Az utcán élő emberek személyes tárgyainak elégetéséhez való jogot az állam, az állampárt szentesítette. A mai naptól (2018.10.15.) a gyakorlatban is alkalmazható, hogy az életvitelszerűen az utcán élő emberek személyes tárgyait el lehet venni, el lehet égetni. Nincs már kikötés arra vonatkozóan, hogy a legszemélyesebb tárgyak (pl. családi fotók) kivételt képeznének és nincs már szó arról sem, hogy a hibás döntés alapján elégetett tárgyak (basszus, a magántulajdon miért nem magántulajdon azok esetében, akiknek nincs fedél a feje fölött?) megsemmisítéséért anyagi kompenzáció járna. (Igaz, végül nagyvonalúan elengedték, hogy legalább fizetnie ne kelljen a rászorulónak holmija elégetéséért.)Szóval az először még látszólag meglévő differenciált megközelítés is végleg elveszett az alapból embertelen szabályozásból. Az sajnos nem újdonság, az elmúlt években én is sokszor írtam arról, hogy miként viszonyul a magát kereszténydemokratának marketingelő kormány a rászorulókhoz, a kiszolgáltatott helyzetben lévőkhöz, de ez most egészen más helyzet, még a korábbiakhoz viszonyítva is brutális, hátborzongató, régi, baljós időket idéző.
Mielőtt bárki büdösözni meg aluljárózni kezdene, érdemes arra gondolni, hogy nincs ember, aki boldogan és maga választotta volna, hogy az utcán éljen. Hogy az utca milyenné formálja, hogyan töri meg a kiszolgáltatott embertársainkat hogy bizonyos esetekben a túléléshez mi mindent kell vállalni és milyen jó vagy rossz eszközöket használ helyzete elviseléséhez, nem változtat azon, hogy helyzetéből fakadóan ő van a lehető legrosszabb, legnehezebb helyzetben, amivel nem összemérhető az a „kellemetlenség”, amit főpolgármester úr is sokat emlegetett korábban.
(Megjegyezném: rengeteg pszichiátriai beteg került az utcára az OPNI 2007-es bezárása után, akik állapotukból adódóan nem minden esetben alkalmasak arra, hogy szociális intézményben éljenek, szakellátás viszont nincs.)
Aki az utcán alszik, ne a padon aludjon. Ez volt az a szemlélet, ami mentén számos utcabútort átalakítottak korábban. Az aluljárók legyenek rendezettek, hangzott a jelszó, és kezdődött el a homeless-ek kizavarása az aluljárókból. Most pedig jöhet az égetés. Minek is finomkodnának? Zavar valakit ez az egész?
Természetesen valóban méltatlan dolog aluljárókban élni, de akkor mi legyen helyette? A kormány büszkén veri a mellét, hogy 300 milliót elkülönített a probléma rendezésére, a nappali és éjszakai ellátások immár 24 órás ellátást biztosítanak, senkinek nem kell az utcán lennie, aki nem akar. 300 kibaszott millió forint, miben érdemes ezt mérni leginkább? TAO-pénzben, közbeszerzésben, LED-lámpában vagy állami fenntartású múzeumokból kölcsibe Habony Árpád lakásában landoló ezeknél sokkal drágább festményekben?
A szakma hangját nem hallják meg se fent, se a szélesebb társadalom szintjén. A fenéket van elegendő és megfelelő minőségű férőhely. Aki az utcán él, nem azért van ott, mert ez az életstílusa, mert így lázad. Kevés arrogánsabb, gonoszabb dolog van annál, mint ilyet állítani. A szakma és rengeteg nagyon-nagyon hasznos civil (lásd nem állami) szervezet kínált fel a probléma kezelésére megoldási javaslatokat, de ezeket félresöpörve is maradt egyetlen célként, hogy az utcáról el kell tüntetni az arculatba nem illeszkedő elemeket, legyen szó falfestményről, amin Orbán Viktor utazik a kisvasúton vagy épp otthontalanokról. A sikeresség melldöngető kommunikációjába nem fér bele a nyomor, a nincstelenség. Önkormányzati lakások ezrei állnak üresen, várva, hogy olcsón el lehessen adni haveroknak, akik felújítva majd jó pénzért adhatják tovább azokat. A szociális bérlakások száma egyedül a XIII. kerületben nőtt, máshol már az is komoly eredmény, ha nem zuhant. Százezrek élnek lakhatási szegénységben.
Minderre mi a válasz? Ha az utcán maradsz, elvesszük a holmidat, és elégetjük! Ha eddig hálózsákban éltél túl, most máglyára kerülhet az is. Ne élj túl. Nincsenek szavak. Pontosabban csak szavak vannak. Meg bennünk rekedő lélegzet.
Tegnap a Parlamentnél emiatt volt demonstráció, aminek része volt (Erdős Virág remek ötlete, ha jól tudom), hogy írók, költők és úgy általában akárki vihetett egy-egy mondatot, ami messze progresszívebb annál, hogy beszélő fejeket hallgassunk együtt tüntetéseken arról, hogy bezzeg, ha ők lennének hatalmon, mennyire más lenne minden. Erős, szép és sokszor kemény, dühös mondatokat vihetett és olvashatott, aki eljött. Sajtóhírek szerint 1500-2000 ember lehetett kint. Szerintem ennyien se voltunk. Szomorú volt, hogy mennyi ismerőst látok, az lett volna jó, ha a sok-sok ismeretlen között nem tudom kiszúrni azokat, akikkel olyan sokszor találkozom hasonló helyzetekben. De úgy látszik, ez a horror, ez a félelmetes valóság sem mozgatja meg az embereket, egyre kevésbé érezzük úgy, hogy foglalkoznunk kellene azzal, ami a másikkal történik. Ez a rendszer a szolidaritás elutasítására nevel és meglehetősen hatékonyan. Az egyetlen kérdés csak az, mi lesz ezután? Mi lesz, ha épp te, én, mi kerülünk a zavaró elmek skatulyába?
Most már bármi elégethető. Minden és mindenki félreállítható, aki zavarja az összképet. És mit csinálunk, mit teszünk majd, amikor ránk kerül a sor? Teszünk-e egyáltalán valamit? A NER nemcsak Orbán Viktorékról szól és nem is csak az ellenzék milyenségéről, hanem legalább annyira rólunk, akik megengedjük, hogy ilyen legyen az élet, amikor lehetne másmilyen is.
Ahogyan a Bibliában áll (Máté 7:12), bár lehet, hogy ez nem túl menő manapság:
"Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták."
Szöveg és fotó: Csepregi János
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!