A valódi viták otthona

Reflektor

Amit a Népi Hősök emlékművéről nem tudtál

2017. május 18. - baum

018mao-elnok-mauzoleuma-es-a-nep-hosok-emlekmuve-tienanmen.jpg

Orbán Viktor 2017. május 13-án Pekingben megkoszorúzta a Népi Hősök emlékművét. Az ellenzék az antikommunista örökség elárulását rója fel a miniszterelnöknek, míg a jobboldali sajtó Göncz Árpád 1994-es hasonló gesztusával példázik ellenérvként. A vita a magyar belpolitika szokásos és dögunalmas kliséi szerint zajlik. Közben egy dolgot felejtett el mindenki. Rákeresni a Google-ben, hogy mi is ez az emlékmű. Kiknek is állít emléket, és mi volt a szerepe az 1989-es Tien’ anmen téri eseményekben.

 

Kezdjük szépen sorjában. A Népi Hősök emlékművét 1952 és 1958 között építették a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület – ami akkoriban afféle ideiglenes nemzetgyűlésként szolgált – 1949-es határozata alapján. Az emlékmű a 19. és 20. századi kínai nemzeti és szabadságmozgalmaknak volt hivatott emléket állítani. Egészen konkréten 8 különböző történelmi esemény és/vagy mozgalom számára állít emléket. Ezek a következők:

 

Az 1839-es humeni opiumégetés. 1839. június 3-án Lin Cö-hszü császári biztos vezetésével a kínai hatóságok lefoglaltak és elégettek 1000 tonna britek által illegálisan Kínába hozott ópiumot. Ez az esemény vezetett az ópiumháború kirobbanásához.

 

A csintien felkelés. („Mai napi” felkelés) Ezt a felkelést a kínai hagyományokat a keresztény tanokkal sajátosan ötvöző szekta, a tajpingok vezetője robbantotta ki 1851. január 11-én. Ez az esemény a híres tajping-felkelés kezdete. A felkelés célja a császári hatalom megdöntése volt. A tajpingok egy eléggé sajátos közösség voltak, ami egyszerre volt nagyon modernizáló és nacionalista. A nők egyenjogúsítása és a földreform, a magántulajdon eltörlése mellett a külföldi gyarmatosítok Kínából való kiűzését is céljuknak tekintették.

 

A vucsangi felkelés. Az 1911. október 11-én Vucsangban kirobbant felkelés vezetett a császárság bukásához és a Kínai Köztársaság kikiáltásához.

 

A május 4. mozgalom. Az 1919. május 4-én kezdődött pekingi diáktüntetés és az abból kinőtt mozgalom az I világháborút lezáró versailles-i békeszerződésre adott válaszként jött létre. A kínai diákok azt sérelmezték, hogy Kína nem kaphatta vissza a korábban német gyarmatosítók által megszállt Shandong-félszigetet, hanem azt a győztes hatalmak Japánnak adták át. Ez a mozgalom a kínai nacionalizmus fejlődésének nagyon fontos állomása volt. Ez utóbbi miatt ennek a mozgalomnak az emléke és szellemi öröksége nagyon fontos szerepet játszott az 1989-es Tien’anmeni téri demokratikus mozgalmakban. Erre később még visszatérek.

 

A május 30. mozgalom. Az 1925. május 30-án Sanghajban a külföldi hatalmakkal kötött egyenlőtlen szerződések ellen kirobbant felkelés, amit a kínai történetírás, mint a nemzeti forradalom kezdetét tartja számon. A felkelést a kantonban székelő nemzeti Koumintang-kormány is támogatta.

 

A nancsangi felkelés. Ez az 1927-es felkelés volt az első jelentős összecsapás a kínai kommunisták és a nemzeti erők között. A kínai polgárháború kezdetének is lehet tekinteni. Az emlékmű értelemszerűen a kommunista katonák számára állít emléket.

 

A japánok elleni függetlenségi harc. Az 1931–1945 közötti japánok ellen zajló harcokban elesett kínai katonáknak állít emléket. Ezek között a katonák között voltak kommunisták és nemzetiek egyaránt. 1936-tól a kommunisták és a nemzetiek egymással szövetségben harcoltak a japánok ellen.

 

A Jangce-folyó hadjárat a kínai polgárháború idején. A kommunista csapatok 1949-es Jangce-folyón való átkelésének állít emléket.

 

Amint látni lehet, a fenti nyolc esemény nem mindegyike köthető a Kínai Kommunista Párthoz. Az első négy esemény még a kommunista párt megalakulása előtt történt. A vucsangi felkelés, a május 4. és a május 30. mozgalom a korabeli nacionalista erők munkája volt. A II. világháború alatti japánellenes harcban mind a korabeli jobb-, mind a baloldal részt vett. Kimondottan kommunisták számára csak a nanchangi felkelés és a Jangce-folyó hadjárat kőfaragványai állítanak emléket az emlékművön. Kínában, ahol nem a szovjetek építették ki a kommunista rendszert, hanem egy saját helyi kommunista párt, amelyik intenzíven részt vett az ország függetlenségi harcában, nincs olyan antagonisztikus ellentét a kommunizmus és a nacionalizmus között, mint Magyarországon. Sőt. A kínai kommunista rezsim mindig is igyekezett magáról nacionalista képet festeni a lakosság előtt, és igyekezett a kínai nép nacionalista érzéseit a rendszerbe becsatornázni. A Tien’anmen téri Népi Hősök emlékműve is e célból született. Az emlékművön szereplő mozgalmak és harcok azonban Kínában egyáltalán nem csak a kommunisták számára jelentenek követendő mintát. Közülük több is a kommunistákkal szembenálló jobboldal számra is hősinek vagy szellemi előfutárnak számít.

 

A vucsangi felkelés, a május 4. és a május 30. mozgalom például a Kuomintang vezette Tajvanon is kanonizálva volt és máig is az az ottani kínai nacionalisták körében. Magyarországon elég fura lenne egy olyan emlékmű, amely egyszerre állítana emléket az 1848-es szabadságharcosok, a Rongyos Gárda, a Stromfeld Aurél vezette vörös hadsereg, a náci németek ellen harcoló Ságvári Endre és az 1956-os pesti srácok emlékére azon az alapon, hogy mindegyik a nemzeti függetlenséget védte az adott pillanatban. De Kínában a nemzeti függetlenség kérdésében a jobb- és a baloldal konszenzusban van. Éppen ezért a Népi Hősök emlékműve, bár a rendszer egyik fő emlékműve, Kínában nagyon gyakran ellenzéki megmozdulások gyülekezőpontja is volt. Ilyen eset volt, amikor 1976-ben Csou En-lai miniszterelnök halálakor az emlékműnél összegyűlő gyászolok tüntetni kezdtek a rendszer ellen, és így kezdődött az 1989-es tüntetéssorozat is, amikor meg a reformer kommunista politikus,

 

Hu Jao-pang halála miatt az emlékműnél összegyűlt gyászolok kezdtek el rendszerellenes jelszavakat skandálni. A ’89-es demokratikus mozgalom számára a május 4. mozgalom szellemi előkép volt. Éppen ezért gyülekeztek a Népi Hősök emlékművénél, ami a május 4. mozgalom számára is emléket állít. Az akkori tüntetők most nagyot néznének, ha beleolvasnának a magyar ellenzék nyilatkozataiba, amelyek őket azzal az emlékművel állítják szembe, amely a ’89-es események során számukra gyülekezőhelyül és pozitív érzelmi azonosulási pontként szolgált. A kínai kormány egyébként ezért is őrizteti a rendőrséggel folyamatosan az emlékművet, mert tart attól, hogy újra rendszerellenes tüntetők gyülekezőhelyévé válhat.

 

Ez az emlékmű gyakori megemlékezési helyszín az országba látogató külföldi diplomaták és politikusok számára is. Így történt, hogy 1994-ben, röviddel a ’89-es események után, amikor Göncz Árpád Pekingbe látogatott, ő is megkoszorúzta az emlékművet. Az akkor Pekingben élő magyar diplomaták visszaemlékezése szerint ez a program nem volt Göncz programjának része eredetileg, de a vendéglátók a helyszínen megkérték, hogy tegye meg, és ehhez előre előkészítették számára a koszorút és a katonai díszszakaszt a helyszínen. Göncz, mivel nem akart udvariatlan lenni – és mert előtte két évvel Helmut Kohl is hasonlóan járt el – elfogadta a felkérést. Azt nem tudom, hogy Orbán programjába be volt-e tervezve ez a koszorúzás, vagy Gönczhöz hasonlóan őt is csak a helyszínen kérték meg rá vendéglátói. Akár még az utóbbi is történhetett. De bárhogy is történt, a miniszterelnök valószínűleg maga sem volt egészen tisztában azzal, hogy mit is koszorúz meg pontosan, mint ahogy most ellenzéki kritikusai sem.

 

Orbán Viktor Kína-politikáját természetesen lehet és kell is bírálni. Mind ahogy őszintétlen és következetlen antikommunizmusát is. A Kínai Népköztársaság politikai rendszerét és annak súlyos emberjogi hiányosságait is illik minden demokratának kritikával illetnie, mint ahogy Kína agresszív gazdasági terjeszkedése is sok kérdést vett fel. De a magyar belpolitika, valamint a magyar szimbolikus és emlékezetpolitika kivetítése egy másik ország és kultúra viszonyai közé mindenképpen hiba. Szerintem jobb lenne ettől tartózkodnia mindenkinek. Vagy legalább használni a Google-t és a Wikipédiát előtte…..

 

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Monument_to_the_People%27s_Heroes

Jordán Gyula: Kína története. XX. század. 421–427. oldal (Aula Kiadó Kft. 1999)

 

Rácz Gábor (Ázsia-kutató)

 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://reflektor.blog.hu/api/trackback/id/tr8512513393

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása