Pap Szilárd István „A Momentum és az üres nemzetkép” című írása¹ megerősíti azt a nemzetről szóló mítoszt, amely szerint a nemzet egy mesterséges alkotás. Ez az állítás amellett, hogy segít rámutatni a Momentum nemzetképmeghatározási kísérletének valóban színvonaltalan voltára, elfedi azt a valódi kritikai lehetőséget, amelyre a baloldali diskurzusnak szüksége lenne, és amely nemcsak a másikra mutogat, hanem a saját háza táján is söpröget. Egy valódi baloldali program csak a belépési küszöböt nélkülöző csoportidentitásokat fogadhatja el, amelyek tagadják az érdem és a jutalom logikáját, amelyek mindenkit megvigasztalnak.

Pap Szilárd István a mítoszt a nemzetkép kialakulásának történetén keresztül kezdi bemutatni, hogy amellett érveljen, hogy a nemzet nem egy magától adott dolog, hanem egy ideológiai keret, amelyet különböző tartalmakkal lehet kitölteni, egy politikai eszköz, amelyet progresszív és retrográd célokra is lehet használni. Ennek a történeti áttekintésnek a során megismételi azt a mítoszt, hogy a nemzetek a „18-19. század előtt nem léteztek”. Persze ilyen úri huncutságok voltak, mint a nemesi nemzet, de ez a társadalom széles rétegeit nem érintette, akik „nem rendelkez[tek] saját közvetlen kisközösség[ükön] túlmutató közösségi tudattal”. Most attól az anomáliától tekintsünk el, hogy amennyiben ez igaz lenne, akkor mi magyarázná azt, hogy egy XV. századi parasztlány a közvetlen kisközösségét elhagyva miért dönt úgy, hogy fegyvert ragad annak érdekében, hogy az egyik franciául beszélő fehér férfi helyett egy másik franciául beszélő fehér férfi legyen a legfőbb hűbérura – nyilván megtetszettek neki az úri huncutságok.

A komolyabb probléma ezzel a képpel az, hogy a felelősséget a nemzeti eszme működéséért valamiféle történeti szükségszerűségre hárítja. Azt állítja, hogy a nemzet messze nem természetes része az emberi társadalmak működésének, hanem mint Weöres Sándor kétfejű fenevada valamikor a XVIII. században alászállt Európára, hogy az addig békés polgárok elméjét megzavarva fenekestül felforgassa az életüket.

Fontos látnunk, hogy ez a mítosz a szükségesnél nagyobb teret enged a XVIII-XIX. századi nemzeti ébredés által megfogalmazott hagyományos nemzetfelfogásnak. Az eredeti nemzeti elképzelés szerint, amely a nemzeteket valódi létezőknek, mondhatni a történelem egyetlen igazi cselekvőinek tekintette, a nemzet nem egyike a sok csoportidentitásnak, hanem a kitüntetett csoport, amely ugyanolyan valóságos létező, mint az emberi faj. Az ember elsődlegesen magyar vagy német, mert annak születik, és csak másodsorban munkás, irodalomkedvelő vagy sportoló, mert azzá válik. Természetesen az eredeti nemzeti elképzelésnek az is része, hogy ezek a nemzetek öröktől fennálló szubsztanciális egységek, ezt tagadja a mítosz azzal, hogy azt állítja, hogy valójában a nemzetek a XVIII-XIX. század során jöttek létre.

A valódi kritika azonban az lenne, ha belátnánk, hogy eleve a nemzet eredeti meghatározása hamis: nincsen értelme azt állítani, hogy a nemzet kitüntetett a számos csoportidentitás között. Az emberi társadalmak természetes tulajdonsága, hogy csoportok alkotják, amelyeknek alapvető meghatározó jegye a csoporthoz tartozás kritériuma és a csoporthoz tartozásból származó előny. Azok a tagok, akiknek különösen nagy a csoportból származó előnye különösen lojálisak lesznek a csoporthoz, és nyilvánvaló módon megpróbálják majd a csoport határait szűkebbre szabni, hogy a csoport erőforrásaiból minél több jusson nekik. Ezzel szemben azok, akik viszonylag kevés előnyt kapnak vissza a csoportból jóval megengedőbbek lesznek a csoport tagsági követelményeivel szemben. Egy golf klubba tartozni előnyös, mert jó kapcsolatokat lehet kiépíteni, de azért nem élet-halál kérdése, ezért a tagok hajlandók megváltoztatni a tagságukat, ha kényszerítő körülmény lép fel, például távolabb költöznek és már kényelmetlen eljárni a korábbi klubba; és persze szívesen látnak új tagokat, amíg azok nem rontják a klub hírnevét. Ezzel szemben a családi bankszámla birtokosának lenni sokkalta előnyösebb, mert az ember egzisztenciájának jelentős része múlik rajta, és a tagok hajlandók a végsőkig küzdeni, hogy a csoporthoz tartozásukat fenntartsák és lehetőleg másokat a csoportba való belépésben megakadályozzanak – különösen, ha az egy nagy összegű bankszámla.

Hasonlóan van ez a nagyobb csoportokkal is a történelemben. Azok a csoportok válnak mindig fontossá, amelyek tagjaiknak jelentős vélt vagy valós előnyt képesek biztosítani. Már a populizmus jelenségével kapcsolatban is amellett érveltem,² hogy a demokratikus szemlélettől idegen dolog hamis tudattal magyarázni a „nép” politikai viselkedését. Amikor más csoportidentitásokkal szemben a nemzeti identitás erősödik meg, akkor nem arról van szó, hogy az elitek sikeresen elterelték a figyelmet „a társadalmon belül ellentétekről”, hanem ennek oka az a nagyon is valós előny, amelyet a nemzethez tartozásból a tagok maguknak megszerezni törekedtek: nem véletlenül esik egybe a nemzetek kialakulása a modern gyarmatbirodalmak kiépülésével, amikor Európa az ipari forradalomnak köszönhetően hosszú időre maga mögé utasítja a világ többi részét. Ekkor – függetlenül attól, hogy mi az igazság – az emberek ésszerűen reménykedhettek abban, hogy összefogva etnikai csoportjukkal távoli vidékeket tudnak kizsákmányolni, és ennek a kizsákmányolásnak a gyümölcseiből a csoport minden tagja többé vagy kevésbé részesedhet.

Azonban a történelem más időszakjaiban természetesen más csoportidentitások voltak meghatározók: egy felekezethez, egy bankházhoz, egy családhoz, egy párthoz való tartozás lehetett az a csoportidentitás, ami az egyént segítette abban, hogy a társadalomban érvényesítse az érdekeit. Kedvelt idézet a mítosz terjesztői körében, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia népszámláló biztosa a galíciai paraszttól megkérdezi, hogy milyen nemzetiségű, és először azt mondja, hogy katolikus, majd amikor a biztos rákérdez a nyelvére, közli, hogy lengyelül és ukránul is tud, végül pedig magát osztrák birodalmi parasztként határozza meg. Látható, hogy a nyelv és amit mi etnikai hovatartozásnak nevezünk, számára lényegtelen és csak a kérdezőbiztos kérdésére válaszolva adja meg, mert az adott viszonyok között a két állammal nem rendelkező etnikumhoz való tartozás semmilyen előnyt nem jelent a számára, így az ezekhez a csoportokhoz való lojalitása gyakorlatilag nulla. Ezzel szemben azt a két csoportot emeli ki, amelyik életének keretét adja: az egyházát és a rendi helyzetét. Amikor a világban elfoglalt helyét igyekszik megérteni, és érdekeit érvényesíteni ez a két csoportidentitás és az ezekből fakadó társadalmi tőkéje az, amit mozgósítani tud.

A csoportidentitás lényege a kirekesztés: a „tettközösségeké”, a helyi és regionális identitásoké is. Nem akarok tagja lenni egy olyan klubnak, ahova engem is felvesznek – mert ha ilyen alacsony a belépési kritérium, akkor valószínűleg a jutalom is elenyésző. Vagyis a mítosz veszélyes hazugsága abban áll, hogy elfogadja a nemzeti gondolat igényét arra, hogy a nemzet valamilyen értelemben kitüntetett csoport. Persze a nemzeti gondolat úgy véli, hogy kitüntetetten fontos, a mítosz meg hogy kitüntetetten veszélyes. Ezzel pedig a mítosz segít problémamentessé tenni a nem kevésbé kirekesztésen alapuló egyéb csoportidentitásokat. Az igazság azonban az, hogy a nemzet nem kitüntetett. Minden csoportidentitás pontosan ugyanolyan veszélyes tud lenni, népírtáshoz nincsen szükség nemzeti eszmére, mint azt a kiirtott katarok, vagy Capuletek és Montague-k tanúsítják. A csoportidentitás, vagyis a kirekesztésen alapuló előnyszerzés az, ami alapvetően a baloldali kritika tárgyát kell, hogy képezze.

Nem véletlen, hogy a kereszténység a baloldal mozgalmi modellje. „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Máté 11:28) A kereszténység az a csoportidentitás, amelynek emancipatorikus ereje abban áll, hogy nincsen belépési kritérium és mégis – elvben – végtelen előny származik belőle. Mindenki beléphet, és mindenkit vár az örök jutalom. Persze a kereszténység ezt azon az áron tudja megígérni, hogy az előny kifizetésére olyan körülmények között kerül sor, hogy nehéz ellenőrizni. Ugyanakkor minden igazi emancipatorikus modell ezen alapszik: az érdemesek osztályrészét alkotó jutalom logikájának a tagadásán. Ezt tenné a kommunizmus is. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata azért olyan nagy dolog, mert ezt teszi több-kevesebb sikerrel. Amíg nem söpri el a populista népharag, embernek lenni egy olyan csoportidentitás, amely mindenkit megillet és mégis előnnyel jár.

Visszatérve a kiinduló kérdésre. A nemzet problémáját akkor szemlélhetjük kritikusan, ha elválasztjuk a normatív és a deskriptív kérdést. A deskriptív kérdés az, hogy a magyar nemzeti identitás, amelyből – mint arra Pap Szilárd István is rámutat – számos van, milyen előnyöket juttat a csoport tagjainak. Hogy ezek az előnyök nem elhanyagolhatók, azt jól mutatja a 2004-es népszavazás is, ahol nem a székelyek etnikai hovatartozásának absztrakt elvi problémájáról döntöttek az emberek, hanem úgy látták, hogy több előnnyel jár a magyar állampolgárok csoportjához való tartozás, mint hogy a belépési kritériumokat lazítani kellene. Persze – ahogyan arra Pap Szilárd István szintén rámutat – a változó világban a csoportidentitások relatív ereje megváltozik: egyes nyugat-európaiak számára a vallási csoportidentitás válik ismét meghatározóvá, mások számára egy politikai mozgalom, párt, egy társadalmi nem,³ egy munkaadó cég vagy éppen egy szűkebb, lokális érdekközösség. Ezeknek az identitásoknak a kutatása és meghatározása egy szép tudományos feladat.

Ugyanakkor a deskriptív meghatározás nem helyettesítheti a normatív aspektust. Itt nyilvánvalóan elválnak az útjaink a deklaráltan nem baloldali Momentumtól. De ez nem ok arra, hogy egyfajta csoportidentitás helyett egy másikfajta csoportidentitást kérjünk rajtuk számon. Egy valódi baloldali program csak a minden csoportidentitások kritikája lehet. Ebben nincs különbség a nemzeti, vallási, pártalapú, filozófiai vagy akár szubkulturális csoportidentitások között. Egy valódi baloldali program csak a belépési küszöböt nélkülöző csoportidentitásokat fogadhatja el, amelyek tagadják az érdem és a jutalom logikáját, amelyek mindenkit megvigasztalnak. Persze a világ az olyan, hogy amíg „nincs az isteneknek ágyújuk százezernyi, tank és bombavető, akna, csatahajó, megvédeni a jókat és a rosszakat leverni” addig ezek a csoportidentitások inherens módon bizonytalanok lesznek, mert fenntartásuk egy érdekellenes és talán ésszerűtlen⁴ erőfeszítést igényel. De a baloldal program az, hogy ezeket – a törékeny abszolútumot – mégis megvalósítsa.

A cikket a Kettős Mérce nem közölte le, mivel az szerintük nem segítené elő a vitát.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!