Talán sokak számára távoli egzotikumnak tűnhet, hogy észak-amerikai egyetemeken papagájszínű felnyírt hajjal lázadó diákokkal kell a szólásszabadság híveinek összecsapni.

Pedig a South Parkban is gyakran kigúnyolt identitásharc mifelénk is megjelent, ha egyelőre nem is olyan lendülettel, mint észak-amerikai őshazájában. Magyarországon is mind jellemzőbb, hogy érvek helyett a „progresszióra” hivatkozva akarnak egyesek vitákat letiltani és kizárólagos jogot formálnak bizonyos témákhoz (pl. LMBT ügyek) való hozzászóláshoz, ezért sem mehetünk el szó nélkül e mellett a jelenség mellett.

A többek közt a tumblr, twitter és facebook feneketlen mélységű bugyrain keresztül világszerte terjedő jelenség ideológiai eredete vitatott. A társadalmi igazságosság harcosainak (angolul social justice warrioroknak, SJW-knek) nevezett kultúrharcosokat a baloldaliak jellemzően liberálisnak tartják, míg sok liberális baloldalinak: senki sem akarja őket a nevére venni. Valóban zavarba ejtő, ahogy az általuk értelmezett társadalmi igazságosságra hivatkozva egyesek nem csak új szavakat akarnak a társadalomra erőltetni, hanem például olyan szavak jelentését, mint férfi és nő teljesen át akarják írni. Összefér ez bármiféle baloldalisággal, amely a rendszerszintű folyamatokat elemzi és alulról jövő, kollektív cselekvésben látja az igazságosság zálogát? Összeegyeztethető a szólásszabadsággal, amely többek közt a liberális politikai filozófia egyik fontos eleme? Nézzük meg, mik a jellemzői ennek a jelenségnek idehaza és világszerte és azok milyen keretbe illeszkednek.

• Hőseink ahelyett, hogy a valóban létező problémák okait megvizsgálnák és strukturális megoldásokat keresnének azokra, a társadalmi hátrányokat és előnyöket az egyén értékét meghatározó morális kérdésként fogják fel. Az elnyomott pozíciót morális felsőbbrendűségként értelmezik, amit vásári látványosságként mutogatnak, hogy mindenki járjon csodájára elnyomottságuknak. A kiváltságos pozíciót (pl. fehér bőrszín) pedig olyan morális vétekként kezelik, amelyet az azzal bíróknak Oidipuszhoz méltó módon kell felismerniük és következésképp penitenciát gyakorolniuk. Erről szól a lelkiismeretfurdalásra apelláló jelmondat: „ellenőrizd a privilégiumaidat”. Ez az elképzelés tehát az egyéneket azok társadalmi pozíciója alapján ítéli meg és érzelmi zsarolással akar az egyéneken jócskán túlmutató problémákon változtatni.

• Az esetek túlnyomó többségében azonban moralizáló barátaink nem valós problémákkal, hanem csekély jelentőségű bosszúságokkal (pl. mikroagressziók!) vannak elfoglalva, amelyeket súlyos társadalmi problémának állítanak be. Ezt nevezi a szakirodalom mikropéniszverésnek. Ezek a derék emberek mindig új elnyomásokat keresnek és találnak: gyakorlatilag naponta frissítik az elnyomásformák listáját. Bizony, „az aszexualitás semmibe vétele”, „egy adott testalkat előnyben részesítése”, a „szexmunka-ellenesség” is szörnyű elnyomást valósítanak meg, ahogy a mindenféle szégyenítés (azaz shaming) is az alkoholszégyenítéstől addig a szégyenítésig, amit azzal követ el az ember, ha nem ért egyet a moralizáló keresztes lovagok dogmáival. Nem is beszélve a fóbiákról, például a femmefóbiáról és queerfóbiáról – ezeket inkább nem is magyarázom, nem érdemes, örüljön, aki sosem hallott még róluk. Ott van továbbá napjaink egyik főbűne, a nemtelenítés (misgendering), ami arra utal, hogy nem „ismerjük el” egy egyén biológiai nemétől eltérő „nemi identitását” mint a valódi nemét.

• Az általuk sekélyesen értelmezett valós problémákat az elnyomásnak korántsem nevezhető bosszúságaikhoz (állítólagos elnyomásokhoz) hasonlítják. Így lesz nem csak „ciszprivilégium” az, hogy valaki tudomásul veszi biológiai neme valóságát, hanem a rasszizmussal és szexizmussal analóg jelenség. Ráadásul mindig a trendnek megfelelő újabb, különlegesebb „elnyomásokkal” kell a legtöbbet foglalkozni, hiszen haladni kell a korral: például azzal a „diszkriminációval”, hogy vannak, akik nem randiznak transzneműekkel vagy kövérekkel.

• Az erkölcsi magaslataikból alátekintő kultúrharcosok az elnyomásokat nem csak párhuzamba állítják, hanem azok ún. metszeteivel is nagyon szorgosan foglalkoznak. Mivel igen fontos nekik, hogy morális hierarchiát állítsanak fel az elnyomottság mértéke alapján, a több elnyomott csoporthoz tartozás a fő vesszőparipájuk. Amit korábban halmozottan hátrányos helyzetnek neveztek, azt a társadalmi igazságosságra hivatkozva moralizálók egy nem értelmetlen megközelítés teljes félreértelmezésével interszekcionalitásnak nevezik. A csúcsra járatott vulgárinterszekcionalitás értelmében nem a problémák eredetét és azok összefüggéseit elemzik, hanem azokat összeadogatják, mintha a társadalmi helyzet egy kiszámolható matematikai képlet lenne. Szegénység + melegség + fekete bőrszín = három elnyomás, ez már elég jó indulótőke egy SJW buliban.

• Az elnyomások összeadogatása egyrészt arra jó, hogy ideológusaink az áldozati póz dicsfényében sütkérezhessenek, továbbá, hogy a (leg)elnyomottabb státuszt ütőkártyaként illetve furkósbotként használhassák, amikor vitára kerül a sor. Mindig annak van igaza, aki a legtöbb elnyomáspontot szedte össze. Ezt az elnyomáslicitet és az elnyomások versenyeztetését nevezem inverz faszméregetésnek, hiszen ugyanúgy a számszerű összehasonlítgatás számít, csak itt az lesz felsőbbrendű, aki a legszerencsétlenebbként tudja elismertetni magát.

• Vita helyett jellemzően azért inkább az ellenvélemények nyilvánosságból való kizárásában hisznek, hiszen azok megsértik a biztonságos terüket (safe space-üket). A szólásszabadságot fenyegeti az a no-platformingnak nevezett technika, amellyel egyes előadók minden nyilvános megszólalását igyekeznek megakadályozni olyan nézeteikért, mint például hogy a nőknek nincs péniszük és a férfiaknak nincs vaginájuk.

• Ennek szükségességét alátámasztandó saját mentális sérülékenységükre is előszeretettel hivatkoznak. Többek közt az egyetemi órákon is ragaszkodnak az ún. trigger warningokhoz, amelyek lényege, hogy figyelmeztessenek a potenciáliasan felkavaró tartalomra, nehogy rosszul legyen valaki. A trigger szót a súlyos traumák (pl. háborúk, nemi erőszak, stb) utóhatásainak irodalmából vették és az átélt trauma emlékbetöréseit előidéző élményre utal. Itt legtöbbször arról van szó, hogy piszlicsáré problémáikat (pl. a „nemi identitásnak” nem megfelelő személyes névmás használatát) hasonlítják a súlyos, rablótámadás, bántalmazás, nemi erőszak során átélt traumákhoz. Más esetekben valós társadalmi problémákat (pl. rasszizmus) fordítanak pszichologizálásba, ennek köszönhetően nem a probléma eredetéről lesz szó, hanem hogy hogyan asszisztáljon az egész társadalom ahhoz, hogy a homokba dughassák a fejüket. (A trigger warning jelenség legkomikusabb fejezete az, hogy mivel a trigger szó a lőfegyverek ravaszát is jelenti, egyesek szerint emiatt az erőszakos asszociáció miatt a trigger szó maga is triggerelhet embereket, így a trigger warningot is át kellett nevezni.)

• A társadalmi igazságosság elérését úgy képzelik el, hogy az egyének toleranciát tanulnak és hátrahagyják „maradi előítéleteket”. Ez az elképzelés elkendőzi azt, hogy a rasszizmus és a szexizmus nem azért léteznek, mert „középkori” nézeteket örököltünk és egyesek túl suttyók ahhoz, hogy levetkőzzék őket, hanem mert azok eszközei és lenyomatai a véges erőforrások elosztásáért folyó küzdelemnek. Azzal, hogy a moralizálók az egyének toleranciáját és empátiáját teszik meg az „igazságosságért” folyó küzdelem lényegének, letagadják azt, hogy szükségszerűen ütköző érdekek képviseletéről, gazdasági-politikai érdekellentétekről van szó.

• A társadalmi igazságosság önjelölt harcosai természetesen a tolerancia és empátia bajnokai. A pszichológiai nyereség mellett azért is előnyös számukra az önnön toleranciájukban való tetszelgés, mivel ezzel tudnak helyet kivívni maguknak a nyilvánosság egy bizonyos szeletében. Egyeseknek igencsak kifizetődő a „liberális progresszió” szekerét tolni, hiszen jelen világrend fenntartásához szükséges, hogy a globális gazdasági elit érdeke a „civilizációs haladással” kapcsolódjon össze, mások a hasznos idióta szerepét töltik be. Közös bennük, hogy heroikus civilizációs küzdelemnek, politikamentes és univerzális emberi értéknek állítják be a gazdasági érdekeket elfedő ideológiájukat, ez alapján ráadásul az emberség illetve az egész emberiség felkent atyuskáinak tartják magukat. Ezt nevezik egyesek jóemberkedésnek vagy erénykörbehúgyozásnak, rosszabb nyelvek tolerancia-maszturbációnak illetve tolerancia-biznisznek. Toleranciaparádézásuk része, hogy felsőbbrendűségüket fitogtatandó barbárnak, bigottnak, fasisztának, nácinak nevezik a jelenlegi gazdasági-társadalmi-kulturális rend ellenzőit. Természetesen vannak valóban szélsőséges nézeteket vallók, azonban nem többért is náciztak már le embereket, mert azok szerint nem feltétlenül kellene gyerekeknek pubertásblokkolót adni, ha valamiért kényelmetlenül érzik magukat a testükben.

Mindebből kitűnik, hogy bár e posztmodern viktoriánusok a társadalmi igazságosságra hivatkoznak, valójában egy nagyon is szűk gazdasági-politikai érdekeket képviselő ideológia alapján állítanak fel morális hierarchiát. Érdekesség, hogy az őket kritizálók gyakran maguk is hasonló logikát követnek. Itt van például a politikai korrektség számos problémás aspektusát jogosan kritizáló FAM cikk, amely végül maga is beszáll az elnyomásversenybe és a heteroszexuális fehér férfiakat hasonlítja a nácizmus zsidó áldozataihoz. (Nos igen, ha valaki a zsidók szenvedéséhez kezdi el hasonlítgatni saját helyzetét és a nácikhoz az őt állítólag bántókat, ott már gyanakodhatunk, hogy szenvedéslicitről van szó.) A férfiak állítólagos nemi alapú elnyomása ellen küzdő figurák (ún. férfijogi aktivisták) sem a moralizáló és az elnyomottságot fetisizáló logikát támadják, csupán egy alternatív, versengő narratívát kínálnak fel a szenvedéstörténetek vetélkedőjében.

Az igazságosság fontos célkitűzés, de szögezzük le: a moralizálásnak, toleranciaparédának és a nekünk nem tetsző nézetek nyilvánosságból való kizárásának ahhoz semmi köze. A minket érő társadalmi igazságtalanságok ellen felléphetünk úgy is, hogy közben beismerjük: nem az „emberséget” képviseljük a „bigottsággal” vagy „gonoszsággal” szemben, hanem partikuláris érdekeket más partikuláris érdekekkel szemben. Ehhez szükséges, hogy a problémákat ne egyéni szinten, hanem a gazdasági-társadalmi rend viszonylatában fogjuk fel és egyéni érvényesülés helyett kollektíven lépjünk fel a leereszkedő tolerancia és empátia helyett szolidaritásra alapozva. Ezt hívják hagyományosan baloldaliságnak. A baloldali megközelítés természetesen ma is létezik, többek közt a feminista és antirasszista küzdelmekben is, csak sokkal kevesebb helyet kap a nyilvánosságban, mivel egyének helyett valóban a rendszert kritizálja.

Ezzel szemben a társadalmi igazságosság harcosai egyéni szinten értelmeznek és próbálnak megoldani strukturális problémákat, ebből a szempontból liberális sémákban gondolkodnak és azok alapján torzítanak el baloldali (és liberális) fogalmakat. Olyan ontológiai liberálisok ők, akik baloldalinak képzelik magukat illetve baloldali színekben akarnak tündökölni – más szóval transzbaloldaliak. Jegyezzük meg gyorsan: a transzbaloldali jóemberkedők nem liberálisokból lett baloldaliak. Azért illik a párhuzam a transzneműséggel, mert mindkét esetben tévképzetről van szó. Kutyából nem lesz szalonna, ahogy nőből sem lesz férfi és férfiból sem lesz nő. Egy liberálisból elméletben lehet baloldali, ebben az esetben azonban nem erről van szó, ezért beszélünk transzbaloldaliságról. Azt, hogy a transzbaloldaliak miért akarnak baloldali tollakkal ékeskedni és milyen példák vannak erre Magyarországon a hamarosan következő folytatásban vizsgálom meg.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!