Szigeti Cecília írása

Az overshoot day az a nap, amikor az adott évre jutó erőforrásainkat elfogyasztottuk és innentől kezdve már ökológiai hitelből élünk. A túlfogyasztás napja, évről − évre egyre korábbi időpontra kerül, idén augusztus 2.-ra esik. A környezetvédők ilyenkor hívják fel a figyelmet arra, hogy túl nagy lábon élünk, elpazaroljuk a következő generációk jövőjét. A híradóban láthatunk szeméthegyeket, úszó jégtáblán szomorkodó jegesmedvét, kiszáradt folyót, ökolábnyomos térképeket, zavarban levő klímakutatót és zöld paneleket rutinosan felmondó politikust. Meghallgatjuk, hogy miattunk olvadnak a gleccserek, nő a légköri szén-dioxid koncentráció és halnak ki állatfajok. Mert sokat fogyasztunk, rosszul döntünk: hibásak vagyunk.

Egy környezetvédő ismerősöm azt érzi: „az embereket nem érdekli a fenntarthatósági szemléletformálás.” Azt hiszem, részben igaza van, a fenti üzenet nálunk általában nem talál célba. Ennek az oka valószínűleg az lehet, hogy bár Magyarországon is van pazarlás, rongyrázás, túlfogyasztás, de a családok többsége gondos gazdálkodással, ésszerű fogyasztással is csak egyik hónapról a másikra él, így a túlfogyasztás problémái közömbösek számára.

Akkor minden rendben van? A „túlfogyasztás napjának” nincs számunkra üzenete?

Aki már próbált parkolót találni adventben egy bevásárlóközpont közelében, látott egy háromnapos ünnepre kétségbeesett igyekezettel kenyeret vásárló embereket, vagy a segély utolsó ezreséből pizzát rendelő fogyasztókat, valószínűleg azt fogja érezni, hogy ebből a szempontból sincs nálunk minden rendben. A szűkös keretek mellett is vannak rossz fogyasztási minták. Sok feladata van még ezen a területen az óvodáknak, iskoláknak, civil szervezeteknek.

Ugyanakkor fontos lenne tudatosítani, a fogyasztás nem „bűnözés” (a luxus sem) vagy a természet iránti gaztett, hanem öröm forrása. Cipőt venni, parfümök közt válogatni, bort választani az ebédhez, kipróbálni az új telefont – igazán jó dolog. Vegyük meg, ha megtehetjük, ha valóban örülünk neki és használjuk, fogyasszuk őket lelkiismeret-furdalás nélkül. Törekedjünk a fenntartható fogyasztási mintákra, de abban sincs semmi dráma, ha valaki időnként húst eszik, bár ennek nagy az ökolábnyoma, vagy eldobható palackban vásárol üdítőt, aminek a csomagolása azonnal hulladékká válik. De ne vásároljunk azért, mert a szomszédnak is olyan van vagy, mert társadalmi elvárásnak érezzük és főként ne a fogyasztástól várjuk a megoldást lelki problémáinkra. Nem az a legnagyobb baj, hogy sokat fogyasztunk, hanem az, ha nem okoz örömöt az, amit megvásárolunk. Annie Leonard filmjében láthatjuk, hogyan hajszoljuk bele magunkat egy mókuskerékbe: rengeteget dolgozunk, hogy megvásárolhassunk olyan dolgokat, amikre nincs is igazán szükségünk, közben pedig tönkretesszük a Földet. Az OECD Better Life Indexe szerint Magyarországon a legnagyobb lemaradásunk az élettel való elégedettséggel kapcsolatban van. Így nálunk az öröm nélküli fogyasztás jelenti a fenntarthatatlanság egyik legnagyobb csapdáját.

Bár a piaci javak fogyasztása örömöt okozhat, az élet igazán boldog pillanatai nem megvásárolhatók. Ancsel Évának igaza van: „Akinek csak egyszer is mondták életében: "Aludj a karomban!", az ne kérdezze, hogy minek élt a földön”. A 21. századi embernek újra kellene tanulnia, ahogy a boldogság nem megvásárolható a természet értéke nem megfizethető. Úszni egy nyári reggelen a tóban, napozni a fűben, egy hegy tetejéről nézni a naplementét… megfizethetetlen élményei az életnek. Boldogabbak, egészségesebbek lehetünk úgy is, hogy nem költünk pénzt és nem terheljük az ökológiai eltartó rendszereket. Ahhoz, hogy hozzájussunk ezekhez az élményekhez meg kell őrizni a közparkokat, a természetes vízpartokat, erdőket, amit ma nálunk mindenáron be akar építeni, le akar betonozni az állam. Amit mesterségesen átalakítunk, függetlenül attól, hogy az eredmény jobb, vagy rosszabb lesz, mint előtte, hozzájárul a gazdasági növekedéshez.

A GDP = balgák materialista társasjátéka- fogalmazta meg Dabóczi Kálmán BKK vezérigazgató korai cikkben:

„A GDP alapjaiban hibás mutatója a jólétnek és/vagy a gazdaság fejlettségének, így minden erre épülő döntés is alapjaiban rossz, mert a bemenő adatok használhatatlanok a kívánt célra. A számítástechnikában elterjedt angol kifejezés figyelmeztet egy rendszerbe vitt hibás adat következményeire: garbage in, garbage out (GIGO). Ha szemét megy be, a végeredmény is az lesz. Ha mindezt azzal tetézzük, hogy kiinduló kérdésfeltevésünk is téves - azaz "miként érhető el a GDP minél nagyobb mértékű növelése, mely automatikusan emeli a jólétet is?" -, akkor a válasszal nem sokra megyünk. A GDP-nek önmagában semmi köze sincs a jóléthez, így újabb népi bölcsességhez jutunk: Ostoba kérdésre, ostoba válasz.”

Ha elfelejtjük a GDP-t és úgy tesszük fel a kérdést, hogy hogyan lehet minimális környezetterheléssel maximális jólétet elérni – gyorsan felértékelődnek az eddig beépítendőnek tartott közparkjaink és az ott megvalósítható programok. Az ökolábnyom mutató így egyszerű megoldás lehet egy komplex problémára.

A jelenlegi, ökológiailag fenntarthatatlan működést olyan politikai és gazdasági erők támogatják, amelyek el sem tudják képzelni, hogy ingyen is meg lehet kapni azt, amit pénzért sem lehet megvenni. Ezeket a rendszereket emberek hozták létre, mi is emberek vagyunk, változtassunk rajta! Ne áldozzuk fel természeti értékeinket, közösségeinket, önmagunkat csak azért, hogy az „ostoba kérdésre ostoba válaszokat” adjunk.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!