Újra és újra fellángol a vita Magyarország Oroszországhoz fűződő viszonyáról. Amerikafóbok és ruszofóbok feszülnek egymásnak nagy élvezettel. Ez nem egy új kérdés, gyökere talán a Bizánc vagy Róma vitában keresendő. Talán István és Koppány is erről vitázott az akkori Kálmán Olgánál a korabeli Egyenes beszédben. Sok új persze nem hangzik el. Az „Oroszország csak ellenség lehet” cikknél is ugyanazok az érvek jöttek elő. Külön kedvencem az orosz hackerek veszélyére adott tromf, ami a fenséges orosz kultúrára hivatkozik. Mondjuk, ha Oroszország hívők csöndes Lermontov szavalására, a nyugat hívei Bukowski novellákkal válaszolnának dühösen, akkor az egy igazán élvezetes vita lehetne. Csak hát ennek nem sok köze van a birodalmi érdekekhez, az orosz hackerek manipulációihoz, vagy a két oldalról rendszeres kardcsörtetéshez. Legyünk őszinték, Afganisztán szép példája ennek a vitának. Előbb az orosz hadsereg vonult be, harcolt a tálibok ellen, és vonult vissza véres fejjel, majd az USA vonult be, harcolt a tálibok ellen, és igen, vonult vissza véres fejjel. Szóval bizonyos értelemben sok különbség nincsen közöttük. Mindannyian – na jó, mi idősebbek – emlékszünk arra amikor Magyarország a szocialista tábor részeként, a Varsói Szerződés és a KGST tagjaként szinte egyöntetűen a Nyugatra áhítoztunk. Aztán ez az egész elbukott és mi a Nyugat része lettünk, és most már azért sokan látjuk, hogy a Nyugat, az bizony csak a kisbetűs nyugat, és közelről nem olyan csábítóak a fényei, mint a vasfüggöny mögül. Egy ideje sokan áhítattól párás szemmel néznek a Kreml aranyozott hagymakupoláira. Csak nem kéne elfelejteni, hogy Putyin Oroszországa már nem az a régi Szovjetunió, ahova akkor tartoztunk. Ha közelebb mennénk, nagyon valószínű, hogy ugyanazt találnánk, mint ideát. A fények ugyanolyan kopottak, az oligarchák ugyanolyan pénzéhesek, és a demokrácia foka sem olyan eget rengető.
Természetesen a mi számunkra azért ez fontos kérdés. A nyugat részeként, nagyon közel Oroszországhoz mondhatni létkérdés a hova tartozás. Kis országként valahova mindenképpen tartoznunk kell. Van ez a hagymázas álom a független és semleges Magyarországról, csak sajnos jó lenne felébredni és tudomásul venni, hogy ennek semmilyen reális esélye nincsen. Ez nem annyi, hogy Magyarország kijelenti, hogy mától senkihez nem tartozik, független és semleges. Ezt az ENSZ-nek, a nagyhatalmaknak, a katonai tömböknek, és a szomszédos országoknak is mind el kell ismernie, és hogy háborús konfliktus esetén se szálljanak meg minket, olyan garanciákkal is kéne rendelkeznünk, mint Svájc. (Nem, soha nem leszünk Kelet-Európa Svájca. Ez is csak egy álom, ami soha nem fog bekövetkezni.) Tehát a független és semleges Magyarországnak jelenleg nem nagy reális lehetősége van. A kérdés a mi számunkra az, hogy egy esetleges elhúzódó globális fegyveres konfliktus esetén kinek van nagyobb esélye a győzelemre. Pusztán azért, hogy végre egyszer 500 év után a győztes oldalon maradjunk annak a végére. Ha ezt nézzük, akkor ebből a szempontból mindenképpen a Nyugat az esélyesebb. Az ilyen konfliktusokat mindig az anyagi és gazdasági források szokták eldönteni, ebben pedig Oroszország jelenleg sincs a helyzet magaslatán és akármennyire erősödik, erre a távoli jövőben sincs sok esélye.
Arról nem is beszélve, hogy Magyarország már eldöntötte ezt a kérdést. Népszavazáson, nemzeti konszenzussal döntöttünk közösen arról, hogy a NATO és az Európai Unió tagja kívánunk lenni. Nem egy vesztes háború után, a legyőzött és megszállt országban itt maradt „baráti” hadsereg kényszerének engedelmeskedve csatlakoztunk, mint 45 után, hanem ezt akartuk. Ez a mi döntésünk volt és ennek a következményeit viselnünk kell. Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a mostani barátaink mondtak le rólunk és löktek oda minket Sztálinnak, pedig akkor is kinyilvánítottuk, hogy hova szeretnénk tartozni, és nincsenek kétségeink, hogy mennyire könnyű szívvel tennék ezt meg most is.
Tetszettek volna előbb felébredni. Lehetett volna kitartanunk a szovjet birodalom romjai mellett, vagy hajtogathattuk volna, hogy mi semlegesek akarunk maradni. Ehelyett a mi javaslatunkra oszlatták fel a Varsói Szerződést és a KGST-t, aztán farok felvágva rohantunk nyugati irányba, hátra sem nézve az orosz piacra ahova még évtizedekig eladhattuk volna a termékeinket és terményeinket. Kellett a kapitalizmus csillogása és a privatizációkor elsikkasztott nemzeti vagyon ellopása.
Most már itt vagyunk, megérkeztünk, csak élnünk kell vele. Ne tekintgessünk visszafelé, ne vágyakozzunk a másik oldalra. Tagja vagyunk egy katonai szövetségnek és egy gazdasági rendszernek. Hozzuk ki ebből legtöbbet. Természetesen tekintsünk rá kritikával és ennek adjunk is hangot, követeljünk változást, mert ezt lehet. Mondjuk, ebből a szempontból mégis van némi különbség a két oldal között.
Szegény Szabólegény
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
