Aki Magyarországon él és nincs kitömve mint egyszeri gázszerelő közbeszerzéssel, szóval rendszerint a magán praxisok helyett az állam által biztosított egészségügyi ellátásokra szorul, annak vélhetően nem ismeretlen élmény a sok-sok óráig tartó várakozás.
A bizonytalanság, a tervezhetetlenség, az információk hiánya, a sorszámok közti látszólag véletlenszerű ugrándozás pedig többnyire feszültséghez vezet. Tegye a szívére a kezét, ön hányszor volt az agyvérzés határán? Arról már nem is beszélve, hogy a fenének sincs kedve betegen más betegek közt, zsúfolt, kopott, lerohadt várókban (kórtermekben meg pláne!) tölteni az egész napját, különösen úgy, mintha egy lelketlen gyárba javításra visszaküldött gép lenne, amiért annyira azért nem nagy kár, ha esetleg nem jön össze a nagy generál.
A centrális erőtér logikája alapján a magyar kormány baromi jól végzi a dolgát ezen a területen. A betegek gyűlölik az egészségügyi rendszert és annak rettegett dolgozóit, kiszolgáltatottnak érzik magukat és cseppet sem biztosak benne, hogy megfelelő vastagságú boríték nélkül is megfelelő minőségű ellátásban részesülnek majd. (Saját élmény volt, amikor anyukámmal közös kórteremben lévő néni azért zokogott, mert a fiatal orvos nem fogadta el tőle a borítékot, számára ugyanis ennek a jelentése egyértelműen az volt, hogy vele már nem fognak törődni többé.) Persze az egészségügyi dolgozók élete sem könnyű, SŐT, krónikus hiány van ápolókból, nővérekből és orvosokból, hiszen aki teheti - teljesen érthető okokból - sok esetben a könnyebb, megbecsültebb életet választja a nemzeti együttműködés rendszerének határain kívül, valahol messze, a haldokló, erkölcstelen, bűnös Nyugaton. Aki meg marad, szívja a fogát. A betegek jönnek, a munka nő, a helyzet kilátástalan. Az intézmények gazdálkodása alulfinanszírozott, a raktárakat otthonról hozott fáslival töltik fel, a saját gyógyszerek behozására külön figyelmeztetik a leendő fekvőbetegeket. De a centrális erőtér logikája szerint ez így van jól, hiszen amíg minden játékos utálja a másikat, addig vidáman lehet poénkodni például a mentősök bérével az emberminiszternek.
Ki tudja, talán a minőségi párbeszéd, a megfelelő tájékoztatás, ha könnyebbé nem is, de elviselhetőbbé tenné a rendszert a benne dolgozóknak, a betegeknek. A vizsgálók ajtaja mellett lévő figyelmeztetések, felszólítások, fegyelmező szándékkal megírt mondatok, melyek sokszor önmaguknak is ellent mondanak, biztosan keveset használnak, a stílusuk meg pláne. Ésss itt érkeztünk el a címben már említett csodaszerhez, mert olyannal, amivel a XVIII. kerületi SZTK-ban, máshol nem nagyon találkozhat az ember. (Jó, biztosan, de én eddig nem.) Ez pedig egy olyan felszólítás, ami a legkreatívabb energiái megmozgatására invitálja az egyszeri beteget.
Erről van itt szó egész pontosan:
Mert hogy mi a nagy büdös rossebb van? Mert addig világos, hogy 3-4 órányi várakozás meg az is, hogy a saját érdekemben tehetek ellene valamit, de hogy mit, azt már találja ki mindenki maga! Egyetlen segítség a határozott névelő! Szóval ilyenkor jöhet a már említett agyvérzés vagy a közösségi fejtörés a keresztrejtvény helyett.
Szerinted?
Természetesen kommentekbe örömmel olvassuk a további sanszos megoldásokat, a saját élményekről már nem is beszélve!
Ja és igen: a 4 órás várakozás tényleg nem volt túlzás.
Csepregi János írása
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!