Általános vélekedés volt a Brexit kapcsán, hogy a kilépés melletti kampány valós tények és érvek helyett betarthatatlan ígéretekről, és a brit társadalomban nem csak az EU miatt erősödő feszültségek belpolitikai haszonszerzés érdekében való kihasználásáról szólt. Az eredmény pedig sokakat váratlanul ért, ahogy az is, hogy mivel jár(hat) az uniótól való elszakadás. Maguk a Brexit-párti politikusok is meglepődtek a lehetséges következményektől, és attól a feladattól, amelyet az Egyesült Királyság unióból való – precedens nélküli – kivezetése jelent.
Nem úgy Theresa May, aki – a konzervatív kormány korábbi belügyminisztereként – a kampány során a maradás pártján volt, miniszterelnöki hivatalba lépése óta azonban minden bizonytalanság és a kilépést hátráltatni vágyó kezdeményezés ellenére azt képviselte: a népszavazás eredményét a kormánynak tiszteletben kell tartania, és a tárgyaló feleknek meg kell találniuk a kilépés azon módját, amely mindenki számára a lehető legkisebb kárral jár.
Keddi beszédében foglalta össze az elmúlt fél évben kormánya által kialakított stratégia legfőbb céljait és elemeit. Noha az EU-s tárgyalássorozat bizonytalanságaiból és a jogi procedúra összetettségéből adódóan számos kérdés nyitva maradt, az ismertetett lista egy, az előbbieknél komolyabb megközelítése, és értelmezési lehetősége is annak, hogyan nézhet ki egy korábbi tagállam unión kívüli jövője – amely a maradóknak legalább annyira releváns.
Számos olyan kérdést vetett fel ugyanis a Brexit, amelyekről nem csak annak apropóján kell vitát folytatni, ha valaki el akarja hagyni a közösséget. És a viták során nem lehet mindenkit, aki ezekről beszélni akar, legyen akár európai vagy nemzetközi politikai szereplő, vagy véleményformáló – pusztán EU-ellenességgel, Putyin-barátsággal, populizmussal vagy belpolitikai opportunizmussal vádolni.
A Brexit egyik legfontosabb és legtöbbet vitatott kérdése az európai uniós egységes piacból való kilépés volt. A brit kormányfő azt hangsúlyozta beszédében, hogy a közös piac helyett egy olyan, mindkét fél számára előnyös szabadkereskedelmi egyezményről kívánnak tárgyalni az EU-val, amelynek ugyan része lehet valamilyen anyagi ellentételezés a szigetország részéről, de semmiképpen sem az eddigi feltételekkel és nagyságrendben. A távozás legfőbb indokaként azt jelölte meg, hogy a jelenlegi feltételeket (az ország EU-s költségvetéséhez való hozzájárulásának mértékét, az áruk, szolgáltatások, tőke és a munkaerő szabad áramlását, valamint az Európai Bíróság fennhatóságát) nem tudja vállalni többé az Egyesült Királyság. Illetve hogy elfogadhatatlan lenne számára, hogy immár nem tagországként a döntéshozatalba nem lenne beleszólása – azonban végre kéne hajtania azokat, ha a közös piac tagja maradna. (Az Egyesült Királyság az EU-s költségvetés szempontjából a „nettó befizetők” közé tartozott, bár a közös piachoz való hozzáférésből az ország gazdasága jelentős mértékben profitált.)
Kiemelkedően fontos téma volt az egész Brexit-kampány során az EU-ból érkező bevándorlók (főleg az olcsóbb, kelet-európai munkaerő) kérdése is, amely azonban tágabb, európai kontextusban is egyre fontosabbá válik. Ennek kapcsán az a brit kormány szándéka, hogy miközben a hazai munkavállalók érdekeit kívánja védeni, a jelenleg az országban tartózkodó EU-s munkavállalók és diákok számára kidolgozza a maradás jogi kereteit. És bár – kölcsönösségi alapon – a továbbiakban is nyitott marad az EU-ból érkező állampolgárok felé, az Egyesült Királyság fenntartja a jogot, hogy maga döntsön arról, milyen feltételekhez szabja az országban való letelepedés jogát, vagyis a bevándorlás ellenőrzését.
May listáján szerepelt még többek között az Egyesült Királyságon belüli egység erősítése, az Európán kívüli kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése, és az egész nemzetközi közösséget fenyegető terrorizmus elleni harcban való együttműködés is – de már saját jogon és feltételekkel.
Az átadni kívánt üzenet tehát lényegében az: a britek szeretnék újra saját kezükbe venni az ország jövőjének alakítását, de barátként és szövetségesként együttműködve az Európai Unióval. A folytatás most az EU-n múlik: hogyan fogadja a May által feladott labdát, milyen mértékben lesz együttműködő, vagy esetleg mennyire akarja felhasználni ezt a precedenst a további, kilépés lehetőségével kacérkodó szereplők elrettentésére.
May úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Királyság nem Európát hagyja el, hanem – a jelenlegi keretek és szabályok szerint működő – Európai Uniót. Ez az üzenet pedig akkor is fontos, ha egyelőre főként csak jól hangzó kommunikációs eszköz, hiszen a megvalósítás módja még ugyancsak kérdéses. Mégpedig azoknak érdemes legfőképp elgondolkozniuk rajta, akik az Európai Unió támogatói, és az egység erősítését tartják a legfontosabbnak. A jelenlegi keretek és szabályok ugyanis olyan alapelvekre épülnek, amelyről sokak szerint konszenzus van, de ez egyre kevésbé látszik igaznak.
Ilyen kérdések például, hogy a kölcsönösen előnnyel járó gazdasági, katonai, kulturális és diplomáciai kapcsolatokat csak az EU mostani formájában lehet-e fenntartani. Hogy a korábban kimondva, de mostanra egyre kevésbé kimondottan konszenzusos szolidaritás elve meddig lehet érvényes: vagyis hogy az összességében jobb módú, de belül szintén gazdasági és társadalmi problémákkal, leszakadással, polarizálódással küzdő országok meddig lesznek hajlandóak hozzájárulni az uniós költségvetésben a szegényebbek felzárkózásához? Ha egyre nyilvánvalóbbá válik az az érzés, hogy ugyan az államok fizetnek be ebbe a költségvetésbe, de a gazdasági szereplők profitálnak belőle. Nem is beszélve azokról a súlyos összegekről, amelyek EU-s forrásból a konvergenciarégiókba érkeznek, de megkérdőjelezhető átláthatósággal és hatékonysággal jutnak el azokhoz, akiknek szánják őket.
Hogy az EU-n belüli szabad mozgás és munkavállalás, az azzal járó kulturális, etnikai vagy vallási különbségek felszínre kerülése valójában milyen következményekkel jár? Hogy ezeket a – makrogazdasági szempontból akármennyire is előnyös, de adott esetben személyes szinten hátrányos, vagy problémaként érzékelt – körülményeket a tagállamok állampolgárai hogyan élik meg? A politikai szereplők pedig hogyan képesek ezekről a választóiknak tájékoztatást, és a megküzdési stratégiákat adni – a menekültválság kapcsán felmerülő integrációs nehézségekkel és problémákkal súlyosbított helyzetben? Hogyan tud megküzdeni az EU azokkal a gyakran szélsőséges, az integráció jelenlegi helyzetével és irányával egyre kritikusabb politikai erőkkel, amelyek pontosan ezekre a problémákra fókuszálva tudnak megszólítani választókat?
Egyáltalán mi a jövője a politikai szövetségnek, ha korábban a „mindig szélesebb, mindig mélyebb” együttműködés elvén haladt előre, azonban sokak szerint a nemzeti szuverenitás csökkenése (vagy annak érzékelése) egyre inkább releváns politikai problémává válik? Főleg, ha ez a politikai szövetség és annak vezetése látványosan küzd a bürokrácia miatti hatékonysági, és a politikai bizonytalanságból is fakadó kommunikációs problémákkal, és nem utolsósorban a politikai legitimáció hiányával – amelyet azonban kritizálói gyakran maguk mögött tudnak a saját országukban.
És ami talán a legfontosabb: mi történik, ha megkérdőjelezzük az eddigi alapelveket, mint az egységes piac, a négy szabadság elve, a szolidaritás, a nemzetállami érdekek felett álló, vagy legalább azzal egy szinten lévő közösségi érdek, a sokféleség értéke? Ha e kérdések felvetése során a választók számára is megnyugtató válaszokat tudunk adni, akkor az EU egységesebb és erősebb lehet, mint korábban. Ezek nélkül a kérdések, és a rájuk adandó, eddigieknél jobb válaszok nélkül szinte biztosan nem lesz az.
Bár hosszú távú hatásairól még mindig keveset tudunk, a Brexit nem csak válságként fogható fel az EU számára. Minden korábbinál jobban felhívja a figyelmet arra, hogy hiába gondolják sokan, hogy a még szorosabb politikai együttműködés, vagy akár az Európai Egyesült Államok lehet az elérendő cél és a megoldás az unió jelenlegi helyzetében és problémáira. Ha ehhez nem áll rendelkezésre az uniós vezetésben a kellő ambíció és kompetencia, és ráadásul ez a választók véleményével és (vélt vagy valós) érdekeivel sem találkozik, akkor egyelőre a jelenlegi állapot megőrzése is komoly feladatnak látszik. És akkor egyáltalán nem csodálkozhatunk, ha a Brexit során is felmerülő kérdések mind inkább belpolitikai fegyverek lesznek azok kezében, akik az unió jövőjét is formálni kívánják, és céljaik nem egyeznek az EU eddigi alapelveivel, és irányával.
A szerző nemzetközi kapcsolatok szakérő, az Integrity Lab munkatársa.
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
