Orbán Viktor meglepően őszinte politikus, mert mindig előre jelzi, hogy mit fog tenni. 2010-ben azt mondta, hogy forradalom zajlott a szavazófülkékben, s az eredmény feljogosítja a kormányt, hogy politikai akaratának korlátlan érvényesítésével az addigi közjogi kereteket lebontsa és újat (értsd: a saját képére formáltat) építsen helyette, vagy, ahogyan mondták, „befejezze a rendszerváltást” – így is történt. 2014-ben Tusnádfürdőn bejelentette, hogy nem csak liberális lehet egy demokrácia, sőt ma az illiberális demokráciák a „sztárok”, nekünk is ilyen kell – el is kezdte építeni. Most pedig azt mondta, hogy elégtételt fognak venni jogi, politikai és morális értelemben is, vagyis megtorlással fenyegetett – győzelmük esetén alighanem így is lesz. A következő négy év tehát, amennyiben nyer a Fidesz, könnyen lehet, hogy a bosszú bevégzésének és az illiberális demokrácia-projekt befejezésének időszaka lesz, vagyis a nyolc év alatt uniós pénzekből fokozatosan építgetett autoriter rendszer feltehetően elnyeri véglegesnek szánt formáját. Az alap, a váz, a falak már állnak, most jön a tető és kész is van, se ki, se be. Nagyon nem mindegy azonban, hogy mekkora fölénnyel újráznak a kormánypártok. Jelen állás szerint úgy fest, hogy mindösszesen lassítani lehet a már félig kész rendszer befejezését, de ez egyáltalán nem kevés: az építmény befejezetlensége ugyanis szükségszerűen annak erodálódásához is vezet majd, ezért az Orbán-rendszer mindegyre erősebb radikalizmusából nem kérőknek kitartó és hosszú (értsd: több cikluson átívelő) munkára kell felkészülniük. A kommunizmus tapasztalata azonban arra tanít, hogy egyetlen rendszer sem tartható fenn örökké, még ha nagyon sokáig áll is, amelyik a szabadság helyett annak korlátozására, az egészséges közélet helyett az örök ellenségképzésre és félelemkeltésre épül.

Márpedig a 2010, de főleg a 2014-15 óta tartó időszak erre épül. A Fidesz elmúlt nyolc évének bűnei közül éppen ezért a legnagyobbnak az ország erkölcsének teljes lezüllesztését tartom, amelyet a kormánypártok csúcsra járatott agresszióval, erőfitogtatással és gyűlöletkeltéssel tudtak elérni. Ennek következtében az egyébként is hatalmas mértékű megosztottság lényegesen nagyobb lett: 2010 előtt nehezen tudtam volna elképzelni, hogy magyar emberek halált kérjenek egymásra csak azért, mert politikai kérdésekben nem ugyanazt gondolják. Márpedig Németh Szilárd országjárásának egyik állomásán pontosan ez történt. Igaz, a nácizás, kommunistázás, antiszemitázás, zsidózás, hazaárulózás stb. az egyébként is már betegen született (mert az elnyomói által világra segített) magyar demokráciát a kezdetektől fogva kísértette, de azt kevesen gondolhatták, hogy a gyűlöletkeltés ilyen mértékben szintet tud lépni. Ezt csak akkurátus, precíz, kitartó munkával lehetett elérni, a belefektetett energia azonban láthatóan meghozta az eredményét: míg a jobboldalon 2010-ben – az elszámoltatás jegyében – Gyurcsánnyal szemben sokan a börtönbüntetést tartották volna elfogadhatónak, most, úgy látszik, egynéhány fideszes nem érné be ennyivel, egyenesen villamosszékbe küldené az ellenzéket, ha tehetné. Ugyanakkor hiszem, hogy ezek a szélsőségesek még mindig kisebbségben vannak a párt hívei között. Ugyanakkor itt az ideje, hogy kimondjuk: a Fidesz-tábornak vannak szélsőjobboldali alakjai is! Az egykor mérsékelt jobboldali (konzervatív) Fidesz a Jobbik hatására és ellenében is folyamatosan radikalizálódott és mára egyértelműen egy jobboldali radikális párttá vált, amely széles körben igyekszik meríteni a szélsőjobboldali táborból is.

Ezen az állapoton ugyanakkor mihamarabb változtatni kell, mert sem mi nem élhetünk ilyen országban, sem nem hagyhatjuk ezt a mérhetetlen mocskot a gyermekeinkre és unokáinkra. Ám erre a jelenlegi kormányerőkkel egyszerűen nincs esély: a 2014 utáni Fidesz alighanem végérvényesen rálépett arra az útra, amelynek eredménye ez a „kivégzős” retorika. Annál is inkább veszélyes ez, mert a választópolgárok legalább annyira alakítják egy párt politikáját elvárásaikkal, mint fordítva, a folyamatos riogatás és uszítás pedig még tovább radikalizálhatja az egyébként is régóta nem mérsékelt jobboldaliakat. Egy fokkal sem jobb, hogy a miniszterelnök halálbüntetés helyett „mindössze” listázza a vele szemben álló választópolgárokat (az ilyen listák nagyon ismerősek lehetnek a harmincas-ötvenes évekből, lásd zsidó- és kuláklisták) és hogy ezeket az embereket nem politikai ellenfeleinek vagy megnyerhető választópolgároknak, hanem ellenségnek tekinti. Ellenség és ellenfél között éppen az a különbség, hogy az ellenfelet fair küzdelemben, egyenlő feltételek mellett legyőzhetem úgy, hogy megnyerem a korábban őt támogató választópolgárokat (ehhez felkészültség, ügyes retorika és valódi eredmények kellenek), az ellenséget azonban likvidálni kell, máskülönben ő tesz így velem. Legalábbis a háborús logika ezt diktálja. A gond csak az, hogy jelenleg, elvileg, béke van. Persze, ahogy Bertold Brecht drámájában, a Kurázsi mama és gyermekeiben is olvashatjuk: néha csak egy kis időre van szüksége a háborúnak, amíg kifújja magát, pihen egy picit, hogy aztán újult erővel térhessen vissza. Ezt az időszakot hívják békének.

De hogyan tartja meg a Fidesz a szavazóit erre a permanens hadiállapotra épült nyolc év ellenére is? Hogyan lehetséges az, hogy a választópolgároknak nincsen elegük ebből, hogy nem fáradtak bele legalább egy kicsit az állandó háborúba? A válasz részint az lehet, hogy többé-kevésbé valóban konszolidálódott a gazdaság, ahhoz képest legalábbis mindenképpen, amilyen állapotban 2010 előtt volt. Ennek pedig tapasztalható eredményei vannak a (felső)középosztály számára, amely lehet, hogy hiszi, lehet, hogy nem, hogy mindez egy kormányváltással varázsütésre elvészne, de mindenesetre annál marad, akitől már bizonyosan kapott. Ez pedig a sorozatos „baloldali” megszorítások (ahogyan arrafelé hívják: „reformok”) után az egyre vékonyodó középosztályt vagy annak egy részét valóban odaköti a kormánypártokhoz és valljuk be, ez többé-kevésbé érthető is. Részint pedig az, hogy a Fidesz-tábor gerincét alkotó középnemzedék és az idősek számára feltehetően azért is annyira elfogadható a kormánypártok retorikája és hatalmi praxisa, mert rendkívül ismerős, az ismerős pedig, bizony, otthonos. A szocializmus mindig éber őrködést követelt meg állampolgáraitól, mert a nyugati imperialisták állandóan azért szövetkeztek össze egymással és hazai kitartottjaikkal, hogy megdöntsék a rendszert, tönkre tegyék annak vívmányait, ezt pedig mindig provokátorok működésével próbálták elérni. Ismerős, igaz? Orbán Viktornak, kétharmaddal a zsebében, annyi dolga volt csupán, hogy a „szocializmus”-t kicserélje az általa kiagyalt „Nemzeti Együttműködés Rendszeré”-re (NER), az „imperialisták” megjelölést elhagyja, illetve utóbb cserélje a „Soros-hálózat”-ra, miközben mindenkit, aki ellenvéleményt merészel megfogalmazni, e hálózat emberének és „provokátor”-nak kiáltson ki. A „külföldről fizetett ügynökök” szintúgy a szocialista terminológiából lehet ismerős. Nem más ez, mint a velünk élő Kádár-rendszer.

Már maga a NER megnevezése is rendkívül cinikus, miközben minden ízében a szocializmusra mutat vissza. Cinikus, mert egy olyan kurzus hivatkozik a nemzet egészének együttműködésére, amely csak azt a véleményt képes elfogadni, amely egyezik az övével, vagyis az „egész”-ből igen sokakat kizár. A szocializmust idézi, mert legutóbb az a rendszer hirdette folyton-folyvást az egységet, az egy irányba tartást, miközben számolatlanul iktatta ki (átvitt és szó szerinti értelemben is) a rendszer ellenségeit, akiket „osztályidegennek” kiáltott ki. Mindkét rendszer igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy valójában egy társadalom mindig sokszínű, éspedig azért, mert az emberek sokfélét gondolnak ugyanarról a dologról. Az a rendszer azonban, amely nem képviselni akarja e sokféleség egyik összetevőjét (ideológiát vagy társadalmi csoportokat), hanem uralkodni akar a közösség tagjai felett, minden önálló véleményben ellenséget lát. A képviseleti demokrácia azonban nem működhet másként, mint hogy ezt a sokféleséget leképezi úgy, hogy a választott képviselők értelmes párbeszédet folytatnak egymással és e dialógusból kialakuló konszenzus jelenti az alapját az ország előre jutásának. (Nem véletlen, hogy nagyon hamar megjelent a konszenzuális demokráciamodell kritikája és „a többség mindent visz” logikáján alapuló többségi modell felmagasztalása a jobboldali szellemi hátországban, amely mintegy elméletileg is meg kívánta alapozni a 2010 és ’14 közötti kormányzási gyakorlatot.) E konszenzuális demokrácia nem működött jól 1990 óta és kimondottan rosszul funkcionált 2006 és ’10 között, de az elmúlt két ciklus azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a mostani rendszer csakis azért „hatékonyabb” az előzőnél, mert az ellenzék gyengesége, valamint a független intézmények elfoglalása miatt alig-alig van már valaki vagy valami, ami gátat szabhatna a kormánypártok működésének, amelyek így a mindenféle osztogatás és fejlesztés (életpályamodellek, béremelések, adókedvezmények stb.) eredményei mellett azoknál jelentősebb mértékben pakolják át a közvagyont a saját zsebeikbe. Ez azonban meglehetősen kétes értékű hatékonyság.

Nagy kérdés, hogy kire lehetne leváltani a Fideszt; magam az ellenzéki összefogásban, majd egy előrehozott választás kiírásában nem hiszek. Mivel azt (is) megnyerné a Fidesz, az egész kutyakomédia lenne csupán. Annak meg mi értelme? Lassú víz, partot most – mondta a miniszterelnök 2010-ben, aztán valahogy mégis gyorsabban mosta az a víz a partot. Az ellenzéknek azonban valóban erre kellene berendezkednie úgy, hogy 1) megújítja önmagát a baloldalon kiebrudalva onnan mindenkit, akinek köze volt a ’89 előtti világhoz és a 2010 előtti „baloldalhoz”, és 2) valódi közösséget hoz létre a civil szférára építve, nagyjából úgy, ahogy annak idején a Fidesz is tette a Polgári Körök létrehozásával. (Az LMP egyik gyengesége éppen a vidéki bázis erőtlensége, ami gátja a növekedésnek, hiába meríthet amúgy a párt mindkét oldalról.) Megújítással és közösséget építve lehet valódi értékközösséget teremteni – mi lehetne aktuálisabb üzenet húsvét környékén, mint a megújulás és az erkölcsi felemelkedés? A Fideszt pedig csakis erre szabad leváltani, mert csak ez jelentheti a garanciát egy új korszak, egy élhetőbb Magyarország számára. Egy romlott, elvtelen, hazug társasággal szemben csakis elvi alapon lehet valódi alternatívát kínálni, valódi alternatíva nélkül viszont senki sem tudja leváltani a kormánypártokat. Ezt igazán megérthetné már mindenki.

A végére ismét Brecht drámájából idézek: „Ha az ember a nagyfejűek szavát hallgatja, úgy látszik, hogy ők csak istenfélelemből vezetik a háborút, s mindenért, ami szép, ami jó. De ha az ember jobban odakukucskál, kiderül, hogy nem olyan tökfilkók – a háborút a haszonért vezetik.” Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a 2018-as választás tétje nem az, hogy Magyarország megmarad-e magyar országnak, amiként azt a kormány állítja (noha ez is tét, persze, nem is kicsi), hanem az, hogy folytatódik-e a keresztény köntösbe bújtatott tolvajlás, a folyamatos hazudozás és a dicsőséges menetelés Kelet felé, hogy folytatjuk-e a már egyszer elbontott szocializmus téglánkénti visszaépítését. Pesszimista vagyok: folytatjuk. Túlságosan ismerős és kényelmes ez sokak számára ahhoz, hogy nemet mondjanak, az „alternatíva” pedig siralmas, szánalmas és nevetséges. Csak romlott gyümölcs van a piacon, az az egy meg, amelyik nem az, még kicsi. De amelyik egyszer már megrohadt, sose lesz újra egészséges. Amelyik viszont kicsi, az még megnőhet. Április 8-án tehetünk valamit ezért.

Alfons W. Saki