A Fideszes kommunikációban gyakran megjelenik, hogy az emberek egy fideszes döntésre már leadták a voksukat. Nem kell erről beszélni, nem kell erről vitatkozni, érdekeket egyeztetni és főleg nem kell népszavazást kiírni. Ebben az értelmezésben a demokrácia leszűkül arra a pár percre, amíg az ember a szavazófülkében leadja a voksát, minden ami előtte van és utána van már az ő támogatásával történik, ha tetszik neki, ha nem. Ez az elgondolás megfosztja a szavazót, a magyar embereket nem csak a megbeszélés és konszenzuskeresés lehetőségétől, de ugyanúgy az ellenállás jogától, hiszen az tükröződik benne vissza, hogy a demokráciában egyetlen döntés van, és egy lehet: hogy melyik pártra szavazol. Amelyikre letetted a voksodat, azt mindenben támogatnod kell, a többivel meg valószínűleg úgysem érthetsz semmiben egyet. És a legszomorúbb, hogy ezt nem csak a kormány, de sokan a szavazók is elhiszik.
Ez a demokrácia elárulása. A demokrácia folyamatos párbeszédről kell hogy szóljon, ahol minden tag, ha akarja kifejtheti a véleményét, és ha úgy érzi, súlyosan megsértették, demonstrálhat. Tüntethet, sztrájkolhat, népszavazásra buzdíthat. A folyamatos vita pedig nem széplelkűség, nem időpazarlás, és főleg nem akadályozza meg a hasznos előremutató folyamatokat. Megakadályozza azt, amiben nincsen konszenzus, megakadályozza, azt, amit a társadalom egy jelentős része elutasít. A demokrácia így a folyamatos konszenzuskeresés a társadalmi csoportok, egyének között, hogy a végeredmény ha nem is mindenkinek ideális, de majdnem mindenkinek elfogadható legyen. Ez a konszenzuskeresés hiányzik. De van egy rossz hírem azoknak, akik mindenért az Orbánt és a mostani elmútnyolcévet teszik felelőssé, amióta az eszemet tudom, ez a konszenzuskeresés, ez a valódi demokrácia eddig sohasem működött.
Egy társadalmi folyamatnak három „szereplője” van. Az első a polgár, a szavazó, az ember, aki sok társával együtt a tömeget alkotja, aki ideális esetben eldönti, hogy mi az az elérendő cél, amiért ő szívesen munkálkodna, amit ő meg szeretne valósítani. Nem konkrét eszközöket keres, nem megvalósítási tervet, viszont a célt ő jelöli ki. Amíg ez nem így van, addig lehet célokat kitűzni, és az ország egyik fele talán lelkesedik is érte, ha nincsen konszenzus az emberek nagy többsége nem érzi a sajátjának, nem érzi, hogy neki tennie kéne érte. Nem érzi számára követendőnek, és kötelezőnek ezt az irányt, sokkal inkább a megbuktatásán fog munkálkodni, mint a megvalósításán.
A másik szereplő, a szakértő, aki elemzi a helyzetet, kitalálja és leírja azt a megoldási metódust, amivel a célt el lehet érni. A szakértők istenítése, és mindenhatósága egy nagyon rossz beidegződés része, hiszen a szakértő nem mondhatja meg hogy mit, csak azt hogy hogyan. Az oktatás kérdésben jelenleg nincsen konszenzus és sokan a „szakértőktől” várják a megoldást a problémára, csakhogy amíg a társadalom nem fogad el egy modellt, amíg nincsen egy megegyezés majdnem mindenkinek a beleegyezésével arról, hogy milyen oktatási rendszert is szeretnénk, addig a szakértők képtelenek hosszútávú megoldásokat mutatni nekünk, hiszen mindig rövid távra rendezkedünk be. Így a az (oktatás)ügy a mindenkori politika prédája lesz.
A harmadik szereplő pedig a politikus, akinek nagyon fontos szerepe van a folyamatban. A nép mondja meg, hogy mit, a szakértő hogy hogyan, a politikus meg megoldja hogy legyen rá pénz. A választott politikusoknak a feladata, hogy a rendszert az állam képes legyen működtetni, meg kell teremtse és tervezze azt az elosztási rendet, amiben a kitűzött célok a feltételek mellett megvalósulhatnak. Ma a politikusok uralma van, egy döntés minden elemét ők határozzák meg, hivatkozva arra, hogy egy döntés van csak a demokráciában az emberek kezében. Mindent a politikus dönt el, ami így lehet szakszerűtlen és kivitelezhetetlen lesz, de még fontosabb, hogy nem is vonja be a népet a döntésbe, nem érzik sajátjuknak, és inkább küzdenek ellene, mint mellette.
Ez van most, de aki visszasírja a 2010 előtti időket az jobb, ha szembesül a ténnyel, hogy akkor se a nép döntött. A politikusok mindenféle szakértő mögé bújva hozták meg a döntéseket, a nemzeti konszenzust nem az emberek 1, hanem 2 százaléka hozta meg, ugyanolyan hiteltelen és értelmetlen volt, mint a mostani rendszer. Nem volt jobb, vagy rosszabb, ugyanolyan működésképtelen és használhatatlan volt, csak más okból kifolyólag. És ez vezetett oda, hogy az emberek azt a rendszert se akarták megvédeni, hiszen nem védte meg őket, nem akarták képviselni, hiszen ott se szólhattak bele semmibe. Orbán Viktor pont azt ígérte, hogy majd ha ő lesz, mindenki beleszólhat a politikába, ez a pozitív jövőkép volt az, ami a kétharmadhoz segítette. Szembe tudta állítani az akkori borzalmas helyzettel a saját sokak számára elfogadható elképzeléseit. Aztán amikor megválasztották szembe köpte a szavazóit. 2010 előtt a lényeget tekintve nem volt demokrácia, lehet a jogszabályi keretek jobbak voltak, de a konkrét megvalósítás ugyanolyan csapnivaló volt.
Egy új nyelvet kell kialakítanunk, egy új társadalom alapjait kell leraknunk, ahol nem 4 vagy 8 évente változnak a nemzeti stratégiák, a nemzeti kérdések nem a mindenkori hatalmi machinációk áldozatai, hanem egy sokak által elfogadott konszenzus eredményei. Amik nem egy szűk csoport szélsőséges nézeteit képviselik, hanem óriási támogatottság áll mögöttük a társadalom minden szintjén. A demokrácia minden számunkra fontos, minket érintő kérdésében együtt kell döntenünk, és közösen kell megvívni azokat a csatákat, amik mindannyiunk ügyeiről szólnak. El kell érjük azt, hogy elmondhassuk, demokrácia nem csak négy évente van Magyarországon, hanem minden órában és minden pillanatban.
Gyürefi András
Te követed már az Egri Ügyeket a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
