A családon belüli erőszak (a párkapcsolati erőszak kifejezés nem fedi le sem a gyermekek, sem az idősek, sem a családhoz tartozó nem társ szerepben lévő személyek bántalmazását) értelmezése és kezelése komoly problémákba ütközik hazánkban. Ehhez nagyban hozzájárul a valós ismeretek hiánya, az áldozathibáztatás, a nemi sztereotípiák és a probléma társadalmi szintű elbagatellizálása, amiért az állam maga is sokat tesz.
Családon belüli erőszak szempontjából gyakori az a téves elképzelés, hogy első sorban a nehéz anyagi helyzetben lévő és/vagy alacsonyabb iskolázottsággal rendelkező társadalmi rétegeket érinti ez a nagyon súlyos probléma. A súlyosság egyik alapvető jellemzője éppen az, hogy mennyire nem kezeljük társadalmi problémaként. – Ami otthon, a négy fal között zajlik, az magánügy, nem tartozik másra! – hallhatja sokszor az ember az érvelést, amiben a személyes felelősség elhárítása mellett megjelenik az önigazolásnak az az egészen különös aspektusa is, ami a toleranciát, a figyelmességet, a tiszteletet próbálja sejtetni. Érezhetően hiányzik valamiféle konszenzus, ami akár a társadalmi állásfoglalás, akár az egyéni esetek szintjén rámutat, hogy a problémák, az ellentétek kezelésre, a feszültség levezetésre sohasem akceptálható válasz az erőszak, legyen az fizikai, lelki, anyagi vagy épp szexuális természetű.
Az, hogy egy olyan bántalmazott, aki végül rászánja magát arra, hogy elmeneküljön otthonából – jogos a kérdés, miért neki kell elmenekülnie? – mégis átlagosan hétszer tér vissza a bántalmazójához, mielőtt végleg le tudna válni (ebben természetesen benne van az is, akinek sokkal hamarabb sikerül és az a bántalmazott is, akinek tragikus véget ér az élete sokszori próbálkozás után), jól mutatja, hogy a bántalmazott sem a közgondolkodás, sem a család, sem a segítő személy és/vagy rendszer szintjén nem feltétlenül tudja megkapni azokat a válaszokat, azt a támogatást, ami számára esélyt jelenthetne, ami számára elegendő lenne. Nincs meg a közös nyelv. De a közvetlen, személyes tapasztatok esetleges hiánya sem igazolhatja azt, hogy a különböző valóságok közti távolság gyakrabban tűnik nagyobbnak az áthidalhatónál, mint ahányszor nem.
Az erőszak elutasításának hiánya, a káros hagyományok – Az asszonynak a konyhában a helye., Az asszony verve jó! etc. –, a támogató közeg hiánya – Hát ki választotta azt az embert?, Mégis miért maradt vele idáig? etc. –, akár az ellátórendszeren, akár a saját szociális kapcsolati háló tagjainak közösségén belül nagyon komoly problémát jelentenek. Ahogyan természetesen azok a lelki sérülések is, melyek óhatatlanul leépítik az önbizalmat, függő helyzetbe taszítják a bántalmazottak döntő többségét, elhitetve velük, hogy a bántalmazó nélkül nem tudnak élni, hogy a biztos rosszban maradni is jobb, mint a bizonytalanság, mind periférikus helyzetbe sodorják az áldozatokat.
Rengetegszer hallottam, hogy: – De amikor nem iszik, jó ember! Vagy épp: – De a gyerekeknek apa kell! És annyiszor merült fel a visszakérdezés, hogy amikor iszik, akkor már nem ugyanarról a személyről beszélnünk? Vagy épp: biztosan jó, ha egy gyermeknek van apja, de akkor is igaz ez, ha épp előtte töri el az édesanyja kezét? Nem véletlen, hogy sokan inkább az ismert rosszat választják, az ismeretlen helyett.
A kiszolgáltatott helyzetben lévő egyének pedig még inkább a kiszorulnak a társadalomból és magukra maradnak.
Emlékszem, milyen fura volt friss diplomásként, hogy egy családok átmeneti otthonának nálam évtizedekkel idősebb lakói bácsizni kezdtek, nők és férfiak egyaránt. Azt gondolhatnánk, hogy ez elsődlegesen a szintén az intézményekben élő gyerekeiknek szólt, de nem erről volt szó, sokkal inkább arról, hogy egy intézmény lakóiként elfogadták, hogy a segítő szakemberek a felnőttek, ők pedig részlegesen belehelyezkedtek a gyerek szerepébe. Hogyan is lehetett volna másképp, mikor naponta ellenőriznünk kellett, hogy megfelelő tisztaság és rend van-e a bent lakó családok szobáiban. Természetesen az intézményi elhelyezés nagy segítség lehet szorult helyzetben. Ennek ellenére nem feltétlenül érzem, hogy hatékonyan lehet ennyire felülről segíteni. És persze jogos lehet a kérdés, hogy hol van a határ az intézményi szakmai elvárások építő jellege és az intézményi bántalmazás között.
Mindig szívből gyűlöltem, amikor valaki igyekszik megfélemlíteni a másikat. Ha vélt vagy valós erejével, pozíciójából fakadó előnyével visszaélve próbálja elérni, amit akar. Zsarol, fenyeget, kényszerít. Arra törekszik, hogy a másik csak tegye meg, amit ő szeretne, arra viszont végképp nem kíváncsi, hogy a másik mit érez, mit gondol, esetleg milyen sérüléseket okoz neki.
A másik tiszteletének totális hiánya, az, hogy valaki a másikat pusztán saját igényeinek kielégítésére szolgáló eszköznek tekinti, teljességgel összeférhetetlen a tisztességgel, a becsülettel, az emberséggel. Történjen mindez egy családban a gyerekkel, a feleséggel vagy élettárssal, egy munkahelyen belül, az iskolában, az utcán, a villamoson, szereposztáskor, a társadalom egészében vagy bárhol másutt. Tegye egy alkalmazottal az ügyfél vagy fordítva.
Ami a legszomorúbb, hogy a jelenlegi kormány pont azt igyekszik belenevelni az emberekbe, hogy a gyűlölet, a kirekesztés, az erőszak hasznos dolog, hogy meg kell védeni magad, különben mások tépnek szét, aki gyenge, sebezhető, az nem ér sokat. De az erőszak soha nem elfogadható, ahogyan az sem, ha a tanúk egyszerűen csak megvonják a vállukat.
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
