világszínvonalú orosz filmek mindig hűen tükrözik a társadalmuk aktuális lelkiállapotát), akkoriban bennem is felkurjantott egy kisördög: „az legyen a minimum, hogy egy kicsit most szívtok, megérdemlitek, hisz eddig ti szívattatok minket”

Viszont egy közel 150 milliós belső piaccal, ennyi természeti kinccsel, és a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével rendelkező népet nem annyira könnyű tartósan megalázni, mint egy 10 milliósat, úgyhogy Oroszország talpra állt, de nem úgy, ahogy a Nyugat ideológusai szerették volna. Na, jó, elismerem: szerintem se feltétlenül úgy álltak talpra, ahogy kellett volna, de ennek erkölcsi megítéléséhez tényleg semmi közünk.

Ha megnézem a kultúrájuk jelenét, közelmúltját, vagy mindazt, amit az egyetemes világkultúrához adtak pl. a lélektani alapú realista nagyregényt, a modern szatíra etalonját, a misztikus regények irodalmi szintre emelését, a film és a realista színház ma is használatos formanyelvét, a klasszikus balettet, a romantikus zene legnagyobb pillanatait, stb-stb. Vagy, ha beleolvasok, belenézek, belehallgatok néhány ikonikus szerzőjük művébe: Gogolba, Dosztojevszkijbe, Tolsztojba, Bulgakovba, Eisensteinbe, Tarkovszkijba, Csajkovszkijba, minden alkalommal rádöbbenek a humanizmusuk mélységeire. Ha pedig mindezt összevetem azzal, hogy milyen széleskörű és milyen mély megértésen alapuló tisztelet övezi, övezte még a legsötétebb sztálinista időkben is ezeket az alkotókat, akkor képtelen vagyok úgy tekinteni az orosz népre, mint elmaradott birkákra, akik egyszerűen kulturálisan fejletlenek ahhoz, hogy felfogják, miért jó nekik a mi nyugati értékrendünk, társadalmi -és családmodellünk.

Attól, hogy az oroszok többsége nem háborodik fel azon, sőt helyesli, hogy a Pinalázadás nevű propaganda-csoport vallásgyalázó provokációját az elnökük nem intézi el egy vállrándítással, attól még nem a középkorban élnek.

Igen, mikor meghallottam, hogy két évet kaptak egy performanszért, akkor először én is megdöbbentem. Azért döbbentem meg, mert itt nőttem fel Magyarországon. Nagyezsda Tolokonnyikova és Marija Aljohina viszont oroszföldön szocializálódott, és egyikük se tűnik gyengeelméjűnek, tehát 100%-os bizonyossággal tudniuk kellett, hogy mi történik, ha bemennek abba a templomba, és ott azt teszik, amit tettek.

Jobb helyeken ezt nevezik provokációnak.

A provokáció mindig egy PR akció, de egy teszt is egyben. A provokáló folyamatosan beljebb és beljebb araszol, felméri, meddig mehet el, majd üvölt, ha megállítják, ha meg nem állítják meg, akkor nyíltan vagy burkoltan puhapöcsözik.

De vegyük úgy, hogy tévedek, és valamiféle egyetemes kozmikus értékrend, mint a világtörténelem végcélja nevében igenis jogunk van erkölcsileg minősíteni egy felszínesen ismert, bár szerintünk retrogád társadalmi berendezkedést.

Oké, legyen így.

Akkor is végzetes tévedés mindezt belekeverni a külpolitikába, és egy nagyhatalom lépéseit aszerint megítélni, hogy miként gondolkodik a nyugati értelemben vett szabadságjogokról.

A putyinizmus az orosz nép sajátos kulturális, gazdasági és politikai történetének terméke. Ebben az országban csak 13 ével Csehov halála után, és héttel Tolsztoj távozását követően a cárizmusból a bolsevik diktatúrában találták magukat. Az Ohrana helyett az NKVD kezdte el 70 évig baszogatni őket, úgyhogy egy, a cári rendőrség jogkörével felérő putyini állami erőszak felüdülés nekik a komcsikhoz képest. Most legalább mindenki tudja, hogy ha elviszik, akkor miért viszik el…

Finoman szólva nincsenek a vérükben az emberi jogok.

De közben a Csendes Dont és a Karamazovokat olvassák a villamoson és értik Tarkovszkij Stalkerét!

Alapvető tévedés, és jóvátehetetlen taktikai hibákhoz vezet úgy tekinteni az oroszok között egyre népszerűbb Putyin lépéseire, mint egy hataloméhes diktátor semmiből jövő őrületére. Érdemes beszélgetni nagyszámú orosszal, hogy mit gondolnak mindarról, amit mi annyira durvának vélünk, és érdemes beszélgetés közben felmérni, mennyire beszűkült agyúak, mennyire műveletlenek, mennyire agymosottak, mennyire felelőtlenek, mennyire szexisták, mennyire kirekesztőek.

Szignifikánsan? Semennyire.

Ténylegesen? Pont annyira, mint más, civilizált nemzetek fiai és lányai.

Egy közel 150 milliós nép társadalmi berendezkedését negligálni, a tagjait kioktatni, elmagyarázni nekik, hogyan illik késsel-villával enni, pedig, több, mint hiba. Ez persze nem jelenti azt, hogy Putyin jófiú (ártatlan jófiúkból még Uruguayban se lesznek államelnökök), és természetesen nem jelenti azt, hogy nem lehet adott esetben veszélyes. Biztos, hogy van olyan konstelláció, a provokációnak sajnos létezik olyan foka, amikor veszélyes lehet még ránk is.

Na de, Magyarország oroszok általi lerohanásának rémképét vizionálni, ami bármelyik percben bekövetkezhetne, ha a NATO nem védene meg minket.

Hm … Khm. ...

Nehezen képzelem el, hogy az Arbat mini-bolthálózat pultos kislányaiból és a Lukoil benzinkutak alkalmazottaiból verbuvált néhány fős oroszajkú szeparatista csoport kulturális autonómiának álcázott területi követeléseit kihasználva Putyin tankjai átvonulnának a Vereckei Hágón.

Még akkor se, ha az oroszok már a Kárpátaljai spájzokban lennének.

 

Barnóczky Ákos

filmrendező

 

 

 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://reflektor.blog.hu/api/trackback/id/tr6412106513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

savanyú a narancs ( Villanyfényes) 2017.01.08. 12:48:00

Ez fájt. Megrostáltam, mint Salvor Hardin és a nagy semmit találtam. De sebaj, majd érkezik a védelem.

Balt 2017.01.08. 13:35:56

Paksot leszámítva teljesen egyetértek.

Brancaleone 2017.01.09. 10:38:36

@savanyú a narancs ( Villanyfényes): Adsz pár példát, hogy mi fájt? Vagy hogy ide vonatkoztatva mi volt a Salvor Hardin féle szűrésed elve?
süti beállítások módosítása