Egy villamossági boltba igyekeztem eljutni a metróból, hogy a felújítás alatt álló fürdőszobánkba három új konnektort vegyek. Már az üzletbe tartva láttam, hogyan ülnek ruhakupacaik között a Haller utca irányába tartó hosszú folyosón az otthontalanok. Visszafelé bementem egy közértbe, vettem vizet, egy nagy szeletelt kenyeret, kétféle előrecsomagolt felvágottat, az egész még egy ezresbe sem került.
Az aluljáróba érve megszólítottam az ott lévő embereket:
- Elnézést ezt maguknak hoztam, ha elfogadják!
Egy idősebb hölgyhöz álltam a legközelebb, neki nyújtottam az élelmiszereket. A nő rám nézett és csak annyit mondott:
- Inkább nekik, fiatalember, ők régebben ettek nálam!
Már ez is egészen torokszorító volt, de amikor odanyújtottam egy másik otthontalannak, ő csak annyit mondott elismerően:
- Uram, maga igazán vagány ember, hogy ilyet csinál! Köszönöm!
Erre már válaszolni se tudtam, csak bólintottam, rámosolyogtam és indultam is.
Az irodába tartva végig azon gondolkodtam, hogy a konnektorok darabja sokkal többe került, mint az az étel, aminek az átadásával ekkora örömet sikerült okoznom.
Basszus, dehogy vagyok én úr. És basszus, milyen durva, hogy ma vagánynak kell tartani azt, aki ad némi ételt azoknak, akiknek nincs.
Utóirat: Lécci senki ne kezdje, hogy pedig a saját hibájukból kerültek utcára ezek az emberek, mert egyfelől ez nem feltétlenül igaz, másfelől meg a rászoruló attól még rászoruló marad. Béke!
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
