Óriásit ment a magyar sajtóban, hogy az augusztus 20-i állami ünnepségeken kereszttel díszítették fel az Országházat. Többen a szekuláris állam végét delirálták vagy rögtön a nem keresztények elnyomásaként értékelték, hogy egy latin keresztet ábrázoló zászló jelent meg a Parlament erkélyeiről lelógatva. Ezzel az értelmezéssel azonban van egy kis gond: az a zászló nem „A” kereszt öncélú ábrázolása, hanem a magyar állam (feltételezett) első zászlaja és mint ilyen helye van egy természetéből fakadóan historizáló nemzeti ünnep díszletei között.Ezt a törileckét nem I. Istvánnál kell kezdeni, hanem a XIX. században. Az államoknak (és a nemzeteknek) nem volt mindig zászlajuk, címerük, himnuszuk, nemzetközi autós jelzésük és nemzeti/állami ünnepük sem. Mindezeknek egyszerűen nincs értelme a nemzeti ébredés és a modern állam megszületése előtti időkből. Augusztus 20. eleinte (katolikus) egyházi ünnep volt. Mindenhol, ahol a Róma központú kereszténységnek múltja van, vannak helyi jelentőségű szentek. Vannak a városoknak és az államoknak is helyi jelentőségű szentjei. Az íreknek ilyen Szent Patrik, nekünk ilyen Szent István, aki alatt mi – a világ rajtunk kívül eső részével szemben – nem az első vértanú szentet értjük – aki után I. István is kapta a nevét –, hanem az első magyar királyt. Szent István búcsúnapja organikusan vált nemzeti és állami ünneppé vallási ünnepből. A XIX. századra tehető, hogy átalakult egy szekulárisabb, a nem katolikus (protestáns, zsidó, ateista) alattvalókat is befogadó nemzeti ünneppé, egész konkrétan a (Bécstől) független magyar államiság jelképévé. Éppen ezért 1849 és 1860 között tiltották a megülését, és csak 1891-ben tette Ferenc József munkaszüneti nappá. Ezek a dátumok a vallásiból nemzeti és végül állami ünneppé válás kilométerkövei. Ahogy augusztus 20. nemzeti/állami ünneppé vált úgy alakult ki a saját jelképrendszere is. És akkor most ugorjunk vissza a XIX. századról I. István korába: a XI. században nem volt az államoknak zászlajuk és címerük. Az uralkodónak volt zászlaja, címere és egyben országa, a hálás utókor azonban szeret ezekre a zászlókra és címerekre saját államisága jelképeként gondolni. Amikor Szent István és az államalapítás ünnepe nemzeti/állami jelképpé vált, akkor megszületett annak jelképrendszere is. Ennek részei a Szent Korona ábrázolása (teljesen történelmietlen és anakronisztikus, figyelembe véve, hogy a magyar államiságot jelképező műtárgy későbbi) és az első magyar király ábrázolása. Szent István e szerint egy lófejű, gülüszemű és sasorrú fazon volt hosszú hajjal és szakállal. Ez a XIX. században elterjedt ábrázolás szintén történelmietlen, arra vezethető vissza, hogy az Árpád-házi királyokat Szent László hermája alapján – amely egyébként III. Béla arcvonásait őrzi, tekintve, hogy ő volt a szentté avatáskor uralkodó magyar király – ábrázolták, miközben István korában egy keresztény uralkodó rövid hajú volt és borotvált. (A teljes anakronizmus persze a szakállas Szent István a Szent Koronával a fején, amely mégis hozzátartozik az ünnep jelképrendszeréhez.) Szintén ebből a korszakból eredeztethető hagyomány az a feltételezés, hogy Szent István – későbbi korok leírása alapján – a vörös fejedelmi zászlót, illetve a kereszténységre utaló latin keresztet egyszerre használta. Mivel az Árpád-sáv használata I. Imréhez, a kettős kereszté pedig III. Bélához kapcsolódik a történelmi emlékezetnek rekonstruálnia kellett a fent említett két információ alapján Szent István – és a magyar állam első – zászlaját. A vörös alapon fehér latin kereszt így lett az emlékezetben a magyar állam első zászlaja és mint ilyen abszolút mértékben helye van az államalapításról megemlékező állami ünnepségen. Akkor is, ha nem több, mint egy rekonstrukció. A magyar történelmi zászlósor a magyar állami és katonai ünnepségek része, hagyomány, a nemzeti és állami jelképrendszerünk része. Amikor 1985-ben kanonizálták, akkor nem a korábbi hagyomány szerinti vörös alapon latin kereszt került bele a történelmi zászlók együttesébe, hanem egy másik, amely megkérdőjelezte, hogy ez a zászló ebben a formában létezett. A kor történészi felfogása ugyanis abból indult ki, hogy 1, nem volt szokás I. István korában az uralkodó jelképét megjeleníteni a zászlón is, illetve, hogy 2, az adott korban nem téglalap, hanem hármas fogazású zászlókat használtak, ezért Szent István zászlójaként egy kereszt nélküli, az állami ünnepségen is látható formát használtak. Az állami ünnepség díszlettervezője alighanem a korábbi hagyományt keresztezte a történelmi zászlósorból ismert zászlóformával. Amin a felvilágosult közvélemény felhördült az tehát nem más, mint egy historizáló díszlet. Nem a kereszténységre, hanem a magyar államiságra utal.


Ez a blogposzt persze nem azért született, hogy Tamás Gáspár Miklós nyomdokain járva újra és újra leírhassam, hogy a magyar szürkeállomány reménytelenül félművelt. Ennek az egész hisztinek jelentősége van. Jelesül az, hogy ez maga a kultúrharc, amely nem csak reménytelenül maga a 90-es évek – amit személy szerint már kurvára unok – hanem az is, hogy emiatt tartunk ott, ahol. Itt lett elbaszva az egész rendszerváltás, ennek segítségével loptak el tőlünk mindent, amit a rendszerváltáskor kiharcoltunk magunknak (többesszám alatt a magyar társadalmat értve). A rendszerváltás a plurális, versengő demokráciára való áttérést jelentette a korábbi, erőszakkal fenntartott egypártrendszerről. 1990 óta a politikai szereplők a választók lelkéért küzdenek, hogy a választók többségét ezúton megnyerve szerezzenek legitimitást saját hatalmukhoz. A politikai versengés lényege, hogy olyan történetet meséljünk el, amellyel a választók többsége azonosulni tud. Az első szabad választás az antikommunizmusról szólt és végül a jobboldali pártok nyerték meg. 1994-ben viszont az MSZMP „reformköreiből” gründolt utódpárt, az MSZP azzal a történettel nyert, hogy a rendszerváltás tehet mindenről. Olyanokat sikerült az urnához vonzania, akik 1, a rendszerváltással és annak nagyon értelmiségi jellegével nem tudtak azonosulni 2, akik valójában annak a kapitalista átalakulásnak voltak a vesztesei, amely már a 80-as években elkezdődött, mégis a jogállami rendszerváltástól eredeztették a gondjaikat. Az MSZP története az volt, hogy a papok és grófok, értelmiségiek, meg a fideszes egyetemisták tehetnek minden – a volt szovjet érdekszférában egyébként általános – nehézségről, de mindez elmúlik, ha visszajönnek ők. És a bajok itt kezdődtek, felállt egymással szemben a jobb- és baloldali tábor és a küzdelmük innentől kezdve arról szólt, hogy ki nyeri meg a rendszerváltást, meg úgy általában az egész XX. századot. Innentől eredeztethető, hogy a demokratikus versengés a kultúrharcról szól és arról, hogy ki rendezkedhet be hosszú távra és ki az, aki ehhez a küzdelemhez felhasználhatja azokat a forrásokat, amelyeket a magyar állam jelent. Ez az a pont, amikor a korrupció és a független sajtó elleni küzdelem a lényegévé vált a rendszerváltás utáni magyar demokráciának. Jobb- és baloldal egyaránt azt ígérte a híveinek, hogy „ez a harc lesz a végső”, aki tartósan berendezkedhet az fogja meghatározni a jövőt. Ezt a versenyt a 90-es évekbeli jobboldallal szellemi örökséget vállaló erők nyerték meg.

Csakhogy ez az egész, jobb- és baloldal által egyaránt dagasztott történet úgy antidemokratikus, ahogy van. A demokrácia nem a végső győzelemről, hanem éppen ellenkezőleg: a politikai váltógazdaságról szól. Nehéz eldönteni, hogy mi szánalmasabb és felháborítóbb egyszerre, az hogy a hatalmat megragadó jobboldal harmadszorra elért kétharmados többsége, és mindent letaroló hatalomgyakorlása után még mindig úgy viselkedik, mintha ellenzékben lenne és azt képzeli, hogy még mindig baloldali gazdasági és médiatúlsúly van, vagy az, hogy a 90-es évek baloldalával szellemi közösséget vállaló pártok azt hiszik, hogy ezen a fronton lehet leváltani Orbán Viktort. És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely megfejti, hogy miként sikerült a Fidesznek az agyagba döngölni a posztkommunistákat. A „baloldal” Gyurcsány Ferenccel történetet váltott, elkezdtek úgy csinálni, mintha ők lennének a rendszerváltás igazi örökösei, új történetük szerint egyedül ők az emberi jogok és a szabad piac (együttesen „a nyugat”) hiteles képviselői. A szabályos stréberség azonban visszaütött, elvágták magukat a hagyományos szavazótáboruktól, amelyet az emberi jogok hidegen hagytak és amely a szabad piacot egyenesen utálta. Gyurcsány Ferenc felkínálta Horn Gyula szavazóit a jobboldalnak, az meg lecsapott rájuk. Mi is történt valójában? Az intézményes baloldal elvágta magától a saját gyökereit, a munkásosztályt. Az ebből fakadó baloldalisági deficitet pedig az értelmiségi kultúrharc túltolásával próbálta meg kipótolni, a „duruzsoló osztály” kívánalmainak megfelelően abba fektette energiáit, hogy a „haladó értelmiség” győzelmét szolgálja, csakhogy ezzel beszorította magát egy jóval kisebb szavazótáborba, mint amivel eredetileg rendelkezett, az eredeti szavazótáborának a szívét pedig elrabolta a jobboldal, amelynek sikerült a saját antikommunista szavazótáborához hozzáadnia a korábban baloldali szavazók jelentős részét is azáltal, hogy közös ellenségként tüntethette fel az éppen kormányon lévő „baloldali” erőket.

A helyzet tehát az, hogy a Fidesznek Szakács Árpádra sincsen szüksége ahhoz, hogy belehergelja a régi baloldalt a kultúrharc csapdájába, belesétál az magától is. Például, amikor politikai jelentőséget tulajdonít egy, a nemzeti ünnepen felbukkanó historzáló díszletnek.

(Képek: printscreen az index cikkéből.)

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!